Hiába próbálunk a napra, órára, percrekészség parancsának maradéktalanul megfelelni, alkalmanként adódhat egy csöppnyi csúszás. Írhattunk volna a testiség beteges elhajlásait hanyag lajstromba vevő Szexterápiáról fél éve is, de csak most jött ki a lépés. Ebben valószínűleg komoly szerepe van annak, hogy a hazai forgalmazók fordítói lassan a hagyományok szigorával rángatnak el egyre több címet az eredeti jelentésétől, ha nem is a legmesszebb, de jóval arrább. A cím, az azért nem teljesen mellékes dolog, választáskor igenis számít, hogy mit sejtet, hogy mi férhet a játékidő tematikai-hangulati holdudvarába. Az In Bruges-ről lemaradni például kifejezetten pocsék állapot.
Pedig sem túlzott hatásvadászattal, sem indokolatlan szóviccel nem vádolhatjuk a "Szexterápia" kiagyalóit: a (szkeccs)filmben kisebb-nagyobb, szexuális természetű zátonyokon ténfergő párkapcsolatok kapnak orvosi, felebaráti vagy véletlenszerű lökést, sikamlós tanácsok vagy félreértések formájában, hogy tovább haladjanak vagy egyenesen révbe érhessenek. Csak hát elveszett az eredeti cím (The Little Death) etimológiai ráeszmélése, hogy a francia szleng az orgazmus esetében (la petite mort) milyen találóan boronálta össze az ölés és ölelés aktusait, és eltűnt a film gyengéden groteszk voltának megelőlegezése is.
Ami régen megtorolandó bűn volt, az ma kezelendő betegség, tolerálandó állapot, megengedőbbek lettünk, felszabadítottuk magunkat a bornírt ítélkezés végletessége alól. Nem rossz vagy, nem is jó, hanem: más. Különböző az előírásostól, a névlegestől. Ha nem is twitteljük világgá, a párunknak talán, esetleg elmondhatjuk, hogy aztán titokban vagy egyesült erővel definiáljuk újra, hogy mi jó, és mi rossz, mikor kinél van a korbács, kinek a szájába kerül biliárdgolyó. Létrehozzuk az új szabályokat, mint egy játékban, aminek lényege az imitáció és a provokáció, a hagyományos nemi szerepek színlelése, kifordítása, parodizálása. De bármekkora szabadságunk és hatalmunk is legyen, az előadás sosem lesz olyan hiteles, mint az, amit kigúnyol. A színjáték nem tud átlépni önmagán, a jelmez mindig felfeslik.
Ahol pedig nem feslik fel, megmarad: kényszerzubbonynak. A játék kényszeres hazugsággá válik, akár cinkosunk a másik, akár megtévesztett áldozat. A szerep - amiért ugyan az éppen érvényben lévő btk. szerint nyilvános máglyahalál már nem jár, de amiben lehet, hogy még a kedvesünk előtt sem merünk "önmagunk" lenni - a megnyíló távlatok helyett egyre szűkebb mozgásteret enged személyiségünknek, egyre engesztelhetetlenebbül záródik körénk. És ha, mert nagy felvilágosultságunkban eléggé hajlamosak vagyunk erre, eszköz helyett célként tekintünk a szexre, teljesen rabjává válhatunk ennek a szerepnek. A szexualitás lélektanilag megokolható variánsai könnyedén okafogyottá tehetik két ember őszinte érintkezését, az intimitást. Akár mi ragaszkodunk a jelmezhez, akár az nem enged minket, abban nem lehetünk meztelenek.
A Szexterápia diszkréten frivol megvilágításában feltűnnek fantasztikusan felszabadult korunk fantasztikusan flexibilis rácsai, az árnyékcsíkok mögött kirajzolódó nézői tekintetben mégsem bűnbánat, vagy pironkodó zavar sejlik fel - hanem derű! Ha valamiért büszkék lehetünk a rogyásig emancipált nyugati kultúránkra, akkor az annak a lehetősége, hogy az össztársadalmi és individuális önámításainkról, fogyatékainkról alkalmanként tudunk értéksemlegesen beszélni, sőt nevetni is képesek vagyunk rajtuk. Akár másfél óráig egyhuzamban.
