Dan Simmons: Ílion - Nem csak hala(n)dóknak

Dan Simmons Ílion című regénye tiszteletet parancsoló, monumentális, irdatlanul sokat vállaló (és teljesítő), lenyűgözően szerkesztett, döbbenetesen kidolgozott, a végletekig csiszolt, félelmetesen eredeti mű, valódi modern eposz. Szerzőjének fantáziája megzabolázhatatlan, őrületes energiával sziporkázik, ötletei utánozhatatlanok, intelligenciája, elhivatottsága süt minden sorából, könyvét nem hiába tüntették ki 2003-ban a rangos Locus-díjjal. Ezek kérem cáfolhatatlan tények, tisztán látom és elismerem az Ílion nyilvánvaló erényeit, mégis be kell vallanom, nem tudtam maradéktalanul szeretni, pontosabban: sokáig nem tudtam, hogyan kellene szeretnem. Rögtön megmagyarázom. 

A terraformált Marson Thomas Hockenberry, a XXI. századból feltámasztott irodalomprofesszor feladata elméletileg az éppen zajló trójai háború eseményeinek összevetése Homérosz Íliászával – de gyakorlatilag inkább csak  próbál életben maradni nanotechnikával felturbózott görög harcosok és lelkiismeretlen, hatalmaskodó, kegyetlen istenek és istennők egyre véresebbé fajuló küzdelmének krónikásaként. Közben négy moravec (öntudattal rendelkező, biocmechanikus lények, köztük a Shakespeare-rajongó Mahmut és a Proust-fanatikus, gigászi tarisznyarák-küllemű Orphu) a vörös bolygó felé tartanak, hogy kiderítsék az Olympos Mons vulkán körül kialakult, rendkívül szokatlan kvantumeltolódás okát.  A Földön boldog tudatlanságban, makulátlan nyugalomban, tét nélküli semmittevésbe süppedve éldegélő emberek egy kis csoportja pedig felkerekedik, hogy végre választ kapjanak létük néhány alapvető kérdésére – de amire bukkannak, az válaszok helyett újabb kérdéseket vet fel, és megváltoztat mindent, amit az életükről addig hittek.

Mint látható, a cselekmény három, egymástól kezdetben totálisan elkülönülő szálon fut, egyes elemekből azonban már a regény elején is sejthető, hogy az események hamarosan összekapcsolódnak. Itt vetném fel problémám lényegét: Simmons egy zseni, de az is biztos, hogy nem igazán kezeli partnerként az olvasóit. Figyelmeztetés nélkül a tébolyult események közepébe katapultál, alapvető információkat hallgat el, olyan momentumokra utal félvállról, melyeket esélyed sincs megfejteni, de érzed, hogy amúgy iszonyú fontosak, a fejedben egyre csak gyűlnek a kérdőjelek, a szerző pedig élvezettel rángat egyre mélyebbre a gátlástalanul burjánzó szöveg-rengetegbe. A magam részéről bizony nem mindig díjaztam ezt a típusú bánásmódot – egyszerű lélek vagyok, teljesen szimpla aggyal és képességekkel, bocs, Mr. Simmons, de bizony nem mindig tudtam követni, sőt, időnként egyet kellett értenem a kiváló Hockenberry professzorral: „ A nyavalyás hősök elmehetnek a picsába, a fából ácsolt harci szekereikkel egyetemben.

De.

Az a helyzet, hogy Simmons tényleg zseniálisan ír, így amikor a cselekmény igazán nekilódul, egy olyan hullámvasúton találod magad, amin szédülsz, forog a gyomrod, hasogat a fejed és kiég az agyad, de semmi pénzért nem szállnál le róla, sőt, azt kívánod, a kibírhatatlan menet bár örökké tartana. A trójai háború ütközeteinek leírásai az egekbe pumpálják az adrenalint, az összecsapások véresek és naturalisztikusak, lüktetnek a tesztoszterontól; ezen a harctéren a halál cseppet sem dicső, a kegyelem ismeretlen fogalom, a pusztítás ész nélkül, a könyörtelen istenek hathatós és végletekig kiélvezett segítségével tombol. A húsdaráló az egyéb helyszíneken is gyakran felpörög, hőseinkre dinoszauruszok és egyéb gyíkszerű, kopoltyús, rettenetes fogazatú, leírhatatlan szörnyetegek leselkednek, a finálé felé haladva pedig nagyjából állandósul a nyaktörő tempó. Az Ílion legjobb pillanataiban fantasy, sci-fi és kőkemény horror egyszerre, "vizuálisan" is lenyűgöző, dinamikus, expresszív és kiválóan komponált, tökéletesen követhető akciókkal – nem egy epizódja sírva könyörög a nagyvászonért.

Simmons humora is remek, Hockenberry trágár megjegyzései rendkívül szórakoztatók, karaktere nagyjából folyamatosan szorult helyzetben van, de rendre kivágja magát – az a fajta hős, akit töketlenkedései okán lehet igazán kedvelni (SPOILER ja, és összejön neki Szép Helené – ez azért lássuk be, nem rossz egy pocakos Homérosz-kutatótól SPOILER VÉGE).  A földi emberek jellemfejlődése (különösen a kezdetben rendkívül irritáló Daemen férfivá érése) szépen levezetett és hiteles, az istenek kegyetlensége, hatalmuk látszólagos legyűrhetetlensége pedig dermesztően fenyegető, kicsinyességük vérlázító, arroganciájuk nagyon is földhözragadt. Személyes kedvenceim a két moravec, Mahmut és Orphu: irodalmi elmélkedéseik ebben a kontextusban (mármint, hogy két biomechanikus izé között zajlanak) végtelenül viccesek, egymás iránti szolidaritásuk, feltétel nélküli barátságuk pedig kétségkívül a könyv legszívmelengetőbb motívuma.

Az Ílion magabiztos, de kevésbé olvasóbarát attitűdje sokakban talán ellenérzéseket kelthet (mint említettem, én is küszködtem vele), de kijelenthető, hogy busásan honorálja a megszavazott bizalmat és a befektetett energiát, még úgy is, hogy Simmons nem varrja el a szálakat: a könyv Olympus című folytatása – remélhetőleg – hamarosan megérkezik. 

Eredeti cím: Ilium, fordította: Huszár András
Agave kiadó, 2015, 672 oldal


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!