Asimovról talán csak kevesen tudják, hogy a tudományos-fantasztikus és az ismeretterjesztő művei mellett bőven jutott ideje és energiája más zsánerekbe is belekóstolni. Ahogyan a Fekete Özvegyek Klubja nyitószavában bevallja, gyerekkora óta kedvencei közt tartotta számon a Sherlock Holmes- és Hercule Poirot-történeteket, így aztán csak a megfelelő alkalomra várt, hogy megmutathassa, a színtiszta krimiben is tud olyat alkotni, ami évekkel később is megállja a helyét. A Fekete Özvegyek Klubja hamisítatlan Asimov-mű: szórakoztató, tudományos és humanista.
A Galaktika által kiadott könyvben nem egy egybefüggő regény, hanem 12 rövid novella található, amiket Asimov a hetvenes években egy bűnügyi sztorikat publikáló magazin felkérésére írt (habár ekkor már fontolgatta, hogy beteszi a lábát a krimi területére, csak a hivatalos megkeresésre várt, mivel nem szerette pocsékolni az irodalmat). A Fekete Özvegyek Klubja az első eresztés ebből a sorozatból, aminek állandó szereplői maguk a Fekete Özvegyek: meglett férfiak hatfős baráti társasága, akik havonta egyszer összeülnek, hogy szigorúan feleségmentes környezetben, egy étterem különtermében csak a férfiús marhaságoknak szentelhessék idejüket.
A véletlen hozza úgy, hogy a társalgás frissen tartása okán meghívott vendégek egyike rejtélyes sztorival áll elő, amiből aztán szokás válik. Minden történet hasonló struktúrával bír: az est kezdetén indítunk, amit a vacsora alatti ugratás és évődés követ, majd megismerjük a rejtélyt, aminek megoldása végett agyalás és találgatás következik, és amit végül a tiszteletbeli tag, a klub állandó pincére, Henry old meg fellebbezhetetlen logikával.
Az Özvegyek egy hamisítatlan haveri kör, érezhetően régóta ismerik már egymást, így nagyon hamar megkedvelhetőek, arcot és hangot tudunk társítani hozzájuk (ez nem véletlen, Asimov a saját ismerőseiről mintázta őket). A bűnügyek megoldása mellett ezen szösszenetek (valóban nagyon rövid novellákról van szó) elvitathatatlan erénye, hogy rendkívül átélhetően jelenítik meg a baráti szócsatákat, annak ellenére is, hogy a hetvenes évekbeli környezet illetve atmoszféra mellé Asimovnak még sikerül becsúsztatnia a klasszikus detektívtörténetek modorosságát is. Hogy a valóságban nem a megírtak szerint zajlana egy-egy klubbéli csörte, az száz százalék, de kit érdekel, amikor a választékos és a tiszteletet fenntartó beszédmodor ily módon képes szórakoztatni negyven évvel később is.
Az úriemberi magatartás legkifinomultabb alakja, maga a paraszti józan ész képviselője, Henry, a pincér. Éleslátásával és a dolgok komplikált oldalának mellőzésével a kisemberek nyomozójává avanzsál, még úgy is, hogy szerénysége természetesen minden ízében elutasítja eme kitüntető rangot. Henry figurája a humanizmus tökéletes mintapéldája: a szociális hierarchián kívül áll, érzelmi alantasságoktól mentes, és legkirívóbb erénye az intelligenciája, amivel persze nem kérkedik. Henryről keveset tudunk meg, de végtére is a novelláknak nem ez a célja, hanem a bűnügyek bemutatása.
Amik első hallásra elég hétköznapinak tűnhetnek, hovatovább többé-kevésbé jelentéktelennek, azonban ez a tendencia idővel változik (a piti csalásoktól eljutunk a gyilkosságig és a korra jellemző kémkedés témájáig), és mindez egyébként is illeszkedik a sztorik hangulatához, úgyhogy ebben nem találni kivetnivalót. Maguk a bűnügyek sosem szövevényesen összetettek, sőt, egy részük viszonylag könnyen kitalálható, de mint más krimik esetében, jelen most is a megoldás metódusán van a hangsúly.
A tizenkét történet nem mindegyike sikerült egyformán - van egy-kettő, ami az alapötletet tekintve gyengébben muzsikál, vagy túl nyilvánvaló, ám ez még mindig bőven jó arány. A fordítás már kevésbé, és bár az összhang érezhető, a számos fordító miatt mégsem olyan, mintha kizárólag egy személy dolgozott volna rajta (kiváltképp az utolsó novella esetében, amiben az addig tegeződő cimborák szemrebbenés nélkül váltanak át magázódásra - erre nem figyelt senki?).
A Fekete Özvegyek Klubja tisztelgés Poirot és Holmes előtt, méghozzá gyökeresen asimovi stílusban. A hétköznapinak tűnő ügyek épp annyira kacifántosak, amennyire az ilyen terjedelem még erre mozgásteret ad. Asimov kriminovelláinak legfőbb erénye, hogy emberközeliek és nem elszálltak, így a földhözragadtabb történetek kedvelőinek is üdítő változatosságot kínálnak. Rövid, de remek kikapcsolódás egy képzelt baráti körben (ha pedig még többre vágynánk belőle, nem kell aggódni, összesen hat kötetnyi Fekete Özvegy-sztori létezik, reméljük a Galaktika sorra veszi mindet).
Eredeti cím: Tales of the Black Widowers, fordította: Bagi Gábor, Benkő Ferenc, Fedina Lídia, J. Magyar
Nelly, Joó Attila, Mohácsi Enikő, Németh Attila, Sarkadi Zsuzsanna,
Sohár Anikó, Tamás Dénes
Metropolis Media, 2015, 264 oldal
