Kémek hídja – A rutin győzelme

Még a nagy színészeknek is megvannak a maguk manírjai, amelyek egy idő után a legjobb körülmények közt is unalmassá válnak. Ami Johnny Deppnél a furafickós pofavágás, Robert De Nirónál a fejet szájelhúzósan jobbra-balra döngetés, az Tom Hanksnél a párás tekintet, a szem sarkában remegő könnycsepp, benne a világ összes fájdalmával. A legjobb alakítások természetesen mindig azok, amelyekben sikerül az efféléken túllépni – Hanksnek például a Philips kapitány volt a legutóbbi ilyen pőre, sallangmentes erődemonstrációja.

Az igaz történeten alapuló Kémek hídjában majdnem hozza ugyanazt a szintet, és azért csak majdnem, mert a rendező, Steven Spielberg nem tudja megállni, hogy legalább egyszer-kétszer ne vegye rá egy „arcom a szomorúság térképe” mutatványra. De amikor a nyílegyenes, elveihez és a jogállam alapjaihoz kézzel-lábbal, tűzzel-vassal, foggal-körömmel ragaszkodó ügyvédként az egyik első jelenetében szigorú képpel szívatja az asszisztensét, majd a háta mögött cinkos-gyerekes vigyorral nyugtázza az eredményt, azonnal zsebre vágja a nézőket. Ezután akár anyagyilkosságot is elkövethetne.

1957-ben, Brooklynban elfognak egy szovjet kémet, Rudolf Abelt (Mark Rylance egészen kiváló). Az amerikai kormány tisztességes tárgyalást akar (de legalábbis annak teljes látszatát), hogy demonstrálja a külvilág felé, mily szabad és fair a csillagok és sávok hazája, ezért a kém bíróság előtti védelmét rábízzák a tapasztalt James B. Donovanre (Hanks). Abelt mindenki kötélvégen akarja látni, sokan pedig a „hazaárulónak” bélyegzett Donovant is, és a helyzet csak komplikálódik, amikor a Szovjetunió fölött lelőnek egy amerikai kémrepülőgépet, és elfogják annak pilótáját. A két nemzet kicserélné egymás közt a foglyokat, de ezt Donovannak kell lebonyolítania – méghozzá Kelet-Berlinben.

A Kémek hídja pontosan az, amit Spielbergtől, az újító csodagyerekből lett tisztes vérprofitól alapjáraton elvár az ember: egy alaposan összeszedett, jól átgondolt, képileg, zeneileg, színészileg, dramaturgiailag is nagy hozzáértéssel kivitelezett, klasszikus vonalvezetésű film, amelyet feltétel nélkül lehet értékelni és tisztelni – ha szenvedélyesen szeretni nem is. Kellően izgalmas, fordulatos és humánus, de éppen ez az: csak „kellően”. Száraz, sőt, néhol abszurd, a thrilleri és a drámai elemeket is feldobó humora az egyetlen meglepő aspektusa. Azt például csak akkor venni észre, hogy részben a Coen-fivérek írták a forgatókönyvét, mint anno az Angeline Jolie-féle Rendíthetetlen esetében – amikor a végén kiírják a nevüket a stáblistán.

A cselekményt Donovan erkölcsi tartása alapozza meg; az, ahogy tántoríthatatlanul, kompromisszummentesen áll a nagyhatalmak hidegháborús birkózásának szürkezónájában, nem csak a szovjetek ridegen tálalt érdekeinek ellenszelében, de saját hazájának bürokráciájával és képmutatásával is küszködve, támadások sorozatának téve ki túl egyenes gerincét, amelyet folyton törnének, hajlítanának, mert az egyenes gerinceknek már csak ez a sorsuk.

A filmnek az első, még Amerikában játszódó fele működik jobban: a tárgyalás alatti nyomás, a Donovan és Abel közti valószínűtlen tisztelet és szimpátia kialakulása (külön erénye a filmnek, hogy a szovjet kém a legkevésbé sem démonizált, sőt, kifejezetten szerethető karakter), az emberi és az államérdekek, a moralitás és a hidegháborús „tesszük, amit tenni kell” szemlélet szembeállítása (ld. még: szabadság vs. biztonság a terrorfenyegetések korában).

Berlin, az éppen épülő Fallal, a teljes zűrzavarral, az USA, a Szovjetunió és az NDK közti huzavonával hiába sokkal izgalmasabb háttér, Spielberg nem tud igazi súlyt és feszültséget vinni bele – és bár így is különösebb gond nélkül, magabiztosan vezényli le a történetet, a végén elköveti ugyanazokat a hibákat, amelyeket az utóbbi bő 20 évben általában. John Williams helyett most Thomas Newton ríkatja túl a hegedűket, a szentimentalizmus győzedelmeskedik, és persze megint nem sikerül időben, felesleges, pátoszos epilógusjelenet nélkül elengedni a sztorit.

De azért írok még egy bekezdést, csak hogy ne elmarasztaló sorokkal zárjam a cikket: mert a Kémek hídja az említett problémák ellenére tényleg profi, szórakoztató munka – lehet, hogy rutinszerűsége miatt nehéz igazán szeretni, de legalább olyan nehéz haragudni is rá, Tom Hankset pedig tényleg nagyon jó nem zsebkendőfogyasztásra írt könnyzacskóként, hanem az elveiért kőkeményen kiálló, sziklaszilárd hús-vér emberként látni.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!