Rusznyák Csaba: Az első Rambo a korszak azon kevés műfaji klasszikusai közé tartozik, amelyeket viszonylag korán láttam, amikor még a híre se nagyon terjedt el mifelénk. Fontos, hogy sok mással ellentétben nem valamiféle képregényadaptáció formájában találkoztam vele először (Kobra), és nem is úgy, hogy a második vagy harmadik részét már korábban abszolváltam (pl. a Vissza a jövőbe esetében a folytatáshoz volt szerencsém először – igen, ahhoz, ami olyan csavarosan építi bele a cselekményét az első film sztorijába, hát, érdekes élmény volt; értsd: lófaszt se értettem belőle). Már nem emlékszem pontosan, de ez lehetett egyik első elmerülésem a ’80-as évek gyöngyöző izmoktól dagadozó akcióhőseinek világába. Jó, ha a nyolcat betöltöttem akkor, és leginkább két jelenet maradt meg bennem: amikor Stallone a bányarobbantás után kúszik a sötétben, és amikor a végén a háború pokláról monologizál – ez utóbbit eléggé untam. Robbanásokat akartam, meg ratatatát, nem picsogást. Az egész sokkal kevésbé volt – egy kb. nyolcéves szemszögéből – vagány és akciódús, mint amilyennek reméltem.
Ez persze azért van, mert a Rambo még pont nem egy tipikus darabja a gyöngyöző izmoktól dagadozó akcióhősök műveinek. A David Morrell könyvéből készül film (a regényt utólag olvastam, és jól meg is lepett, amikor Trautman a végén szétdurrantja a főhős fejét – persze olyan apróság, mint a halál, nem akadályozta meg Morrellt a folytatás megírásában) még egyfajta átmenetet képez a ’70-es évek egzisztencialista ecsetvonásokkal színesített, a világról és azok hőseiről valamit ténylegesen elmondó akciófilmjei és a ’80-as évek minden értelemtől és kifinomultságtól megfosztott hadseregkaszálásai között. Ebből az amúgy nagyon fontos differenciából anno csak annyit fogtam fel, hogy a Rambo unalmasabb, mint a kortársai. De már tízes éveim elején gyökeresen megváltozott a véleményem, és bár annak nagy részét, amit a vietnami háborúról, vagy, amit a háborúról úgy általában tudtam, azt főleg a filmekből tanultam, Stallone „picsogása” immár mélyen felkavart. Hirtelen iszonyatos súlya lett az egész cselekménynek. Valószínűleg a Rambo volt az első film, amelynek igazán megértettem a háborúellenes üzenetét. Ja, és tragikus felhangjai mellett akkor már vagánynak is tartottam. Ahogy a mai napig is.
TheBerzerker: Stallone elképesztően zseniális John Rambója után körbejárta az internetet az a táblázat, amely a Rambo-filmek vérontásainak/gyilkosságainak "statisztikáit" tartalmazza. Sokak számára megdöbbentő volt a tény, mely szerint az elsőben összesen 1 db ember semmisül meg. Bevallom őszintén, amíg ezt a precíz reprezentatív statisztikát nem olvastam, bele se gondoltam ebbe, hiszen, ahogy mindenki fejébe, Rambo karaktere az enyémbe is egy legyőzhetetlen gyilkológépként égett bele, a neve mára egyet jelent a legyőzhetetlen exkatonával. Ha úgy tetszik, Rambo Stallone terminátora, de ezért főleg a folytatások egy golyó/666 áldozat függvénye a felelős. Na de visszatérve a nosztalgiára... azt talán mondanom sem kell, hogy én is VHS-en találkoztam először a hosszú hajú Stallonéval, és persze én is alig voltam 10 éves. Sőt talán 8 se lehettem. Igazából már az első pillanatban szerettem a filmet, főleg azért, mert izgalmasnak találtam az erdőben bujkáló, majd a városban "randalírozó" katona kalandjait.
Az teljesen nyilvánvaló, hogy egy rohadt szót se fogtam fel a film háborúellenes üzenetéből, fingom se volt, hogy hol van Vietnam, vagy hogy mi az a vietnami-háborús szindróma. Aztán a film megért több folytatást is, ami köztudott, de az első részt valahogy mindig külön kezeltem a ezektől. Megvan benne az a plusz adalék, ami kiemeli a későbbi, ha úgy tetszik üresfejű akciófilmek közül. És ez a plusz pedig emellett tökéletesen megőrzi az egész mondanivalót és ábrázolásmódjának aktualitását - még csak át sem kell helyezned új környezetbe: a film, amellett, hogy Stallone kigyúrva rohangál benne a hideg erdőben, fájóan aktuális tud lenni a mai napig, hiszen háború van, volt és lesz is.
Borbíró Andris: Lehetek most én az, aki nosztalgiázni kezd valami olyasmin, amit annak idején utáltunk, de így utólag visszanézve hangulatos, vicces és/vagy tovatűnő ifjúkorunk rátapadt emlékei miatt szeretettel gondolunk vissza rá?... Természetesen a hangalámondásra gondolok! Én a legendás Rambót kölcsön-VHS-en láttam először (eddigre már rég "rambósnak" hívtuk a fegyverlóbálós játékot a srácokkal, amikor épp nem "kommandósnak", egyszóval a korszak siker-akciófilmjeinek hatását szépen le lehetett mérni az akkori gyerek-szlengen...), no de nem máshogy, mint magyar hangalámondással és (ha jól rémlik, német) égetett felirattal! Ez pedig ugye egyrészt állati zavaró, másrészt könnyen félre tudja vinni a film jelentését. Annyi idősen a poszttraumatikus stressz szindróma amúgy sem jelentett sokat, de azt, hogy a zokogó Rambó, aki épp katonatársai halálát idézi fel ("... a kezében tartotta a kibaszott beleit!..."), miért monoton, unott hangon, a képhez képest egy másodpercet késő hangon kommunikál, végképp nehéz volt lenyelni. (Fun fact: két VHS-kazettát kapott kölcsön a fater, de csak aznapra, a másik pedig a Dűne volt, amit én már nem nézhettem, túl későre járt - azóta se láttam. Shame on me!)
Elmeboy: Az első, és nem mellesleg legjobb Rambóhoz fűződő viszonyom Csabáéhoz eléggé hasonlóan alakult. A rovatban már gyakran emlegetett, és a '80-as évek végére, a '90-esek elejére itthon olyannyira jellemző szájhagyománynak, tehát még csak nem is holmi agyonmásolt, alámondásos kazettának köszönhetően már talán a homokozóban hírét vettem, mekkora menőség ez a film, akkoriban pedig komoly PR-értéke volt, ha az ember képesnek bizonyult valahol a homokozó és a betonozott focipálya közötti tér-idő metszéspontban részleteket feleleveníteni belőle - hogy ténylegesen látta-e valaha, az nem sokat számított ("Úúú, mikor fenyőtüskével varrja be a sebét!"). Végül aztán kilenc vagy tíz évesen kaptam el egy német adón, és legnagyobb megdöbbenésemre olyannyira untam, hogy végig se bírtam nézni, pedig akkoriban aztán tényleg minden szart válogatás nélkül bekajáltam. Harminc felé közelítettem már, mikor egy fásult délutánon ismét elővettem, és váratlanul leesett, mennyire és mitől is jó valójában.
Merthogy ez a Rambo nem az a Rambo, aki a folytatások nyomán a maga vörös fejpántos, vazelinozott felsőtestű, gépfegyveres mivoltában aztán a '80-as évek akcióhőseinek ikonjává és egyszerre karikatúrájává fajult, kálváriája pedig legalább annyira, ha nem inkább dráma, mint akciófilm. John J. Rambo ugyan már itt is tökéletes gyilkológép, ám hatalmas különbség a későbbiekhez képest, hogy képességei még nem a csodálat, hanem a szánalom tárgyát képzik. Elesett, sajnálható, szerethető karakter (Stallone tud jó színész lenni, ha akar), és bár vonakodása a folytatásokban is fel-felbukkan, azokban már inkább csak alibiként, kötelező dramaturgiai mozzanatként van jelen. A vietnami veterán időközben klisévé silányult alakja és problematikája is sokkal közelebb áll a valósághoz, mint az utóbb sulykolt, a figurát Amerika bármikor előkapható csodafegyverévé cicomázó megközelítés. Hát hogyne, hiszen a kitaszítottság, a félreállítottság és a magány eleve a film legfontosabb motívumai: ez a Rambo a büdös életben nem menne vissza rendet rakni Vietnamba.
A Rambo egy korszakváltás közepén született, és nem csupán annak szemléletes lenyomata, de talán egyik fő katalizátora is - meglehetősen ironikus, hogy pont belőle nőtte ki magát a hollywoodi akciófilm legtipikusabb, és leggyakrabban parodizált franchise-a. Az első film erényeit aztán a geriaction-reneszánsz egyik jobban sikerült darabja, a 2008-as John Rambo volt képes valamelyest megközelíteni, ha mással nem is, hát a háború borzalmainak gyomorforgatóan naturalisztikus ábrázolásával (ami legalább áttételesen felelevenít valamit az eredeti üzenetből), Stallone és Ted Kotcheff korai remeke azonban mindmáig páratlan és fontos alkotás marad.
Nemes András: Kiválló kollégáiméhoz meglehetősen hasonló élményekről számolhatok be a Rambóval kapcsolatban: gyerekként nem igazán értettem, mitől akkora szám, ellenérzéseim voltak a hullahegy-hiány és a detonáció-deficit miatt, sőt, be kell vallanom, Stallone alakításában a főhős kissé... ööö... lúzer hatást keltett a szememben ("Lúzer!" mondta a nyolc éves pöcsös a hollywoodi akcióikonnak - durr, egy pofon). Mindez persze nem akadályozott meg abban, hogy műanyag Uzimat szorongatva, a lakótelepen zajló, brutális fegyveres konfliktusok veteránjaként a film minimál-taktusokból felépített, kurva hatásos zenéjét pörgessem az agyamban, miközben halomra lőttem jobb sorsra érdemes osztálytársaimat - elmondható, hogy ifjúságom vérgőzös hajnalán a Rambóból kizárólag a zenéjét bírtam a megfelelő helyiértéken kezelni.
A folytatásait már jobban csíptem, de elementáris erővel azok sem hatottak, később pedig, mikor némiképp fejlettebb aggyal és ízlésvilággal, tudatosabban kezdtem filmeket nézni, a sznobság bűnébe estem (mondom, hogy csak némiképp volt fejlett az agyam), egyszerűen ciki lett volna elismernem a mozi valódi erényeit - John Rambo számomra kínosan sokáig csak távolról tisztelt alakja maradt a popkultúrának. Meg nem mondom már, mikor kezdtem késztetést érezni előítéleteim felülvizsgálatára, a lényeg, hogy megtettem, és milyen jól tettem: a Rambo nem csupán egy kiváló, feszült és pörgős akciómozi, inkább minden szempontból kifogástalan, kőkemény, realisztikus dráma, a mai napig érvényes és hatásos film, meg merem kockáztatni, hogy ha nem készülnek el a folytatásai, a legmegátalkodottabb, garbós-kordzakós "művészfilm"-rajongók számára sem derogálna klasszikusként ünnepelni.
Ritka jól öregedett, megítélésében egy pillanatra sem lehet helye a nosztalgiafaktornak, a mostani újranérzéskor sem éreztem, hogy rászorulna a "régen minden jobb volt" jegyében megszavazott engedékenységre (ellentétben a második és harmadik részekkel, melyek ma már legfeljebb sörözős-röhögős múltidézésre alkalmasak). Az pedig, hogy Sly a számomra legirritálóbb Miami helyszínelőt, David Carusót is faszán helyre teszi benne, tényleg csak privát örömöm, de annyira boldoggá tesz, hogy belesajdult volna a szívem, ha nem említhetem meg.