Dan Brown A Da Vinci-kódja macsétaként vágott új csapásirányt a szórakoztató irodalom dzsungelébe, amin azóta számos alkalommal igyekeztek a mester nyomába eredni, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Hogy ez jó vagy sem, nincs értelme belemenni - megtörtént. A misztikummal, babonával és szándékos ferdítésekkel teli történelmünk “átveréseinek” kinyomozására épülő leleplező művek sikerét a könyvesbolti kasszák csilingelése minden fanyalgásnál hangosabban jelzi. Hogy a vámpíros-romantikus szubzsánerhez képest a történelmi-thriller nem fújódott akkorára, és nem is durrant még ki, az leginkább a kutatómunka mennyiségének és a hitelességre törekvő alaposság minőségi tényezőjének tudható be.
Manda Scott - akinek eddig M. C. Scott néven jelentek meg könyvei - Tisztítótűz című regénye ennyiben ki is meríti az A Da Vinci-kódhoz való hasonlóságot: központi témája egy múltban gyökerező rejtély, aminek mai napig érezhető a hatása, ám egy tudósnak köszönhetően olyan részletek merülnek fel, amik alapjaiban változtatnák meg a ma emberének gondolkodását, és ezzel karöltve a hozzáállását. A Tisztítótűz azonban nem potyogtat morzsákat az olvasó elé, hogy a rózsa ösvényét végigjárva ráleljen az eltemetett igazságra - egyszerűen fogja, és az események sűrűjébe veti. A regény egyszerre két idősíkon játszódik: 2014-ben az orléans-i rendőrök munkájába kapcsolódunk be, míg 1429-ben egy angol kém cselszövéseit követjük a százéves háború által feldúlt és kettészakított Franciaországban.
A közös alap, amire a két történet épül, a lotaringiai parasztlány, Jeanne d’Arc legendája. A jelenben a már szentté avatott Johanna alakja az orléans-i polgármesteri választást eldöntő politikai tényezőként jelenik meg, és ugye nem is lenne a demokrácia az, ami, ha a különböző érdekcsoportok nem próbálnák meg manipulálni a tömegeket. Ennek a rendőrség egyik nyomozója, a befolyásos férjétől épp válni készülő Inés Picaut örül a legkevésbé, ugyanis a városban napok óta tartó gyújtogatáshullám alapos fejfájást okoz neki és jellegzetesen francia csapatának. A bajokat csak tetézi, hogy egy leégett hotel maradványai közül egy skót tudós holtteste kerül elő, aki rejtélyes körülmények között veszett oda a tűzben.
A múltbéli történetszálon Tomas Rustbeard ténykedését láthatjuk, amint sikeresen beépül a franciák vereség-sorozatát megfordító Szűz seregébe, hogy ne csak fizikailag pusztítsa el a hadászathoz, lovagláshoz és harchoz remekül értő fiatal lányt, hanem magát az ideológiát is, amit a puszta létezése jelent a franciák számára. Tomas szemén át végigkísérjük a hadjáratot, amely során az Orléans-i Szűz felszabadította a mélyen angol területen fekvő Reimsig vezető utat, hogy ott törvényes királlyá koronázhassák IV. Károlyt, és ezzel bizonyítsák, Isten a franciák oldalán áll.
Picaut és Rustbeard története csak nagyon lazán kapcsolódik egybe, tulajdonképpen a Tisztítótűz sztorija két külön könyvként is megjelenhetett volna, apróságoktól eltekintve nem adnak egymáshoz annyi pluszt, amennyit a párhuzamos történetvezetéstől első blikkre elvárnánk. A könyv legvégétől eltekintve nem érezni a két szál váltogatásának jelentőségét, sőt, eltérő jellegükből fakadóan még zavaró is lehet olykor-olykor. Scott utcahossznyival otthonosabban mozog a történelmi fikció terepén, és ez határozottan rányomja a bélyegét a könyvre. A 15. századi miliő megfestése a kisujjában van, a középkori Franciaország ábrázolása olyan érzékletes, hogy egyből magával ragadja az olvasót, és ehhez az írónőnek meg sem kell erőltetnie magát. A tolakodás leghalványabb jele nélkül, pár megfelelő mondattal ismerteti a korabeli viszonyokat és körülményeket, így szinte sosem érezzük, hogy a történelemtanár szólt volna ki hozzánk.
Rustbeard alakja erre még rátesz egy lapáttal, ugyanis a félig francia, félig angol kém karaktere korántsem velejéig romlott, épp ellenkezőleg, a körmönfont, ravasz Tomas ugyanolyan esendő, mint bármelyik hétköznapi ember. Belső iránytűje nem az urai által megszabott északra van betájolva, így nem hagyják érintetlenül a Szűz tettei. Hihetőbb, valóságosabb személyiség, mint a jelenkori szál összes szereplője együttvéve - és ez az összehasonlítás úgy általánosságban is megállja a helyét a két sztori között.
A jelenkori (oké, tavalyi) események és karakterek ugyanis finoman szólva a béka segge alatti színvonalat képviselik. Vicc nélkül, az egy szem ügyészt leszámítva mintha minden szereplőt egy ifjúsági kriminek álcázott Romanából szalajtottak volna. A nyomozás egy helyben toporog, szinte magát oldja meg, a rejtély pedig légből kapott és komolytalan, legalábbis a lezárásnak csúfolt szerencsétlenkedés ismeretében minimum fejvakarásra késztet. A múltbeli szál hangulatban messze lenyomja, egész egyszerűen unalmas és erőtlen. Események persze történnek, és érezni is, hogy mutatnak valamilyen irányba, csak aztán olyan helyre lyukadunk ki, amiből inkább köszönjük, nem kérnénk.
Ami ugyanis tetőpontként szerepel a Tisztítótűzben, az nagyobb mélyrepülés, mint bármi más addig. A végső akciójelenet csupán szándék szintjén létezik: olyan esetlenül megírt, hogy nem csak összezavarja az olvasót, egyszersmind kínos az erőlködése, hogy izgalmas legyen. Arról nem is beszélve, milyen súlytalan és öncélú a nyomozó romantikus szála. Heroikus kihívás komolyan venni, ahogy a rendőrségnek csúfolt szervezet munkáját is, hiába a csúcstechnológia villogtatása, vagy a jégmadárkék hajú szuperhekker szerepeltetése, pont az ellenkező hatást sikerült elérni velük.
A két idősík párhuzamos futtatása talán nem volt a legjobb ötlet - legalábbis nem ezzel a megvalósítással. A mű megsínyli a két történet közti szakadékot, mert a jelenkori rész feleslegesen nyújtja el az egyébként olvasmányos és érdekfeszítő történelmi felet, inkább koncentrált volna a Szűzre teljes terjedelmében. A Tisztítótűz ebben a formában igencsak suta lett - rossznak nem nevezhető, de az idei felhozatalból nem a Tisztítótűzre fogunk majd visszaemlékezni.
Eredeti cím: Into the Fire, fordította: Ballai Mária
Agave, 2015, 528 oldal
