--- SPOILERES ---
Lehet, hogy pszichopatológai gyökere is van, vagy egyszerűen a mainstream biztonsági játéka láttán elhatalmasodó túlkompenzációs szövődmény a halál- és fityiszfixáció(m). Hogy sokszor érződik a katarzis lehetősége a megvalósítottnál egy fokkal tragikusabb, egyúttal szerényebb végkifejletekben. Hogy egy karakter, egy sors sokkal jobban beleégne a tudatunkba, sokkal jobban beledermedne az időbe, ha a dramaturgiai konvenciók ígéretét nem válthatná végül készpénzre. Ha ezek az ígéretek, az eszképizmus, a végtelenségig elodázott vágyteljesítés logikái szétfoszlanának a cselekmény eseményhorizontján akár egy Hatalmas Reccs, akár az utolsó szusz észrevétlen elszivárgása kíséretében.
A kisszámú defetisták kedvéért természetesen senki sem fog sokmillás szórakoztatóipari beruházásokat előre megfontolt szándékból csődbe vinni. Nem várható el, hogy Matthew McConaughey belevesszen egy feketelyukba, ha egyszer a kortárs sztárdiszciplínák szerint is megrendítően kúl eshetőség gyermekünk gyermekévé fiatalodni, nem várható el, hogy Sandra Bullock szétporladjon a légköri súrlódástól, ha egy banális mozdulattal szimbolikusan felül kell emelkednie, "túl kell lépnie" lánya banális halálán, vagy hogy Jamie Foxx ne fullassza komplett bohózatba az addig félig-meddig komolyan vehető előadást, ha az pont így lesz elképesztően felfoghatatlanul rétegelt, humoros és tarantinós.
A visszatérő forrásában rejti a katartikus remeklés lehetőségét. Ott csordogál, ott morajlik benne, mint egy téli patak vagy folyam a jégpáncél alatt, de a nagyjátékfilmes dramaturgia parancsolatai és az évet február végétől február végéig számoló, középszerű alkotói szemlélet patetikus gátjaival látványosan felduzzasztják azt. Ahhoz, hogy A visszatérő az legyen, ami lehetett volna, csak annak kellett volna maradnia, ami volt. Az alapját képező igaz történetet, a benne rejlő erőt kellett volna még jobban tisztelni, és ki nem zsákmányolni. Kicsit sántít a McCarthyt adaptáló Coenékkel való párhuzam, hisz Iñárritu egy nyílegyenes sztorit emelt sosem tapasztalt vizuális szintre, nem rengeteget, világokat adott hozzá (míg a Nem vénnek való vidék "mindössze" alázatos adaptáció), de akkor teremtett volna korszakos mozit, ha az alapot, ezt a nyílegyenes sztorit meghagyja a maga szánalmas, esetlen kifutásával.
Az egy grizzly által tantrikusan péppé-pürévé dögönyözött Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) története vendetta. Pontosabban annak indult. A kéretlen hátmasszázs mellékhatásaként reménytelenül roncsolódott Glass természetesen azért kapott a hóna alá cirka 200 mérföldet olyan állapotban, amiben manapság legfeljebb a szívószál és az ágytál megigazítása javallott, hogy elégtételt vegyen az őt magára hagyó Fitzgeraldon (Tom Hardy), csak az élet közbeszólt. Noha a filmek fikciós univerzumában a látványos és erőszakos elégtételt legtöbbször a morális ballansz igazság-illúziója vezérli és hagyja jóvá, a valóság dugig van zavaró körülményekkel, teszem azt társadalmi hierarchia, jogviszony, btk. Amikor végre-valahára elérkezett a szembesítés pillanata, Glass egész egyszerűen tehetetlen volt. A hosszadalmas és kínkeserves útnak vége lett, mint a botnak.
Ha ezt bevállalja, az ember szívét a látószervén keresztül minden kompozíciójával porszárazra facsaró A visszatérő még annyira se lett volna hatásvadász, mint Lynch Straight Storyja.
A szintén hivalkodó technikai kivitelű Birdman többek között azért sikerültebb történet, mert érzékeny és eredeti módon mozgósítja a heroizálás és a deheroizálás egyidejűségét. A valamikori hősből annak hősies öngúnyolásával emel megkapó, egyben kérdéses összetételű szobrot. Valahol a bosszúfilmek mélyén is hasonló dinamikák mocorognak (nyilván időben elkülönülve), a főszereplő megaláztatásait követően lényegül át, csupaszodik le egyetlen motivációra: hogy felülkerekedjen azon, azokon, akik lealacsonyították. Ettől működnek a konzervatívabb darabok (lásd Ridley Scott mellesleg szintén történelmi bosszúfilmje, a Gladiátor), és a dekonstrukcióra hajlamos filmek (pl. Chan-wook Park trilógiája) is. A visszatérő kálváriája roppant egyszerű gépezet: a Sziklás-hegység diszkomfort-fokozataival két órán keresztül non-stop sanyargatja Glasst, akinek ezért jár a revans.
Minden bizonnyal túl nagy kérés, elvárás egy ekkora produkciótól, hogy a valós eseményekhez hűen hagyja Glasst, s vele együtt a nézőközönséget főni-fortyogni saját bosszúszomjának savas levében a végefőcím után (pláne, hogy a célbaérkezés pillanatában "elbukó" fináléra még rátegyen egy lapáttal, és az elfeketedő képre kiírja: "pár évvel később arikara indiánok végeztek... Glass-szal"), az viszont mindenképpen furcsállható, hogy egy Megismételhetetlen. Vizuális. Forradalom beéri olyan elcsépelt bosszútoposzok pufogtatásával, mint a "neki velem szemben van vesztenivalója", vagy nem idegenkedik olyan képmutató fordulatoktól, mint a meglőtt, kibelezett, ujjaitól, vádlijától már megszabadított Fitzgerald végleges megölésének kegyetlen és elegáns (vagy kegyetlenül elegáns? vagy elegánsan kegyetlen?) áthárítása.
Sajnos, mert A visszatérő bravúros beállításaival és kameramozgásaival tényleg egy megismételhetetlen vizuális forradalom, ami valóban lehetett volna a természet, az élet zord, lassú hömpölygésének, kérlelhetetlenségének gyönyörűen hideg felmagasztalása, a díszlet monumentális malicki apoteózisa, ami jó időre kigyógyít a narratív hagyományok iránti függésből. Iñárritu azonban nem hitt a díszlet történetében, sem a profán metafizikájában (ahogy J. C. Chandlor merészelt hinni a Minden odavan esetében), és felfoghatatlanul gyönyörű terápiáját időnként felbukkanó, olcsó patetizmusával nemhogy felfüggesztette: szisztematikusan szabotálta.
A langyos lázálmok szinte szabályos felbukkanása pontosan megy szembe a film játékidejének túlnyomó hányadával, azzal tökéletesen ellentétes törekvés. Egyrészt százas kiszerelésű pakkokban kapható metaforák, stilizált flashbackek, melyek egy hezitatív hangyalépésre vannak a Gladiátor érzelmes kalászsimogatásaitól. Ridley Scottnál ezek nem lógtak ki egyáltalán, A visszatérő formanyelvébe viszont legfeljebb olyan szervesen épülnek be, mint az indiánok nyílvesszői az óvatlan prémvadászok nyakába. Másrészt ezek a szekvenciák olyan személyes és kollektív történetet sejtetnek, ami sokkal ambiciózusabb, drámaibb, mint az adaptált igaz történet, amiben nem volt se megölt feleség, se megölt gyerek, se szívpendítően ellentmondásos összefonódása réz- és fehérbőrűnek. Fitzgerald nem azért emberibb, mert Hardy jobban hozza a nyers, de mégis árnyaltan önző rohadék szerepét Dicaprio motorikusan szenvedő hősével, Glass-szal szemben, hanem mert karakterét nem terhelik se gejl, se instantszimbolikus víziók, amik ráadásul semmilyen többletjelentéssel nem járulnak a cselekmény jelenidejéhez.
A visszatérő nem a hollywoodiasított befejezésen bukik meg, még azzal együtt is lehetett volna remek. A hegyistenek hófödte lábánál vánszorgó, máskor jeges folyamokban fuldokolva iramló nemtörténetnek nem is az a baja, hogy hideg. Hanem hogy nem elég hideg. Ha nem fél az el-elkallódó nézői kíváncsiságtól, és zúzmarás-fagyotttaknyos vonulásába húszpercenként nem iktat langyosító érzelmi mankókat, az is felért volna egy csodálatos-gigantikus fityisszel.