Elias és Lukas (Elias Schwarz és Lukas Schwarz), egy bájos ikerpár tagjai gyanakodva figyelik édesanyjukat (Susanne Wuest), aki egy műtét következtében arca teljes felületét elfedő kötést kénytelen hordani, ráadásul egyre ingerlékenyebben, zaklatottabban, gyakran hisztérikusan, önmagához méltatlanul viselkedik. Lassan a fiúk meggyőződésévé válik, hogy anyjuk helyett valaki más tért vissza a kórházból az erdei luxusvillába, és feltett szándékuk, hogy kicsikarják az imposztorból, mit tett a szeretett asszonnyal.
Nemrég a remek The Boy kapcsán azt találtam írni, hogy "kifejezetten kellemetlen nézni" - nos, a Goodnight Mommy (Ich seh, ich seh, 2014) című osztrák elmebajra ez halmozottan igaz: finomabb lelkületű nézők véletlenül se merészkedjenek a közelébe, Veronika Franz és Severin Fiala író-rendezők pazar munkája ugyanis vérgeci, szemét, aljas és alattomos film, az egyik (ha nem a) leghatásosabb pszichológiai horror, ami az utóbbi években készült.
Már az első percektől nyugtalanul fészkelődünk a székünkben, tudjuk, hogy a családdal a világon semmi nincsen rendben, és nyilvánvaló, hogy hamarosan minden rosszabbra (és rosszabbra és még rosszabbra és iszonyatosra) fordul. Alkotóink a film jelentős részében a zenei aláfestéstől is megfosztanak minket (ami van, az is halálosan para gyerekdalokra, és minimál zajhullámokra korlátozódik), nincs kikacsintás, jumpscare, megnyugtató idézőjelek, esélyünk sincs elvonatkoztatni a kérlelhetetlenül közeledő tragédia letagadhatatlan, nyomasztó súlyától. A Goodnight Mommy úgy manipulálja nézőjét, mint az a fajta lidérces álom, amiben eleinte semmi különös nem történik, te mégis kurvára fel akarsz ébredni, de nem tudsz, csak tehetetlenül várod, hogy a rettenetes csúcspont végre kiszakítson belőle.
A ház sivár, az otthonosság érzete helyett csak az anyagi javakat hangsúlyozó, modernista belső terei, a precíz, már-már zavaró szimmetriával komponált képek, a szereplők tudatosan redukált, szenvtelen játéka mind az álomszerűség illúzióját támogatják, karakterek helyett egy idő után szinte csak erőszakos cselekedeteket végző, és azok következményeit elszenvedő bábok bolyonganak a filmben, paradox módon azonban ez a hidegvérű távolságtartás nem elidegeníti, inkább az események még mélyebb megélésére kényszeríti a nézőt. Ebben a világban sehol sem lelhetsz nyugalomra: ha végre kiszabadulsz a ház egyre szűkülő falai közül, csak a fák részvéttelen rengetegére, lángokban álló mezőkre, szakadó esőre és áthatolhatatlan sötétségre, vagy épp egy kihalt, szürreális kísértetvárosra számíthatsz. A külvilág csak ártalmatlan látogatók képében, a viszonyokon mit sem változtatva térhet be ide - az egyetlen (némiképp) komikus, a nézőt (hiábavaló) levegővételhez juttató jelenetben a vöröskereszt alkalmazottai úgy érkeznek és távoznak, hogy fogalmuk sem lehet a falakon belüli borzalmakról, nem is sejthetik, mihez kerültek érintőleges közelségbe, enyhe gyanakvásukat gyorsan eloszlatja némi készpénz és a valóság normalitásába vetett naiv hit.
Alkotóink tökéletesen birtokolják a horror ritmikáját, pontosan tudják, meddig kell kitartaniuk egy jelenetet ahhoz, hogy a lehető legkellemetlenebb érzeteket keltsék, és meddig mehetnek el a gyomorforgatásban anélkül, hogy nevetségessé válnának. A Goodnight Mommy minden rémületes eleme ellenére nem a hagyományos értelemben "ijesztő" film - egyszerűen csak sűrű reménytelenség, lekenyerezhetetlen kegyetlenség izzik minden kockáján. Helyzeted végleg menthetetlen, ha kínzód tetteit a szeretet táplálja - nincs menekvés, ha a Gonosz szent meggyőződése, hogy a lehető legjobbat cselekszi.
A film szerencsére nem tartalékolja minden erejét a végső csavarra, sőt, a fordulat lényege a film harmadára kikövetkeztethető, ez azonban véletlenül sem csökkenti, inkább még magasabbra pumpálja a feszültségfaktort - innentől nyilvánvaló, milyen beteg, torz, helyrehozhatatlan károkat szenvedett szűrőn keresztül vagyunk kénytelenek befogadni a valóságot, és mennyire távol kerültünk bármiféle pozitív megoldástól.
Az anya-gyerek viszony fájdalmas aspektusait legutóbb a The Babadook volt képes ilyen hatásfokon kiaknázni, ott azonban a misztikum, a nyilvánvaló fikció lehetősége némiképp képes volt enyhíteni nézői megpróbáltatásainkon, a Goodnight Mommy azonban nem hagy egérutat: kitépi a szíved, és a szemed láttára, lassan, élvezettel hasogatja darabokra.
Kizárólag haladó horroristáknak, és nekik is csak különleges alkalmakra. Nem viccelek. A film sem teszi.