A cikk tökéletesen spoilermentes.
Tépelődtem, ildomos, vagy
egyáltalán elegáns-e a Tarantinóról alkotott véleményemmel
indítani az írást – egyrészt ugye kit érdekel, másrészt itt
a legújabb opusáról kell, hogy szó essék, nem a munkásságáról,
még ha elkerülhetetlen is, hogy előbbit pozicionálni próbáljam
utóbbiban. Mégis fontosnak tartom leszögezni, hogy bár a filmjei
legtöbbjét szeretem, megveszekedett rajongója soha nem voltam, de
még csak akkora jelentőségűnek sem tartom őt, mint az általános
közvélekedés. Még attól is vonakodtam, hogy ezt a cikket
elvállaljam – nem mintha nem lennének gondolataim, de azt hiszem,
a kollégák között sokan vannak, akik nálam jobban meg tudnák
fogni a témát. Azért szükséges ez a kitétel, mert gyanúm
szerint óhatatlanul elő fog kerülni a „Tarantino már nem a
régi” mantra (hát persze, hogy nem az), én azonban javarészt
dicsérni fogom az Aljas nyolcast, és még csak a látszatát is
kerülni szeretném, hogy ezt valamiféle elvakultságból teszem.
Most, hogy ezt letudtuk: az Aljas
nyolcas nagyon jó. Hogy van-e annyira jó, netán egyenesen jobb-e,
mint Tarantino ez vagy az a korábbi munkája (címet szándékosan nem
említek, hiszen mostanra mindenkinek megvan a személyes kedvence,
és már egyáltalán nem uralkodik akkora konszenzus, mint mondjuk
még a Kill Bill környékén), az nem igazán tartozik ide, és
voltaképpen lényegtelen. Ha atipikusnak nevezem, azzal sem mondok sokat, hiszen QT melyik filmje nem volt az a
korábbiakhoz, vagy éppen az általában vett, fősodorbeli
felhozatalhoz képest? Hogyne, az ollózgatós, örökös
eredetiség-vitákat kiváltó módszer, a rendezői kézjegy
mindegyikben könnyedén felfedezhető. Az, hogy emberünk folyton
ugyanazt a trükköt ismételgeti, és még nem fáradt, sőt, a
közönsége se fáradt bele, pont a legbámulatosabb adottsága; éppen annyira variálja a nagy kirakóst, hogy az újra és újra
érdekes tudjon maradni. Ugyanakkor változik is, sokak szerint
kárára, bár én inkább úgy fogalmaznék: még ennyi idő után is mer
kísérletezni és tapogatózni, ha nem is feltétlenül mindig a
legjobb irányba.
Ennek legszemléletesebb példája pont
a Nyolcast is beleértve utolsó három filmje. Hogy ezeket most
tekinthetjük-e trilógiának, az elég zavaros, hiszen Tarantino
előszeretettel gondolkozik, tervezget és álmodozik nyilatkozat
címszó alatt, így nem árt fenntartásokkal kezelni, amit
mond. Ez volna a Rewritten history trilógia záródarabja? Netán a
western-hármas második része (melyből az első, a Django
elszabadul amúgy a Rewritten... középső fejezete)? Létezik
egyáltalán bármilyen trilógia, és ha igen, befejezi valaha, vagy
akkor most fejezte be? Franc igazodik el ezen, de az egyszerűség
kedvéért vegyük úgy, hogy igen, létezik, igen, ez a zárszó,
és mondjuk nevezzük önkényesen western-trilógiának, hiszen a
Becstelen brigantyk nagyon is a műfajba sorolható, talán még
könnyebben is, mint a Django. Azért tehetjük ezt, mert a három
filmnek jól látható közös motívuma és kötőanyaga van – no
meg mert Tarantino a Brigantykkal kezdve megmutatta, mer és tud
másról is beszélni, mint önnön (műfaji) mozik iránti
megszállottságáról.
Itt persze csúsztattam, a western
ugyanis maximum nagyon felszínes címkének bizonyul. Az Aljas
nyolcas is igazából csak díszleteiben és egyes (természetesen
kiforgatott) toposzaiban nevezhető annak. Mellette kamaradráma,
krimi, fekete vígjáték és társadalmi-politikai kommentár, arról
nem is beszélve, hogy Tarantino fő ihletforrása (a saját
Kutyaszorítóbanján kívül) a horrorklasszikus A Dolog volt.
Ezúttal azonban – és itt kanyarodunk vissza ahhoz, hogy
atipikusnak mondanám a filmet – a műfaji katyvasz jóval kevésbé
tolakodó vagy hektikus, sokkalta inkább alkot szerves egészet,
mint bármikor korábban. A szerintem gyengébbre, kényelmetlenül
szétesősre sikerült Django elszabadul kapcsán feltámadt bennem a
szörnyű sejtés, hogy a 2010-ben elhunyt Sally Menke, Tarantino
állandó vágópartnerének hiánya áll a minőségromlás
hátterében, mi több, hogy valójában végig neki köszönhettük
ezt a minőséget. Ez a kétség, ha mostanra nem is oszlott el
teljesen, de jócskán enyhült. Az Aljas nyolcas nagyon egyben van,
bár ezt persze valószínűleg a kamara-jelleg és a két (egy
apróbb, egy nagyobb) kivételtől eltekintve tökéletesen lineáris
történetvezetés is szavatolja.
Ez ugyanis Tarantino eddig leglassabb
és a Django után szerkezetét tekintve legegyszerűbb filmje. Könnyen lehet, hogy
emiatt sokak nemtetszését fogja kiváltani – főleg, hogy az
előzetesek megtévesztő módon menőségben tobzódó, akciódús
látványparádét sugalltak. Közel 170 perces hosszával (amire a
válogatott helyszíneken bemutatott, 70 mm-s verzió még rápakol
20-at), komótos párbeszédeivel és alulhangsúlyozott
csúcsjelenteivel szinte biztosan meg fogja kapni a túlnyújtott és
vontatott jelzőket, és nem is feltétlenül jogtalanul. Ugyanakkor
vesszek meg, ha tudom, honnan lehetett, vagy kellett volna vágni
belőle.
Az alapfelállást a trailerek szinte
maradéktalanul elmesélték: John „The Hangman” Ruth (Kurt
Russel) fejvadász akasztani viszi a túlkarikírozottan pszichopata Daisy
Domergue-t (Jennifer Jason Leigh), ám útközben kegyetlen hóviharba
keverednek, aminek köszönhetően előbb két idegen kéredzkedik
fel a postakocsijukra, majd egy hegyi fogadóban kényszerülnek menedéket keresni, ahol további négy ismeretlen szállásolta el
magát. Már a Morricone (részben az emlegetett A Dologból
kimaradt) fenyegető, alattomos zenéjével megspékelt intró is azt
sugallja, hogy itt valami kurvára nem smakkol, és hát naná, hogy
nem: valaki, vagy éppen senki sem az, akinek mondja magát, a
lappangó paranoián pedig az se igazán enyhít, hogy az összezárt
bagázs egyik fele a polgárháború során az északiakkal, a másik
meg a déliekkel rokonszenvezett, a faji ellentétekről már nem is
szólva. Innentől az egész film olyan, mintha Tarantino a Brigantyk
kezdő-, vagy a vérfürdőben eszkalálódó kocsmai jelenetét
nyújtotta volna egész estésre, helyesebben, mintha hasonló
szituációk sorozatát fűzte volna elbeszéléssé. Mivel
szerencsére ért a várakozás fokozásához és a
feszültségépítéshez, ez a megközelítés minden eséllyel
dacolva, óhatatlan önismétlései ellenére is működőképesnek
bizonyul.
Ehhez persze jól kitalált karakterek
és azokat megelevenítő színészek is kellenek. Pláne, ha már
a film címe is őket lökdösi az előtérbe (Tarantino magamutogató
megalomániájától a címválasztás kapcsán most jótékonyan
tekintsünk el). Némileg megalapozatlanul, mivel sajnos néhány
kivételtől eltekintve a szereplők nem különösebben
jellegzetesek vagy kiemelkedőek. A színészgárda persze teszi a
dolgát, a skála alsó pontja a szimplán stabil, a felső meg a
„díjat neki” kategória, de néhányuknak egyszerűen nem írtak
rendes szerepet. Samuel L. Jackson hozza a kétségtelenül magas
színvonalú rutint, Michael Madsen önmagát, Tim Roth pedig a
távollétével tűntető Christoph Waltzot játssza, megjegyzem,
mindketten szórakoztatóan. Bruce Dern öreg és labilis, Demian Bichir meg mexikói létére ordas mexikói karikatúrává lényegül át –
nyilván szándékosan és egyébként viccesen. A műsorszám
főcsillagai azonban Russel, Jason Leigh és a nehezen megítélhető
jellemű seriffet (?) alakító Walton Goggins, és akárhogy is
nézem, egy elviekben nyolc karaktert egymásnak eresztő történet
esetén három a nyolcból nem a legjobb arány. De ismétlem, baj a
többiekkel sincs, csak éppen emlékezni se nagyon fogunk rájuk.
Ha már történet: ez az Aljas nyolcas legnagyobb gyengesége. Hasonló problémáktól szenved, mint a szereplők, azaz ahhoz képest, amire egy ilyen kavarós-átvágós narratívában számítanánk, messze nem elég jellegzetes, átgondolt vagy összetett. Épp ellenkezőleg - kiszámítható és egyszerű, de ami még nagyobb baj, hogy ennek ellenére is hézagos. Bizonyos elemeit bemondásra vagyunk kénytelenek elfogadni, hogy ne essen szanaszéjjel az egész. Olyannyira, hogy a filmnek józan paraszti ésszel az első fél óra után gyors és antiklimatikus véget kellene érnie. Szerencsére a Nyolcas szemmel láthatólag tisztában van önnön sutaságaival, és legalább alibi szinten foglalkozik velük, ami pont elég, hogy némi jó szándékkal elnézzük őket, illetve hogy megértsük: hiába a látszólag intrikus alaphelyzet, Tarantino nem erre akart összpontosítani, hanem arra, amiben világ életében a legjobb volt, azaz a stílusra, viszonylagos újdonságként pedig a tartalomra.
Az előzőn nem is merengenék sokat. A párbeszédek szokás szerűen remekek és szellemesek, a látvány pazar (bár kicsit értetlenkedve
állok a nagy dérrel-dúrral beharangozott 70 mm-es formátum előtt, még ha nem is ezt a változatot láttam, hiszen néhány csakugyan
lenyűgöző tájképtől eltekintve a történés egyetlen, leginkább közelikkel ábrázolt, zárt térségen
belül zajlik), amikor pedig eldördül egy fegyver,
akkor a fröcsögnivaló ugyanolyan komikus eltúlzottsággal
fröcsög, mint máskor. Ami meglepőbb, és egyszerre nagyon
örömteli, hogy Tarantino a Brigantyk óta felvett és egészen eddig mintegy mellékesen vállalt kommentátor
szerepéhez képest mennyire okosan, hivalkodás nélkül integrálja
megfigyeléseit filmje szövedékébe.
Említettem a feltételezett trilógia kötőanyagát, ez (legalábbis az egyik) pedig a fajiság, a rasszizmus, a diszkriminatív gyűlölet, vagy még tágabban: a társadalmi ellentétek úgy általában, a tárgykör minden visszásságával és komplexitásával, álságos politikai korrektségtől mentesen. Azt nem állítanám, hogy az Aljas nyolcas összegző film, azt azonban igen, hogy Tarantino eddig legátgondoltabb hozzászólása a témához. Eleve az egymást számtalan okból rühellő brigád (innen a cím „hateful” része) összezártsága és esetenkénti egymásrautaltságával elegyedő kölcsönös bizalmatlansága gyönyörű metafora, melyben bár Tarantino sejthetően Amerikát gondolta összefoglalni, mégis nyugodtan kiterjeszthető általános érvényűvé.
Ebben a hóvihar ostromolta kunyhóban fekete és fehér csak bőrszínben van: Jackson karaktere például eleinte könnyen hihető a kirekesztettséggel dacoló, az áldozatszerepet elutasító, szimpatikus figurának. Nem az. Pitiáner bosszúvágy hajtja, és ha úgy hozza a helyzet, igazi szörnyetegként tud viselkedni. A fehérek utálják a feketéket, a feketék a mexikóiakat, az északiak a délieket és vice versa, meg úgy nagyjából mindenki mindenkit. És messze nem "csak úgy", vagy mert mindenki erények híján levő, bigott szemétláda lenne, hanem ilyen-olyan személyes indokokkal, kölcsönös sérelmekre alapozott, megingathatatlannak tűnő meggyőződéssel, már-már elkerülhetetlenül és törvényszerűen. Ehhez a kiábrándító látlelethez képest a morbidan szórakoztató finálé végére odabigyesztett, óvatosan reményteli végszó egyenesen meghökkentő, még ha nem is teljesen kilógó – a lassan építkező, dinamikus személyközi viszonyokban minden ellentét ellenére végig ott bújkál az elfogadás és (a megértés és a tisztelet helyett, alsó minimumként) az együttműködés lehetősége.
Az a helyzet, hogy a végére nem nagyon tudok mást írni, mint Csaba három éve a Djangóra, így rendhagyó és olcsójános módon, enyhén átfogalmazva, Tarantino szellemétől azonban nem távol állóan megismétlem akkori szavait: Az Aljas nyolcasnak több olyan tulajdonsága is van, ami alapján nem lenne szabad működnie. Túl hosszú, túl lassú, a sztorija a látszólagos csavarossága, sőt, egyenesen csavarra kifuttatottsága ellenére szögegyszerű, és még sántít is. Azzal, hogy style over substance lenne, mégsem vádolható (nem mintha ez egy legitim vádpont lenne), hiszen nagyon is tartalmas. És ez Tarantinónak nem csak azt a tulajdonságát demonstrálja, hogy mindenféle, látszólag kaotikus elemekből képes összegyúrni egy nagy, gyönyörű egészet, hanem immáron azt is, hogy ezt újabban nem kizárólag l'art pour l'art jelleggel teszi.