Pedig a hegymászás érdekes dolog. A legelemibb emberi mozdulat monoton ismétlésén alapszik, miközben fajunk teljesítőképességének, megalkuvásra képtelenségének mitikus dicsősége lengi körbe. A műfaj extrém sportsikereivel demonstrálja az ember, hogy bár maga roppant apró, esendő és kiszolgáltatott, a bolygó leghatalmasabb és legflegmább istenségein (melyekből velünk ellentétben "az örökkévalóság magabiztossága árad") is felül tud kerekedni. Ezek a sztorik adnak nekünk erőt és mindent lebíró akaratot, mert hisz az otthon maradt, az élet szánalmasan profán problémáiba feledkező csírák, a társadalom kevésbé tehetős és kevésbé őrült képviselői nemcsak vízen és kenyéren élnek.
Itt viszont eleve adódik egy áthidalandó karakterológiai jégszakadék: kevésbé tehetős és kevésbé őrült embereknek kell mesélni tehetős és őrült emberekről. Nem kell őket szimpatikussá tenni, még csak azt sem mondanám, hogy egy nagy költségvetésű sztárparádé mindenképpen értelmezze szereplőit. Elég volna, ha mindössze ábrázolnák ezeket a kalandorokat, hogy hogyan élik meg a mászást, meg hogy miért csinálják egyáltalán. Az Everest áttetsző selyempapírvékonysága ennél a kérdésnél válik először kínosan egyértelművé, a valahányadik tábor sátraiban feltett kérdésre senki sem tud érdemben válaszolni. Az Everest-mászóka triviális kommercializmusát szinte szerethető jelenlétével enyhítő postásbácsi majdnem elhaló hangon vall színt. Ő azért vág neki harmadjára, mert a gyerekeinek (vagy "a gyerekeknek"?) akarja bebizonyítani, hogy egy senki is elérhet bármit.
Például a mirelit stádiumot - a kis lurkóknak remélhetőleg elgondolkodtató és hasznos tanulságot szolgáltatva.
Baltasar Kormákur tucatnyi karakterének egyikét sem tudja igazán bemutatni, elhitetni, ráadásul a feldobott témák maradnak - valahol ott, fenn, amerre hajítja őket. A mászófilmek kötelező dichotómiái (kőkemény kalkuláció vs. intuitív kalandvágy, dicsőség vs. lemondás, közösség vs. egyén, önzés vs. bajtársiasság, elárult család vs. megmentett kliens, stbstb.) majd mindannyian beköszönnek, de, talán, hogy a film ne sértsen senkit, minden megmarad puszta felvetésnek. Még a tragédia talán legfőbb oka, a szűk időablakú Everest turizmus (májusban emelkedik az átlaghőmérséklet -20 celsius fokig, és ekkorra fáradnak el a téli, 150-270 km/h-s szelek is) szezonális csúcsforgalma sem kap indokolt domborítást.
Az Everest tapintatos semmitmondása a technikai kivitel fényében mondható kellemetlennek. A képek többnyire sikeresen múlják felül a windows hátterek émelyítő giccsét, de a fenséges sziklák mindössze esztétikus díszletei az arrogancia, a telhetetlenség és a tehetetlenség felszínes epizódjainak. A naiv néző eleinte még talán reménykedik is benne, hogy olyan kalandot lát, mely közelebb áll az egészséges ökoeszképizmushoz, mint a milliméterre kicentizett versenysporthoz, horrible dictu: egy komoly egészségügyi kockázatokkal kecsegtető luxusszolgáltatáshoz, ám csalódva kénytelen tudomásul venni, hogy ide senki sem a friss hegyilevegő miatt jön, nem hegyisteneket akar spirituális megfontolásból, áhítatos tisztelettel érinteni.
Ide az adrenalinjunkie-tól a depressziós orvoson keresztül az újságíróig mindenki azért jön, hogy fenn a csúcson jól megpöckölje világ legnagyobb geológiai pöcsét. Ennek az aktusnak a puszta emléke akkor is szálirányba simogatja az ember önérzetét, ha nem hallgatja őt szájtátva egy külvárosi kocsma komplett asztaltársasága. Ahogy maga az 1996-os tragédia egyik túlélője, az újságíró Krakauer nyilatkozta egy helyütt: "az Everest nem a mászásról szól, hanem a gazdag emberek mászásáról. Egy trófea a falon."
A trófea - az első hely. Ha pár méterrel a csúcs előtt visszafordulsz, akkor buktad, mintha ott se lettél volna. Csak az első hely számít, jól ismert imperatívusz ez az olyan, az individualizmus tekintetében alsó hangon egy gulyáskommunizmusnyi lemaradással bíró társadalomban is, mint a miénk (lásd pl. Aranycsapat, vagy a 2000-es női kézisek). Ironikus módon a magashegységek tipikusan olyan helyek, ahol az jut a legmesszebb, aki tudja, mikor kell visszafordulni. Ahol az önmérséklet a diadal. Hiába látom a csúcsot, hiába vagyok hozzá hívogató közelségben, be tudom ismerni magamnak, el tudom fogadni a túravezetőtől, hogy a csúcstámadást fel kell adni.
Valahol itt kezdődik a hegymászás. Heroikussá pedig nem ennek hiú ignorálásával, hanem tébolyult kifordításával válhat. Amikor elérhetetlen távolban van a cél, mindenki lemondott rólad, az Isten is lemondott rólad, a tested is lemondott rólad, és mégis megindulsz. Az Everestben is akad erre példa, de a kedves készítők fontosabbnak vélték az Emily Watson-Sam Worthington-Keira Knightly sóvirágos tekinteteinek negyedórás körkapcsolását, mint ezt az emberfeletti támolygást. Aki erre kíváncsi, annak ajánlható a Zuhanás a csöndbe című dokudráma, a rendező Kevin MacDonald ugyanis vette a bátorságot, és a melodrámát mászásra cserélte. Arra, a szinte szó szerinti mászásra, amiről a filmek általában nem kívánnak mesélni, aminek lényege a legbanálisabb mozdulat: a lépés. A következő lépés, ami esendően, észrevehetetlenül pindurka az emberiségnek, de az embernek olyannyira hatalmas és erejét meghaladó, hogy az az utániba már bele sem mer gondolni.