Aljas nyolcas - Gyűlölet és paranoia a vadnyugaton

A cikk tökéletesen spoilermentes.

Tépelődtem, ildomos, vagy egyáltalán elegáns-e a Tarantinóról alkotott véleményemmel indítani az írást – egyrészt ugye kit érdekel, másrészt itt a legújabb opusáról kell, hogy szó essék, nem a munkásságáról, még ha elkerülhetetlen is, hogy előbbit pozicionálni próbáljam utóbbiban. Mégis fontosnak tartom leszögezni, hogy bár a filmjei legtöbbjét szeretem, megveszekedett rajongója soha nem voltam, de még csak akkora jelentőségűnek sem tartom őt, mint az általános közvélekedés. Még attól is vonakodtam, hogy ezt a cikket elvállaljam – nem mintha nem lennének gondolataim, de azt hiszem, a kollégák között sokan vannak, akik nálam jobban meg tudnák fogni a témát. Azért szükséges ez a kitétel, mert gyanúm szerint óhatatlanul elő fog kerülni a „Tarantino már nem a régi” mantra (hát persze, hogy nem az), én azonban javarészt dicsérni fogom az Aljas nyolcast, és még csak a látszatát is kerülni szeretném, hogy ezt valamiféle elvakultságból teszem.

Most, hogy ezt letudtuk: az Aljas nyolcas nagyon jó. Hogy van-e annyira jó, netán egyenesen jobb-e, mint  Tarantino ez vagy az a korábbi munkája (címet szándékosan nem említek, hiszen mostanra mindenkinek megvan a személyes kedvence, és már egyáltalán nem uralkodik akkora konszenzus, mint mondjuk még a Kill Bill környékén), az nem igazán tartozik ide, és voltaképpen lényegtelen. Ha atipikusnak nevezem, azzal sem mondok sokat, hiszen QT melyik filmje nem volt az a korábbiakhoz, vagy éppen az általában vett, fősodorbeli felhozatalhoz képest? Hogyne, az ollózgatós, örökös eredetiség-vitákat kiváltó módszer, a rendezői kézjegy mindegyikben könnyedén felfedezhető. Az, hogy emberünk folyton ugyanazt a trükköt ismételgeti, és még nem fáradt, sőt, a közönsége se fáradt bele, pont a legbámulatosabb adottsága; éppen annyira variálja a nagy kirakóst, hogy az újra és újra érdekes tudjon maradni. Ugyanakkor változik is, sokak szerint kárára, bár én inkább úgy fogalmaznék: még ennyi idő után is mer kísérletezni és tapogatózni, ha nem is feltétlenül mindig a legjobb irányba.

Ennek legszemléletesebb példája pont a Nyolcast is beleértve utolsó három filmje. Hogy ezeket most tekinthetjük-e trilógiának, az elég zavaros, hiszen Tarantino előszeretettel gondolkozik, tervezget és álmodozik nyilatkozat címszó alatt, így nem árt fenntartásokkal kezelni, amit mond. Ez volna a Rewritten history trilógia záródarabja? Netán a western-hármas második része (melyből az első, a Django elszabadul amúgy a Rewritten... középső fejezete)? Létezik egyáltalán bármilyen trilógia, és ha igen, befejezi valaha, vagy akkor most fejezte be? Franc igazodik el ezen, de az egyszerűség kedvéért vegyük úgy, hogy igen, létezik, igen, ez a zárszó, és mondjuk nevezzük önkényesen western-trilógiának, hiszen a Becstelen brigantyk nagyon is a műfajba sorolható, talán még könnyebben is, mint a Django. Azért tehetjük ezt, mert a három filmnek jól látható közös motívuma és kötőanyaga van – no meg mert Tarantino a Brigantykkal kezdve megmutatta, mer és tud másról is beszélni, mint önnön (műfaji) mozik iránti megszállottságáról.

Itt persze csúsztattam, a western ugyanis maximum nagyon felszínes címkének bizonyul. Az Aljas nyolcas is igazából csak díszleteiben és egyes (természetesen kiforgatott) toposzaiban nevezhető annak. Mellette kamaradráma, krimi, fekete vígjáték és társadalmi-politikai kommentár, arról nem is beszélve, hogy Tarantino fő ihletforrása (a saját Kutyaszorítóbanján kívül) a horrorklasszikus A Dolog volt. Ezúttal azonban – és itt kanyarodunk vissza ahhoz, hogy atipikusnak mondanám a filmet – a műfaji katyvasz jóval kevésbé tolakodó vagy hektikus, sokkalta inkább alkot szerves egészet, mint bármikor korábban. A szerintem gyengébbre, kényelmetlenül szétesősre sikerült Django elszabadul kapcsán feltámadt bennem a szörnyű sejtés, hogy a 2010-ben elhunyt Sally Menke, Tarantino állandó vágópartnerének hiánya áll a minőségromlás hátterében, mi több, hogy valójában végig neki köszönhettük ezt a minőséget. Ez a kétség, ha mostanra nem is oszlott el teljesen, de jócskán enyhült. Az Aljas nyolcas nagyon egyben van, bár ezt persze valószínűleg a kamara-jelleg és a két (egy apróbb, egy nagyobb) kivételtől eltekintve tökéletesen lineáris történetvezetés is szavatolja.

Ez ugyanis Tarantino eddig leglassabb és a Django után szerkezetét tekintve legegyszerűbb filmje. Könnyen lehet, hogy emiatt sokak nemtetszését fogja kiváltani – főleg, hogy az előzetesek megtévesztő módon menőségben tobzódó, akciódús látványparádét sugalltak. Közel 170 perces hosszával (amire a válogatott helyszíneken bemutatott, 70 mm-s verzió még rápakol 20-at), komótos párbeszédeivel és alulhangsúlyozott csúcsjelenteivel szinte biztosan meg fogja kapni a túlnyújtott és vontatott jelzőket, és nem is feltétlenül jogtalanul. Ugyanakkor vesszek meg, ha tudom, honnan lehetett, vagy kellett volna vágni belőle.

Az alapfelállást a trailerek szinte maradéktalanul elmesélték: John „The Hangman” Ruth (Kurt Russel) fejvadász akasztani viszi a túlkarikírozottan pszichopata Daisy Domergue-t (Jennifer Jason Leigh), ám útközben kegyetlen hóviharba keverednek, aminek köszönhetően előbb két idegen kéredzkedik fel a postakocsijukra, majd egy hegyi fogadóban kényszerülnek menedéket keresni, ahol további négy ismeretlen szállásolta el magát. Már a Morricone (részben az emlegetett A Dologból kimaradt) fenyegető, alattomos zenéjével megspékelt intró is azt sugallja, hogy itt valami kurvára nem smakkol, és hát naná, hogy nem: valaki, vagy éppen senki sem az, akinek mondja magát, a lappangó paranoián pedig az se igazán enyhít, hogy az összezárt bagázs egyik fele a polgárháború során az északiakkal, a másik meg a déliekkel rokonszenvezett, a faji ellentétekről már nem is szólva. Innentől az egész film olyan, mintha Tarantino a Brigantyk kezdő-, vagy a vérfürdőben eszkalálódó kocsmai jelenetét nyújtotta volna egész estésre, helyesebben, mintha hasonló szituációk sorozatát fűzte volna elbeszéléssé. Mivel szerencsére ért a várakozás fokozásához és a feszültségépítéshez, ez a megközelítés minden eséllyel dacolva, óhatatlan önismétlései ellenére is működőképesnek bizonyul.

Ehhez persze jól kitalált karakterek és azokat megelevenítő színészek is kellenek. Pláne, ha már a film címe is őket lökdösi az előtérbe (Tarantino magamutogató megalomániájától a címválasztás kapcsán most jótékonyan tekintsünk el). Némileg megalapozatlanul, mivel sajnos néhány kivételtől eltekintve a szereplők nem különösebben jellegzetesek vagy kiemelkedőek. A színészgárda persze teszi a dolgát, a skála alsó pontja a szimplán stabil, a felső meg a „díjat neki” kategória, de néhányuknak egyszerűen nem írtak rendes szerepet. Samuel L. Jackson hozza a kétségtelenül magas színvonalú rutint, Michael Madsen önmagát, Tim Roth pedig a távollétével tűntető Christoph Waltzot játssza, megjegyzem, mindketten szórakoztatóan. Bruce Dern öreg és labilis, Demian Bichir meg mexikói létére ordas mexikói karikatúrává lényegül át – nyilván szándékosan és egyébként viccesen. A műsorszám főcsillagai azonban Russel, Jason Leigh és a nehezen megítélhető jellemű seriffet (?) alakító Walton Goggins, és akárhogy is nézem, egy elviekben nyolc karaktert egymásnak eresztő történet esetén három a nyolcból nem a legjobb arány. De ismétlem, baj a többiekkel sincs, csak éppen emlékezni se nagyon fogunk rájuk.

Ha már történet: ez az Aljas nyolcas legnagyobb gyengesége. Hasonló problémáktól szenved, mint a szereplők, azaz ahhoz képest, amire egy ilyen kavarós-átvágós narratívában számítanánk, messze nem elég jellegzetes, átgondolt vagy összetett. Épp ellenkezőleg - kiszámítható és egyszerű, de ami még nagyobb baj, hogy ennek ellenére is hézagos. Bizonyos elemeit bemondásra vagyunk kénytelenek elfogadni, hogy ne essen szanaszéjjel az egész. Olyannyira, hogy a filmnek józan paraszti ésszel az első fél óra után gyors és antiklimatikus véget kellene érnie. Szerencsére a Nyolcas szemmel láthatólag tisztában van önnön sutaságaival, és legalább alibi szinten foglalkozik velük, ami pont elég, hogy némi jó szándékkal elnézzük őket, illetve hogy megértsük: hiába a látszólag intrikus alaphelyzet, Tarantino nem erre akart összpontosítani, hanem arra, amiben világ életében a legjobb volt, azaz a stílusra, viszonylagos újdonságként pedig a tartalomra.

Az előzőn nem is merengenék sokat. A párbeszédek szokás szerűen remekek és szellemesek, a látvány pazar (bár kicsit értetlenkedve állok a nagy dérrel-dúrral beharangozott 70 mm-es formátum előtt, még ha nem is ezt a változatot láttam, hiszen néhány csakugyan lenyűgöző tájképtől eltekintve a történés egyetlen, leginkább közelikkel ábrázolt, zárt térségen belül zajlik), amikor pedig eldördül egy fegyver, akkor a fröcsögnivaló ugyanolyan komikus eltúlzottsággal fröcsög, mint máskor. Ami meglepőbb, és egyszerre nagyon örömteli, hogy Tarantino a Brigantyk óta felvett és egészen eddig mintegy mellékesen vállalt kommentátor szerepéhez képest mennyire okosan, hivalkodás nélkül integrálja megfigyeléseit filmje szövedékébe.

Említettem a feltételezett trilógia kötőanyagát, ez (legalábbis az egyik) pedig a fajiság, a rasszizmus, a diszkriminatív gyűlölet, vagy még tágabban: a társadalmi ellentétek úgy általában, a tárgykör minden visszásságával és komplexitásával, álságos politikai korrektségtől mentesen. Azt nem állítanám, hogy az Aljas nyolcas összegző film, azt azonban igen, hogy Tarantino eddig legátgondoltabb hozzászólása a témához. Eleve az egymást számtalan okból rühellő brigád (innen a cím „hateful” része) összezártsága és esetenkénti egymásrautaltságával elegyedő kölcsönös bizalmatlansága gyönyörű metafora, melyben bár Tarantino sejthetően Amerikát gondolta összefoglalni, mégis nyugodtan kiterjeszthető általános érvényűvé. 

Ebben a hóvihar ostromolta kunyhóban fekete és fehér csak bőrszínben van: Jackson karaktere például eleinte könnyen hihető a kirekesztettséggel dacoló, az áldozatszerepet elutasító, szimpatikus figurának. Nem az. Pitiáner bosszúvágy hajtja, és ha úgy hozza a helyzet, igazi szörnyetegként tud viselkedni. A fehérek utálják a feketéket, a feketék a mexikóiakat, az északiak a délieket és vice versa, meg úgy nagyjából mindenki mindenkit. És messze nem "csak úgy", vagy mert mindenki erények híján levő, bigott szemétláda lenne, hanem ilyen-olyan személyes indokokkal, kölcsönös sérelmekre alapozott, megingathatatlannak tűnő meggyőződéssel, már-már elkerülhetetlenül és törvényszerűen. Ehhez a kiábrándító látlelethez képest a morbidan szórakoztató finálé végére odabigyesztett, óvatosan reményteli végszó egyenesen meghökkentő, még ha nem is teljesen kilógó – a lassan építkező, dinamikus személyközi viszonyokban minden ellentét ellenére végig ott bújkál az elfogadás és (a megértés és a tisztelet helyett, alsó minimumként) az együttműködés lehetősége.

Az a helyzet, hogy a végére nem nagyon tudok mást írni, mint Csaba három éve a Djangóra, így rendhagyó és olcsójános módon, enyhén átfogalmazva, Tarantino szellemétől azonban nem távol állóan megismétlem akkori szavait: Az  Aljas nyolcasnak több olyan tulajdonsága is van, ami alapján nem lenne szabad működnie. Túl hosszú, túl lassú, a sztorija a látszólagos csavarossága, sőt, egyenesen csavarra kifuttatottsága ellenére szögegyszerű, és még sántít is. Azzal, hogy style over substance lenne, mégsem vádolható (nem mintha ez egy legitim vádpont lenne), hiszen nagyon is tartalmas. És ez Tarantinónak nem csak azt a tulajdonságát demonstrálja, hogy mindenféle, látszólag kaotikus elemekből képes összegyúrni egy nagy, gyönyörű egészet, hanem immáron azt is, hogy ezt újabban nem kizárólag l'art pour l'art jelleggel teszi.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!