Folyamatosan faltól-falig érnek a '80-as évek, a kevés sikerültebb alkotástól (The Guest, Turbo Kid) eltekintve azonban a legdurvább hajlakk-felhő sem képes elleplezni a répafarmerekből és műszálas atlétatrikókból áradó kínos izzadtságszagot: az a fajta laza önfeledtség, minden túltolt menőzésével és izmozásával együtt végtelenül szerethető bumfordi báj, ami a korszak filmjeit jellemezte, napjainkban (tisztelet a kivételnek) reprodukálhatatlan. Az idézőjelek és kikacsintások nem pótolhatják a véresen komolytalan, minőségi szórakozás nyújtotta élvezeteket - valódi felüdülést jelent végre belefeledkezni egy olyan filmbe, ami nem csak úgy tesz, MINTHA, hanem cáfolhatatlan nyilvánvalósággal és beleköthetetlen büszkeséggel AZ.
Egy napsütütte, ultracool amerikai kisváros fotogén tinédzsereit egy felpimpelt járgányokkal vagánykodó bűnbanda terrorizálja. A gang feje, a veszélyes (muhhaha) pszichopata Packard Walsh (Nick Cassavetes) a városka hölgyállományát elidegeníthetetlen tulajdonaként kezeli, legfőbb kiszemeltje azonban a gyönyörű, okos és szexi Keri Johnson (Audrey Horne... bocs, Sherilyn Fenn) - emberünk tehát pszichopata, de az ízlése kétségkívül rendben van. A lány inkább hálna egy kihűlt alligátortetemmel, mint a szolid bundesliga-friszkóval büntető elmebeteggel, sorsa azonban megmásíthatatlannk látszik, egészen addig, míg az égből pottyant Jake Kesey (Charlie Sheen) képében segítségére nem siet a tökéletes sérójú, ellenállhatatlanul jóképű, kigombolt farmerdzsekiben pucér felsőtesttel motorozó felmentősereg.
A Száguldó bosszú (avagy: A szellem - The Wraith, 1986) maga a tökéletes, makulátlan nosztalgiatrip, cicifix nélkül, minitopban görkorizva táncikáló felszólgálócsajokkal súlyosbított hamburgerezővel, rettenetes szintipop-slágerekkel (meg a Billy Idol-féle kurva fasza Rebel Yellel), füstgéppel, neonfényekkel, imádnivalóan béna speciális effektekkel, halálból visszatérő bosszúállóval, elképesztően menő járgányokkal, megmosolyogtatóan naiv romantikával és rengeteg bugyuta, szerethető poénnal.
Ez a tupírozott Mad Max light "misztikus sci-fi" (ezek itten kérem bazi hangsúlyos idézőjelek), szerelmetes tinimozi és üldözős bosszú-akciófilm egyszerre, de a sokszínűség nem műfaji káoszt, inkább különleges, mérsékelten eredeti, ám annál őrültebb hibridet eredményez. A bámulatosan ostoba dialógok (Sherylin: "Azt álmodtam, hogy a Holdnak arca van, és mosolyog." Charlie: "A Hold mindig mosolyog, nem vetted észre?" WTF?!) nem dühöngésre, inkább széles vigyorgásra késztetnek, az üldözések, robbanások és kocsizúzások pedig meglepően igényesen, mívesen kivitelezettek, baromi látványosak és dinamikusan levezényeltek.
Bár végső "csavarja" a játékidő kezdetétől nyilvánvaló, a mozi egy pillanatra sem ül le, a cselekmény száguld, mint a bosszú (elnézést), a bűnbanda idióta, szétcsapott tagjainak szerencsétlenkedése pedig annak ellenére tök oké, hogy igazából fenyegetőnek kellene lenniük. Érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon, hogy a film alapötlete vajon mennyiben hathatott A holló sztorijára - aztán röhögve elvetni a mókás feltételezést.
Színészi játékról gyakorlatilag felesleges beszélnünk, a szereplőgárda azonban prímán hozza, ami kell ide: Fenn káprázatos tehetséggel képes bikiniben-bokaláncban napozni és mosolyogni, Sheen művészi szintre emeli a kigombolt farmerdzsekiben pucér felsőtesttel motorozást, Cassavetes azonban külön említést érdemel: ő annyira rossz, hogy ezzel a teljesítménnyel egy igényesebb, történetmesélős pornó forgatásáról is hazazavarnák. Ja, és Randy Quaid a maga sajátos, utánozhatatlan karizmájával egy dörzsölt, agyafúrt, lekenyerezhetetlen zsarut játszik - na erre mondja azt valaki, hogy nem imádnivaló!
Ha egy DeLorean épp nincs a közelben, a felspécizett Dodge M4S Turbo Interceptor is megteszi - messze nem hibátlan, de rohadtul élvezetes időutazás.