Dead End Drive-In – A börtönfilmek találkozása a Mad Max autóőrületével


A ’80-as évekre a VHS lassan éppúgy felzabálta az autósmozikat és azokkal együtt az exploitationkultúrát Ausztráliában, mint ahogy Amerikában is. Az 1986-os, a rövid expozíciót leszámítva teljes egészében egy nagy autósmoziban játszódó Dead End Drive-In így egy korszak sajátos, frappáns mozgóképes lezárása, egyfajta óda és hattyúdal a ’70-es években magára talált, féket, félelmet és mértéktartást nem ismerő ausztrál műfaji filmeknek. Ugyanakkor sokkal több is annál. 

Cinikus disztópia, gonosz és gúnyos társadalomkritika, veszett akcióorgiában kiteljesedő, szürreális rémmese a fogyasztói világ elkorcsosulásáról és a fiatalok céltalanságáról, a börtönfilmek valószerűtlen találkozása a Mad Max autóőrületével. Nem mellesleg az ozploitation-pápa Brian Trenchard-Smith legjobb filmje. 

A Dead End Drive-In Peter Carey Crabs című novelláján alapul, és ahogy a rendező egy korábbi műve, a Turkey Shoot, ez is egy totalitarizmus körül forgó disztópiával riogat – csakhogy a két film közt eltelt öt év, és ez elég volt a hatalmas különbséghez. A Dead End Drive-Inra már teljesen rányomta összetéveszthetetlen bélyegét a ’80-as évek vizuális és zenei esztétikája, tocsog a szűrt képekben és a popban, sőt, már a neonfelirat-szerű főcíme is totál korszakesszencia. Ezt amúgy pozitívumként mondom. 

Közel posztapokaliptikus állapotokkal nyitunk – nem volt zombijárvány, sem atomháború, csak teljesen összeomlott a gazdaság, és kontrollálhatatlanul elszabadult az erőszak. Az autók és az alkatrészek egyfajta fizetőeszközökké váltak (nincs ugyebár utánpótlás, az iparnak kampec), úgyhogy az utakon, balesetek helyszínén korrupt rendőröket vesztegető és egymással vérre menő kocsihiénák lófrálnak a napi fogás után. Crabs nevű ifjú főhősünk elköti bátyja ’57-es Chevyjét, hogy elvigye a barátnőjét egy autósmoziba. Mire rájönnek, hogy a végrehajtó szervek úgy akarják megtisztítani a kaotikus utcákat a fiatal bűnözőktől, punkoktól, vandáloktól, lázongóktól és naplopóktól, hogy ezekbe az autósmozikba zárják őket, már késő.

Crabs egyfajta bizarr, kafkai szituációban találja magát. Nem tudja elhagyni a mozit, mert rendőrök (!) elloptak két kereket a kocsijáról. Mire szerez újakat, a benzin lesz oda. Mire azt is szerez, a motor tűnik el. De itt jön a képbe az autósmozi, a Star Drive-In (és a film) groteszk, szatirikus csavarja: a legtöbb foglyul ejtett „bentlakó” nem is akar elmenni innen. 

A kinti világ erőszakos, bizonytalan, közel élhetetlen, a Star Drive-In ellenben ellátja őket mindennel, amire vágynak: vacak exploitation filmekkel (Trenchard-Smith némi öniróniával a saját műveit mutogatja), hamburgerekkel, kólával, szóval cirkusszal és kenyérrel. Mit számít, hogy szétrohadó, kiégett, szétlopkodott autók roncsai közt (és azokban), szeméthalmokkal körülvéve élnek? Crabs ugyan nem hajlandó elfogadni ezeket a körülményeket, lázadna és menekülne, de még saját barátnője is megadja magát a hely „bájának”.

A felvázolt szituáció nyilván nem valami életszerű, de mivel szürreális, olykor már-már (rém)álomszerű képekkel vadított metaforáról van szó, nem is kell annak lennie. A Dead End Drive-In a fogyasztói társadalom szó szerinti rabságában vergődő, junk foodon és junk médián szocializálódott, sorsa elől menekülni nemhogy nem tudó, hanem még csak nem is vágyó generáció(k) gúnyrajza. Zabálj, nézz tévét, verődj bandákba, hidd azt, hogy része vagy valaminek, és ne foglalkozz a világ dolgaival – jobb lesz úgy mindenkinek. 

Trenchard-Smith azért ennél a letargikus állapotboncolgatásnál tovább megy kicsit: az autósmozi egy mikro-posztapokalipszis és mikrotársadalom, amelyben a farkastörvények ellenére ugyanúgy megtalálhatók a társadalmi rétegek, a faji ellentétek, a régi beidegződések és a csoport/bandakonfliktusok, mint odakint, a „való” világban. A rasszizmus egy túlzó, mégis szenzációs paródiája, hogy az ázsiai foglyok megérkezésével a mozi addig elégedett lakói azonnal az „idegeneket” hibáztatják az elvileg nem is létező problémáikért (a hagyományosan nem túl vendégszerető Ausztrália akkoriban rengeteg ázsiai menekültet fogadott be a vietnámi háború miatt). Bigottság, csordaszellem, félelem, erőszak. Nem csoda, hogy Crabs, az egyetlen épelméjű ebben a szétrohadó, mesterséges világutánzatban, menekülni akar.

És félreértés ne essék, ez a lényeg. Szép-szép a társadalomkritika, a fogyasztói kultúra ostorozása, a szürrealizmus meg a gúny, de mégiscsak egy exploitationról van szó: és amint Crabs a fináléban végre ismét működő kocsiba pattan, a roncstelepszerű autósmoziban elszabadul a pokol. Trenchard-Smith abszolút kompetens akciórendező, tüzes-robbanós-véres hajszái és összecsapásai durvák és eszelősen dinamikusak – Tarantino nem véletlenül jegyezte meg az ausztrálokról, hogy náluk jobban senki sem tud száguldó kocsikat fényképezni. A hatalmas robbanásokkal és süvítő golyókkal teli apokaliptikus szökésjelenet simán elmenne a második Mad Max-filmbe is – egyébként a finálé korának legdrágább ausztrál kaszkadőrmutatványával ér véget. 

A Dead End Drive-In ráadásul a fent említettek mellett megidéz valamit a ’70-es évek olyan amerikai road movie-jaiból is, mint a Száguldás a semmibe: a hatalom, az elnyomás, a szabályok elleni lázadás csak négy keréken, az úton hasítva, port felverve, benzingőzt eregetve lehetséges. Ez a végtelen, katartikus szabadság. Gázt neki!

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!