Archie
#4
Történet:
Mark Waid
Rajz:
Annie Wu
Archie
Comics
Talán meglepő lehet, hogy a Geekzen egy olyan alapvetően romantikus felütésű képregénnyel foglalkozunk, mint az Archie, de mégiscsak az amerikai képregény legalább olyan ikonikus karakteréről van szó, mint Amerika kapitány, Batman vagy Superman. Valamikor a negyvenes években indult útjára, hatszáz feletti füzet jelent meg belőle, szereplői pedig már vagy hetvenöt éves két lábon járó archetípusok. A Riverdale High örök középiskolásai azonban hallgatnak az idők szavára, a tengerentúlon elképesztő ismertségnek örvendő karakterei az utóbbi években egészen meglepő zsánerekbe rándulnak át. A zombiapokalipszis során játszódó Afterlife with Archie fogja a klasszikus szereplőket, és egy B-film díszletei közé helyezi őket, ahol vérszomjas zombihorda elől menekülnek, ráadásul a szerzőknek a horrorfilmes klisék közé még komoly drámai mélységű jeleneteket is sikerül beékelni (persze az sem árt, hogy a zseniális Francesco Francavilla illusztrálja). Az Archie vs Predator nem meglepő módon a vidám baráti társaságot levadászó Ragadozót helyezi a középpontba, bár ez elsősorban az abszurdra és a fekete humorra helyezi a hangsúlyt.
2015-re elérkeztünk viszont a franchise teljes rebootjához, és egy ilyen nagy múltú sorozatot nem is bíztak akárkikre: Mark Waid Eisner-díjas képregényíró veterán (Kingdom Come, Empire, Daredevil, Irredeemable, The Flash) és a Saga vizualitásáért felelős Fiona Staples párosa gyürkőzött neki, hogy kiássák Archie-t és barátait abból a nosztalgikus borostyánból, ami összezárult felettük a hosszú évtizedek során. Vége a rajzfilmszerű, karikaturisztikus ábrázolásnak, és a hetvenes évekbe visszarepítő, gyermeteg dialógusoknak, a karakterek teljes újrafazonírozáson estek át: átültették őket a 21. századba, közben mégis megőrizték eredeti egyéniségük javát. Archie kissé kétbalkezes és szétszórt, de sármos és aranyszívű, Jughead a különc, zen-attitűdű, hideg fejű jóbarát, Betty a fiús lány, aki leginkább gépek bütykölése közben, nyakig olajosan érzi jól magát, Veronica pedig a gazdag és dölyfös kihívó, aki azonnal kiszemeli magának Archie-t, az iskola legnépszerűbb srácát. A történet tele van vicces, gördülékeny dialógusokkal, ötletes képi megoldásokkal, szívvel és lélekkel, és a legkevésbé sem erőltetett.
A formula sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy a negyedik részre távozott Staples nélkül is tökéletesen megáll a lábán a sztori és a karaktergárda. Aki csak egy kicsit is fogékony a könnyed, vicces, romantikus történetekre (mindenki tegye a szívére a kezét, hogy miért is nézi az olyan sorozatokat, mint a Castle vagy a Bones, és vallja be nyugodtan, hogy tetszett neki az Igazából / Őrült, dilis szerelem), az mindenképp csak nyerhet vele, ha belelapoz. Ha pedig mégsem, hát ott a világ képregényválasztékának (és a GeexKomix ajánlóinak) maradék 98%-a, amiből válogathat. (Nagy Krisztián)
Dark Knight III: The Master Race #1
Történet: Frank Miller, Brian Azzarello
Rajz: Andy Kubert
DC Comics
Valahol fantasztikus érzés, hogy az ember az üreberklasszikus The Dark Knight Returns frissen megjelent (második) folytatását olvashatja. Miller klasszikusa az ugyanabban az évben született Watchmennel együtt iszonyatos erővel égett bele a szuperhősmítoszba, a képregényrajongók kollektív tudatába, sőt, az egész popkultúrába. Az egyébként tökéletesen, kereken befejezett sztorit Miller 2001-ben folytatta a The Dark Knight Strikes Againnel, az ő nagy szuperhős-eposzával (korábban nem nagyon használta a műfaj jellegzetes „világmentő” toposzát), de ez már jóval vegyesebb fogadtatásra talált.
Most pedig itt a harmadik felvonás, amelyhez csatlakozott hozzá Brian Azzarello társíró és Andy Kubert rajzoló, és az egész kicsit homályos – már olyan értelemben, hogy nem tudni, kié ez a sztori igazán. Miller arra utalt, hogy inkább Azzaerellóé, mint az övé, és gyorsan hozzá is tette, hogy majd készít egy negyedik részt, ami teljesen a sajátja lesz, szóval már most tudjuk, hogy a The Master Race nem a lezárása a közel 30 évre megkezdett sorozatnak.
Az viszont biztos, hogy kilóg belőle, és emiatt az egyik szemem sír, a másik nevet. Miller már rég nem az a zseni fenegyerek, aki egykor volt, úgyhogy egyáltalán nem baj, hogy társalkotókat kap maga mellé – ugyanakkor, bármennyire próbál is visszaadni Azzarello valamit a képregény elődeinek a hangulatából, valahogy túlságosan konformista az egész. A The Dark Knight Returns korának terméke volt, és akkoriban forradalminak számított. A The Master Race szintén korának terméke, és... és ennyi.
Lehet szidni a The Dark Knight Strikes Againt, bizisten meg is érdemli, amilyen csapongó, zavaros egy szerencsétlenség, de az elvitathatatlan tőle, hogy iszonyú ambiciózus, egyedi alkotás, olyasvalami, amire csak Miller volt képes, ami nagyon markánsan magán viseli a keze nyomát. A The Master Race viszont az első rész alapján egy áramvonalasított, profi 2015-ös DC-képregény Kubert remek rajzaival (és semmi bajom Kuberttel (sőt!), de azért jobb szerettem volna, ha mondjuk Eduardo Rissót választják, a Dark Knight univerzum antiutópiájába ugyanis nehézkesen illik ez a szuperhősös... szépség), Azzarello letisztult történetmesélésével: tényleg jó, egy percig sem akarom szapulni, csak ha nem lennének az elődökre tett utalások, akkor ez kis túlzással lehetne egy bármilyen kortárs Batman-képregény. Hiányzik belőle Miller merészsége, radikalizmusa, őrülete, vadsága, kísérletezése, politikája (bár ugye ebben van a rendőrverő Batman, amellyel az írók a – főleg feketék ellen irányuló – rendőri erőszakra reagálnak Amerikában).
A The Master Race ezzel együtt egy színvonalas, érdekes felütés, néhány egészen fantasztikus pillanattal (Superman jégbe fagyva, Wonder Woman harca egy minotaurusszal, miközben hátán ott lóg a kisbabája – ez egy új szintje a badass-ségnek), csak nem egészen az, amit vártam. De a prekoncepcióm legyen az én bajom. (Rusznyák Csaba)
Spider-Woman #1
Történet:
Dennis Hopeless
Rajz:
Javier Rodriguez
Marvel
Comics
Jessica Drew a Marvel-univerzum egyik talán legszexualizáltabb karaktere, testhez tapadó kezeslábassal, kerek idomokkal és ha ez még nem lenne elég, ellenállhatatlan feromonokkal (amivel még a Hulkot is képes volt leszerelni, de még egy szendvicset is készíttetett magának vele, hogy még nagyobb legyen a megaláztatás). Egy időben fontos szerepet játszott Bendis hosszú távú terveiben kettős-, sőt hármasügynökként, és senki sem tudhatta, hányadán áll vele. Hopeless azonban még a Secret Wars elszabadulása előtt teljesen újrafazonírozta a karaktert, és ennek még a sokkal józanabb és praktikusabb új kosztüm volt a legkisebb része: teljesen új alapokra helyezte az addig a világmegmentő akciókban a Bosszúállókkal vállt vállnak vetve küzdő szuperhőst, és számomra sokkal szimpatikusabb, elsősorban az eszére hagyatkozó magánnyomozót faragott belőle, aki ugyan még mindig nagyon jó viszonyban van korábbi bajtársaival, de történetei inkább fókuszálnak az emberi kapcsolataira.
Az újjászületett Marvel-univerzumba pedig még ennél is kényesebb helyzetben, állapotosan (ráadásul a nyolcadik hónapban járva) kerül. Az apa kilétét titok övezi, és Jessica határozottan szeretné, ha ez így is maradna, amint azt Tony Stark is megtanulja egy fájdalmas lecke árán. A koncepció érdekes, habár pont az éppen most nagyobb ismertségre szert tévő Jessica Jones esetében már egyszer hosszabban bontogatták: hogyan változtatja meg egy kvázi szuperhős életét egy gyermek érkezése? Mi több, terhes anyaként mi mindent kell feladnia, ami egy normál embernek is természetes?
Hopeless, akinek éppen tavaly ikrei születtek, saját élményekből gazdagítja a sztorit, ami az új Astonishing Ant-Man hangulatához hasonlóan, könnyed, vicces, szórakoztató, és számos mellékkaraktert felvonultat a kevésbé komolyan vehető hősök és szupergonoszok közül. Remek, hogy a többi hős mennyire nem tud mit kezdeni az óriási pocakkal, érzelmi hullámvasúton ülő Jessicával Tony Stark buliján, és milyen szívet melengető, ahogyan Hawkeye humorosan a helyére teszi a helyzetet. Az eddig az újságíró Ben Urich és a pártfogoltjaként kezelt Porcupine segítségével jobbára utcai ügyekkel foglalkozó Spider-Womannek a komplikációkat megelőzendő intergalaktikus szülésznőhöz kell mennie, és a képregény itt átlép egy igazán eszement sci-fi mederbe.
A rajzoló választása is nagy váltás a New Avengersben megismert stílushoz képest, és ez az európai vonal nagyon jó tesz nem csak a képregénynek, de úgy nagy általánosságban a Marvelnek is. Úgy tűnik, a kiadó követi a Battleworldben elindított taktikát és a (még véget sem ért) Secret Wars után is megtartja a különböző, de sajátos hangulattal és stílussal bíró címeket, ami nagyszerű hír. Egyelőre minden okunk megvan, hogy nagy reményeket fűzzünk a Spider-Woman új szóló sorozatához. (Nagy Krisztián)
Vader Down #1-3 (Star Wars: Vader Down, Darth Vader #13, Star Wars #13)
Történet: Jason Aaron, Kieron Gillen
Rajz: Mike Deodato, Salvador Larroca
Marvel Comics
Sokan féltek tőle annak idején, hogy a Star Wars-képregnyeknek nem tesz majd jót, ha (a Disney-Lucasfilm deal következményeként) elkerülnek a Dark Horse-tól a Marvelhez, de az új időszámítás első évének végéhez közeledve már nyugodtan fel lehet lélegezni: a Marvelnél tudják, mit csinálnak. Eddig hét folytatásos és minisorozatot indítottak (lesz még több is), és egyik sem volt rossz, némelyik pedig egyenesen remeknek bizonyult. Pl. Jason Aaron szimplán csak Star Wars címen futó szériája és Kieron Gillen Darth Vadere. És mivel mindkettő ugyanakkor játszódik (nem sokkal az első Halálcsillag felrobbantása után, amikor a lázadók új otthont keresnek, Vader pedig a kudarca miatt félig-meddig kiesett Palpatine kegyeiből, és Luke-ot hajkurássza), kézenfekvő volt, hogy olykor összekössék őket. Ebből a gondolatból lett a hatrészes Vader Down című crossover, amelynek eddig az első fele jelent meg.
A sztori egyszerű: Vader kideríti hol van Luke (akiről már tudja, hogy a fia), és odamegy, hogy elkapja – azt viszont nem tudja, hogy éppen a fél lázadó sereg is azon a bolygón állomásozik. Nem kis veszteségek árán ugyan, de lelövik a sötét nagyúr gépét, és Vader egyedül, kommunikációra, segítséghívásra képtelenül reked az ellenséges vonalak mögött, miközben az egész lázadó sereg rá vadászik. Vader mindenki ellen!
Szóval a felállás nem túl bonyolult, és nem is kell annak lennie – azt is előre tudjuk, hogy Vadert nem ölik meg, nem fogják el, és ő sem tudja majd elkapni Luke-ot, így meglepetésekre sem számíthatunk, de Aaron és Gillen ügyesen, ötletesen játszanak a szituációval, és szépen egyeztetik össze a két sorozat eltérő hangvételét (Star Wars: a filmekre rímelő kellemes, eposzi űrkaland; Darth Vader: titkos akciók, ármánykodások és intrikák a császár háta mögött). Egy élmény látni, ahogy Vader egymaga, jéghidegen, rezzenéstelenül szembeszáll egy egész hadsereggel, és már azért is elismerés illeti az alkotókat, hogy sikerül ezt a karakterhez méltón, bagatellizálás nélkül eladni, vagyis nem csinálnak belőle valami röhejes akciófigurát.
Hasonlóan hitelesen sikerül összehozni a szériák összes karakterét ugyanarra a helyre – így különösen örömteli Vader titkos szövetségese, Dr. Aphra (ahol a szövetséges olyasvalaki, aki, ha nem teszi, amit mondanak neki, meghal) kínzásra programozott protokolldroidjának jelenléte, aki ugyanolyan szófosó, mint C3PO, csak ő emberek, wookiee-k és egyéb értelmes lények megöléséről és szétszedéséről szeret megállás nélkül értekezni. A harmadik résszel kapcsolatban kicsit furcsa, hogy eltolódnak benne az arányok a komédia felé (droidok harca, Han és Aphra párbaja), és enyhén szólva nem vagyok kibékülve Mike Deodato rajzaival sem (nagyon hiányzik Cassaday és Immonen), de a Vader Down így is kellemes szórakozás. (Rusznyák Csaba)
Wrath of the Eternal Warrior #1
Történet:
Robert Venditti
Rajz:
Raúl Allén
Valiant
Entertainment
A Valiant-univerzum botrányosan kevéssé ismert mifelénk, pedig tele van érdekes karakterekkel (Bloodshot, Ninjak, Dr. Mirage, Shadowman, X-O Manowar), akik most éppen aranykorukat érik, köszönhetően a rengeteg remek rebootnak, újragondolásnak és az eredeti status quo-t felrázó ötletnek. Képzeljük el, hogy a Marvel sokkal szorosabb kézzel, kevesebb karakterrel és megválasztott érzékkel kezeli a saját univerzumát: a mindent átfogó eventek csak négy részesek (Book of Death, Dead Drop), nem roskad össze minden füzetük a kontinuitás súlya alatt, és több alzsánerben is gondolkodnak (bár ha belegondolunk, a Marvel is valami hasonló irányba lépett a Secret Wars és a Battleworld eventekkel). Üdítően kevés spin-off és kötelezően követendő, alcímekre szétbomló csapatfüzet, feszes, jól követhető sztorik: ez a Valiant. Nagyszerű alternatíva a DC szerencsétlenkedését már nézni sem bíró és a Marvelt valamiért nem kedvelő olvasó számára.
Most azonban az egyik sztárjátékosuk (szó szerinti) újraélesztését nézzük meg közelebbről: a hatezer, az emberiség szolgálatában töltött, vértől iszamosan küzdelmes év tapasztalatával bíró Örökkévaló Harcosét. Gilad az életét adta a világa és egy annak végzetét kezében tartó kislány kedvéért, ezúttal pedig azt is megtudjuk, hová kerül, amikor a halandók életének lángja kialszik. A saját különbejáratú Túlvilágára, ahol soha véget nem érő küzdelmének jutalma várja: az otthon melege, a rég elvesztett gyermekei szeretete, kedvenc ételeinek illata, halott feleségének ölelése. Megtudhatjuk, mi a legnagyobb áldozat, amit valaki a másokért érzett kötelességtudat miatt meghozhat: Gilad saját Édenkertjét hagyja maga mögött minden egyes alkalommal, a szabad akaratából, amikor visszatér a halandók közé, hogy újra felvegye a harcot az őket fenyegető erőkkel.
Minden, amire csak vágyhat, és a lehetőség, hogy megpihenjen: az Örökkévaló Bajnoknak elsősorban saját magával kell megküzdenie, és csak azután mindenki mással. Nagyszerű a koncepció és a megvalósítás is: Allén apró panelekben jeleníti meg a magához térő Gilad érzékeire ható elemeket. Az apró Paradicsomát körülvevő hegyes sziklák között ólálkodó és fülébe suttogó démonok kellemesen borzongatóak, halálának flashbackje pedig éles kontraszttal szolgál a békés családi fészekhez.
Venditti ábrázolásában Gilad tragikus figura, mint ahogy a Valiant másik fő karaktere, Bloodshot is az, akit Jeff Lemire ugyancsak az emberisége feladásával tesz esendően emberivé (a testéből kipurgált, és őt könyörtelen gyilkossá változtató nanitákat kell újra magába fogadnia, hogy megmentse tőlük jelenlegi gazdatesteiket). Érdemes hát figyelni a Valiant (nem csak) új sorozatait, mert remek gyöngyszemekre lehet köztük bukkanni. (Nagy Krisztián)
