Vannak könyvek, amik súlyosat koppannak odabenn, és vannak, amik végig remekül elszórakoztatnak. Aztán vannak azok a könyvek, amik olyan zavarba hoznak minket, hogy ettől azt sem tudjuk fiúk vagyunk, vagy lányok. Talán nehezen hihető, de Richard Morgan (itt interjúztunk vele) Az acél emléke című regénye többé-kevésbé mindhárom fenti jellegzetességet magába foglalja - bár ütőereje kétségkívül megbotránkoztató mivoltában rejlik.
Talán hiba ezzel kezdeni a cikket, mert semmi esetre sem akarom beskatulyázni a könyvet, hiszen Az acél emléke remekül megírt, hamisítatlan dark fantasy akció, ami szinte minden oldalon igyekszik kiválni a fantasy zsánerének bejáratott, berozsdásodott és unalomig csúcsra járatott toposz-seregéből, még ha nem is maradéktalan sikerrel, de kimondottan hatásosan. Morgan tudja, mitől döglik a légy, de nem elégszik meg ennyivel, szarrá trancsírozza azt, aztán letolja a gatyáját és… na de előreszaladtam.
Az acél emléke az utóbbi évek realista-fantasy hullámának újabb tagja, azonban semmiképp ne várjunk tőle egy Trónok harcát. Már csak azért sem, mert míg Martin gyilokfesztje kiterjed a gyarló emberi természet szinte minden zeg-zugára, addig Morgan sokkal szűkebb keresztmetszettel dolgozik: anti-hősei háborút megjárt kegyetlen veteránok, akik a traumát mélyen magukban hordozva képtelenek beilleszkedni a világba, amiért vérüket adták, és amiért oly sok bajtársuk az életét áldozta. Nem is hajlandóak, mert a világ túllépett ezen, és szokása szerint gennyedzik tovább.
A regény három főszereplője közül Ringil karaktere kapja a legtöbb reflektorfényt. Gazdag család sarja, aki anno igazi hősként állította meg az inváziós sereget, ám olyannyira kiégett és megkeseredett, hogy valami isten háta mögötti koszfészekben szórakoztatja a pórnépet háborús históriáival. Egykori társai, a sztyeppék nomád népének harcosa, Sárkányvész Egar, és a fekete bőrű, félig ember, félig kiriath Archeth szintén nem a tisztes polgár mintapéldányai: Egar visszavágyik a civilizáltabb, déli Yhelteth Birodalomba, míg Archeth kimagasló mérnöki képességekkel rendelkező fajának utolsó, hátrahagyott hírmondójaként köszöni, de most mit kezdjen a rohadék emberek között?
Ez alapján sejthetjük, hogy nem vidám kiscserkészek mókuskergető kalandjaiba csöppenünk. Ringil cinikussága és a pénzhajhász társadalom iránti megvetése már az első oldalakról egyértelműen átjön, a remek dialógusok pedig életszaguknak hála tovább szélesítik a szereplők természetének spektrumát. Morgan nagyszerű karaktereket alkot meg, és meg sem áll, fejezetről fejezetre színezi őket tovább, egészen addig a pontig, amíg már-már úgy látszik, kilépnek az antihős definíciójának kereteiből. Magasan a karakterábrázolás és a párbeszédek viszik a prímet, de erre rettenetesen szükség is van. Miért? Mindjárt mondom.
Valószínűleg már mindenkiben felmerült a kérdés, hogy oké, de miről szól a regény? Nos, az egészen a végéig nem egyértelmű. Felütjük az első oldalakat, nekikezdünk az olvasásnak és nem értjük, hol vagyunk. Haladunk tovább, minden mellék- és főszereplő hivatkozik jobbra-balra mindenféle háborúra, Pikkelyes Népre, kiriathokra, aldrainokra, skaranakokra, Ligára, Birodalomra, Lápra, nem folytatom. Az első 150 oldal bedobja olvasóját a világépítés igen sűrű ködébe, ami nagyon nehezen akar csak feloszlani. Oké, az se lett volna szerencsés, ha 10 oldalon át történelem- és földrajzlecke öklendezi át a torkunkba, hogy mi a szitu Morganiában, de én kiváltképp rühellem, ha nem tudom elhelyezni térben és “időben” (értsd: szettingben - a fantasyket óhatatlanul összehasonlítjuk saját Földünk múltjával), amit olvasok. Türelem törit terem, a regény végére nagyjából tisztában leszünk mindennel, de nem bántam volna, ha ez hamarabb bekövetkezik (még térkép sincs! Sebaj, itt egy).
És ezért írtam fentebb, hogy nagy szükség van a pazar párbeszédekre, az érdekes karakterekre: kell, hogy valami vigye a hátán a sztorit, ami igazából csak az utolsó oldalakon bontakozik ki. Persze addig sem fogunk unatkozni, Ringilt ugyanis kirángatja tespedéséből az anyja, hogy szerezze vissza rabszolgának eladott unokatestvérét, kerül, amibe kerül. Ringil élvezettel veti bele magát a segglyukakba, hopp, megint előreszaladtam, bocs, szóval a Velencét és kalmárfejedelmeit idéző Trelayne mocskába, mert végre büntetlenül tombolhatja ki dühét és megvetését az előkelőségek kontójára. Nem is sejti, milyen ánuszba nyúl bele.
Nem köntörfalazok tovább: Ringil meleg. Hű. Aha. Fantasyben ez ugyan szokatlan, de üdítően merész, főleg, mivel Morgan nagyszerűen nyúl a témához, és teljesen természetesen ábrázolja a férfiak közti szerelmet. A lóláb annál a bizonyos pár oldalnál lóg ki. Ha valaki olvasta Morgan Valós halál című sci-fijét, talán most sejti, miről beszélek. A Valós halál egzotikus szexjelenete elgondolkodtat, közelebb hozza a két nemet. Az acél emléke durván farbatosz - a fajok közti szex egészen új értelmet nyer, ami nem csak zavarba ejtő, de pornográf mivoltja sajnos nem tudja levedleni magáról az öncélúságot sem.
De ez legyen a legnagyobb baj. Az acél emléke érdekes módon közelíti meg a fantasyt, és annak ellenére, hogy világa nagyjából megfeleltethető a miénknek (sztyeppék népe, Jeruzsálem, Velence), új ízt varázsol a műfajba. Teszi ezt életszagú szereplőivel, komoly témáival, a perspektívák feltárásával és vérmocskos-ürülékes-toroknyiszálós akciójeleneteivel, amik R. A. Salvatore celluloidra áhítozó koreográfiáinak közelébe küzdik fel magukat. Habár a történet iszonyú lassan fordul csak a célegyenesbe - akkor viszont fénysebességre kapcsol -, cserébe a cselekmény mozgalmas és leköti az olvasót (ebben a fordítás sajnos nem mindig partner). Ringil és a haverok nem egy könnyed nyáresti olvasmány, dark fantasy a javából, mégpedig az egyik legjobb istállóból. Szóvicc jön: melegen ajánlott.
Eredeti cím: The Steel Remains, fordította: Benkő Ferenc
Agave Könyvek, 2015, 377 oldal
