A nem túl távoli jövőben Amerika új szórakozási formát talált magának: az évente megrendezett Hosszú Menetelést, melynek keretében száz fiú indul útnak, de csak egyikük győzhet. Haladásukat fegyveres katonák felügyelik, ételhez és vízhez hozzájuthatnak, amennyiben azonban haladósebességük négy mérföld per óra alá csökken, kiszámolják őket (értsd: gépfegyverekkel részvét nélkül lekaszálják szerencsétleneket). A tét tehát a lehető legmagasabb, a győztes mindent visz, az egész ország figyeli az eseményeket, a cirkusz pörög, a tömegek rajonganak, a fiúk pedig mennek, amíg erejük engedi...
Na kérem, most vagyok bajban. Nem merem teljes bizonyossággal kijelenteni, de gyanúm szerint én vagyok szerkesztőségünk legnagyobb King-rajongója. Sokszor leírtam már, milyen maradandó élményekkel ajándékozott meg a Rémkirály, neki köszönhetem, hogy programszerűen olvasni kezdtem, csodálom elképesztő munkatempóját, tűpontos jellemrajzait, kimeríthetetlen fantáziáját, bámulatosan eredeti és a szó legnemesebb értelmében beteg, éjsötét vízióit. Az A Hosszú Menetelés azonban - minden megengedésem ellenére - nem jó könyv. Kurvára sajnálom, őszintén, de sajnos ez a helyzet.
Szokás King szemére vetni, hogy manapság túlírja műveit - az A Hosszú Menetelést első elsöprő sikere (egyben egyik legjobb munkája), a Carrie megjelenése előtt írta (majd '79-ben, Richard Bachman álnéven adta ki), ennek ellenére gyakran fárasztó olvasni, mert az alapkoncepció (tudniillik, hogy a fiúk mennek, mennek, halnak és mennek) nem indokolja a King-mércével amúgy karcsúnak számító, 352 oldalas terjedelmet sem.
A gyötrelmes lassúság a koncepcióból következik, King nyilvánvalóan a lét elviselhetetlen monotonitását, értelmetlenségét és kilátástalanságát kívánja demonstrálni vele, szándékai világosak, az azonban elfogadhatatlan, hogy a sztorit egyetlen allegóriává degradálja, és olvasója szórakoztatása helyett annak szünet nélküli vegzálását tűzze ki célul. Samuel Beckett például képes rá, hogy történetmentes antiszövegeit lenyűgözve olvassam, Thomas Bernhard oldalakon keresztül részletezheti, ahogy főhőse azon lamentál, megmozduljon, vagy annak nem lenne semmi értelme, mégsem unatkozom, Bret Easton Ellis márkakatalógussá csupaszíthatja a szöveget, akkor sem fogom tudni letenni, King azonban - ekkor még - egyszerűen nem elég jó író, hogy egy ennyire konzekvensen közönségellenes projektet sikeresen végigvigyen. Lehetne azt mondani, hogy igazságtalanság őt ilyen irodalmi nagyágyúkhoz mérni, de úgy gondolom, érdemei szerint - saját műfaján belül, persze - csak ilyen kaliberű alkotókhoz mérhető, éppen ezért olyan fájdalmas a csalódottságom.
Az az ember, aki egy ágyhoz kötözött, mozgásképtelen író és elmebeteg ápolónője rettenetes kapcsolatáról fordulatokkal és feszültséggel teli, torokszorongató, brutális thrillert prezentált (Tortúra), vagy aki egy, a világtól totálisan elzárt szálloda falai között rekedt család hosszú hónapok alatt lezajló elkárhozásáról a horror egyik legnagyobb klasszikusát alkotta meg (A ragyogás), itt sajnálatos módon kudarcot vall, nem kedvelteti meg karaktereit, összemossa és felelőtlenül elvesztegeti őket - nyilván ez is a koncepció része, de mondom: King gúzsba kötötte a saját kezét.
Mivel a drámai fordulatok és akciók lehetőségétől megfosztotta magát, a jellemábrázolás területén kellene brillíroznia, de nem teszi: a karakterek nagy része felcserélhető (komoly meló megjegyezni, ki kicsoda a sok egyforma arc közül), ennek megfelelően elhalálozásuk tökéletesen érdektelen, hiába fröcsög a vér és omlanak ki a belek. Akad a menetben egy baromi nagy szemétláda, egy meglehetősen szimpatikus srác, meg itt van a főhős (?) Ray Garraty, aki... nos, akinek a szemszögéből követjük az eseményeket. King nem igazán töri magát, hogy emlékezetessé tegye, van neki egy csaja meg anyukája, akik várják haza, de ezeken kívül nem nagyon tudunk meg róla semmi érdemlegeset - leszámítva egy teljesen szükségtelen, szexuális identitás kereső mellékszálat, ami kibontatlanul, kínosan lógva marad a levegőben.
De lássuk a könyv erényeit, mert azért olyanokkal is rendelkezik, Kingnek vitathatatlanul vannak remek ötletei: a fejezetek elején tévés játékvezetőktől idézget, sikeresen világítva rá a jelenünkben vetített show-műsorok gyakran bántó embertelenségére, a menetelést követő rajongók fanatizmusukban szuvenírként magukhoz veszik a résztvevők székletét (!), sőt, esztelen rajongásukkal a menetelők halálát okozzák - a könyv részleteiben tartalmaz emlékezetes motívumokat, ütős megoldásokat, írójuk tehetségéhez méltó epizódokat, az összkép azonban sajnos így sem kielégítő.
Az A Hosszú Menetelés az író rajongói számára mindenképpen érdekes kuriózum, egy próbát érdemes lehet tenni vele (ki tudja, más talán jobban meglátja az erényeit), én is beillesztettem a könyvespolcomra a King-kötetek közé, de erős a gyanúm, hogy ezt a regényt (nem úgy, mint társait) többé nem fogom leemelni onnan.
Eredeti cím: The Long Walk, fordította: Bihari György
Európa Könyvkiadó, 2015, 352 oldal
