Többször lamentáltunk már róla, de nagyon idekívánkozik, így megismétlem: úgy tűnik, a klasszikus, ártatlan ifjúsági- és kalandfilmeknek leáldozott. Pedig a múlt évtized elején látszólag minden adott volt, hogy ezek ne csak visszatérjenek, hanem most éljék igazi aranykorukat. Nem így történt. Amilyen fontosak és hatásosak voltak a (tudom, csak feltételesen ide vehető) Gyűrűk Ura, és a Harry Potter, annyira káros trendeket indítottak el, ráadásul még egymásra is rossz hatást gyakoroltak. Az eredetileg a fiatalabb korosztálynak címzett, tonnaszámra érkező, lélektelen és ügyefogyott Potter-klónok, sőt, idővel az anyasorozat sem úszták meg, hogy alkotóik ne próbálják őket mesterségesen eposzivá dagasztani, a Hobbit-filmek pedig végül úgy váltak a komolykodós túllihegés állatorvosi lovává, hogy közben sikeresen infantilizálták forrásanyagukat. Ha ez paradoxonnak tűnne, tegyük fel a kérdést, vajon Tolkien a gyerekolvasóit egy mondat erejéig sem hülyének néző meséje, vagy Jackson Mátrixból áttévedt tündéinek cirkuszi mutatványai kreténebbek-e?
Bár teszem azt a Pixar magányos fáklyahordozóként azért képes egész szerethető filmeket produkálni (hogy melyik korcsoportnak, azon lehetne töprengeni), és az utóbbi időben akadt néhány jó szándékú, meglehet, elég gyenge próbálkozás (Holnapolisz, Pán), az Álomgyárban készült ifjúsági kalandok igazi hőskora bizony a '80-as évek volt. Már nekem kínos ezt újfent leírnom, és bár jócskán befolyásolhat a gyerekkorom iránti nosztalgia is, az tény, hogy az akkori filmek legtöbbjét 30 év távlatából klasszikusként emlegetik, míg a mai felhozatal nagyjára pár hónappal a bemutató után senki sem emlékszik. Köze lehet ehhez a szerénységnek, a lelkesedésnek, a kreativitásnak és az ambíciónak. Vagyis ezek hiányának.
Ezen hőskorszak, és esélyesen minden idők legnagyobb bábmesterének, Jim „The Muppets” Hensonnak utolsó rendezéséről már hosszú ideje illett volna megemlékeznünk, egyszerűen mert ennek a mozgóképes Atlantisznak egyik legszebb, legeredetibb darabja. Mert lelkes, kreatív, ambiciózus, mégis szerény, ráadásul még manók (goblinok) meg David Bowie is vannak benne - eléggé röstellem magam, amiért egy szomorú apropó adta meg a lökést, hogy végre rávegyem magam az írásra. Persze, a Fantasztikus labirintus (Labyrinth, 1986) nem csak, vagy akár első sorban Bowie filmje, még csak nem is feltétlenül a legjobb alakítása, de kétségtelenül a legikonikusabb és a blog szemszögéből legfontosabb. Nem nekrológ következik, ennyi tiszteletadással azonban tartoztam.
Inkább menjünk is tovább.
Sarah (a 16 éves Jennifer Connelly
élete első komoly szerepében, bár egyelőre mostani színészi kvalitásai híján) elkényeztetett, gyerekkorában
jócskán benne ragadt tini, korosztályának minden önzésével és nyafogásával, bár a film bravúrja, hogy ez eleinte nem
feltétlenül esik le – mivel majdnem mindent a lány szemszögéből
látunk, végig képesek vagyunk szimpatizálni vele. Azonkívül,
hogy mostohaanyját és féltestvérét, Tobyt indokolatlanul
utálja, megrögzötten Hamupipőke-szerű áldozatszerepet oszt
magára, sajátos allűrként pedig külön bejáratú kis álomvilágban él:
idejét várkisasszonnynak öltözve, magányos szerepjátékokkal
tengeti, kutyáját Merlinnek hívják, szobája plüssállatokkal,
mesekönyvekkel és furcsa ereklyékkel van tele. Aztán egy viharos
estén ez az álomvilág bagolyszárnyakon berepül az ablakán.
Sarah ugyanis pöttyet elveti a
sulykot: mikor a szülei távollétében gondjaira bízott Toby
istennek sem akarja abbahagyni a sírást, a lány kínjában és
játékból fohászkodni kezd a hite szerint csak képzeletében létező Manókirályhoz (aki nyilván titokban szerelmes belé), ugyan vinné már el kisöccsét
labirintusa mélyére. Jareth, a sötéten karizmatikus Király
(Bowie - és akkor most tudjuk le a tökdomborítós cicanadrágról
szóló óhatatlan megjegyzést) meg már csak olyan, hogy elég
megtalálni a helyes szavakat, és engedelmeskedik. Azok híján már kevésbé. Hiába Sarah
akadékoskodása, hogy nem gondolta komolyan: ami elhangzott,
elhangzott – 13 órát kap, hogy a labirintuson átvágva eljusson
Jareth kastélyáig, különben Toby örökre manóvá változik.
Máskor tessék kicsit jobban megfontolni, ideje némi felelősséget
tanulni.
A Fantasztikus labirintus modern
tündérmese, és tudja magáról, hogy az. Nem szégyelli a tényt,
de különösebben nem is hivalkodik saját önérzékenységével.
Tisztában van vele, miként épül fel az alapszerkezet, amelyre felkapaszkodik, hasznára is fordítja annak adottságait, ám nem önmagáról
szól. Mindenekelőtt kaland, melynek sallangmentesen nemes és
szimpatikus célja a szórakoztatás, az ámulatba ejtés, a csodák
szeretetteljes megelevenítése. Mellette pedig –
abszolút kidolgozottan, de egyáltalán nem rivaldafénybe lökdösve –
fejlődéstörténet, egy lelki-szellemi útkeresés krónikája, amely olyan nagyágyúk szomszédságába helyezi, mint a Végtelen
történet vagy az Utolsó egyszarvú (mindkettő esetében főleg a
regényekre gondolok).
Ahogy Sarah kisöccse - és egyúttal önmaga - nyomában bolyongva sorra megharcol a labirintus elképesztőbbnél elképesztőbb,
helyenként egészen agyament lakóival és csapdáival, miközben az őt szerető-gyűlölő démonként elcsábítani próbáló Jareth lépten-nyomon sportszerűtlen mesterkedésekkel igyekszik
hátráltatni (jellemzően olyankor, mikor nagyon elbízná magát),
egyszer s mind saját megrögzöttségeivel is szembe kell néznie; döntései messze
nem csak a helyes leágazás kiválasztásáról szólnak. Útközben alkalmi segítői is akadnak, akik természetesen minimum olyan furcsák, mint
ellenlábasai: Hoggle (Higgle? Hogwart? Hedgewart? Hogbrain?), a morcos gnóm, Ludo, a melák és barátságos
szörnyeteg, a hátrányos termete ellenére lovagi becsületkódexet
követő Sir Dydimus (kutya), valamint annak hű, még ha nem is túl
bátor hátasa, Ambrosius (szintén kutya, csak nem beszél, patkót
visel, és olykor nyerít). Furcsa barátok, valahol félúton az ijesztő és a meghitt, a labirintus groteszksége és a gyerekszoba plüss-melege között, ráadásul akad köztük olyan, akinek a hűségéért és bizalmáért küzdeni, sérelmeket félretenni kell - noha messze nem biztos, hogy megéri.
A kaland-aspektus pedig igazán nagyszerű. Jim Hensontól legkésőbb a Sötét kristály óta megszokhattuk, hogy az analóg díszletek, jelmezek és bábok nagymestere - pusztán annyit állítani, hogy értett a szakmájához, szinte sértésszámba menne, hiszen öntörvényű alkotóvágyával, semmitől nem visszariadó pionírszellemével új szintre emelte azt. A Fantasztikus labirintust nem lehet nem látványparádéként és trükkdemonstárcióként kezelni, azonban napjaink CGI-túladagolásaival szemben a javarészt Brian Froud grafikus által megálmodott teremtmények és effektek soha nem öncélúan, cserébe mindig óriási műgondról és szeretetről tanúskodva jelennek meg, aztán hogy netán helyenként megöregedtek, az tulajdonképpen érdektelen. A bájukból semmit nem veszítettek, inkább akkor már nemesedtek.
Ami a részben a Monty Pythonos Terry Jones (a másik része maga Henson, és a kanadai gyerekíró Dennis Lee érdeme) jegyezte sztorira is igaz. Noha természetesen lineáris és semmilyen különösebb meglepetést nem tartogat, az egyes jelenetek, legyen szó a Buta Kukacról, a testrészeiket önfeledten dobáló Chillykről, vagy éppen az Escheri lépcsőkön lezajló végkifejletről, mindvégig őrülten kiszámíthatatlanok és ötletesek; a kicsiket és a nagyokat egyaránt megszólító humor sosem erőltetett, apró, alig észrevehető gegből meg annyi akad, hogy a film sokadik visszanézésre sem válik unalmassá, helyette egyenesen gazdagodik. Hogy a musical-jelleg vagy Bowie dalra fakadásai feltétlenül kellettek, hogy egyáltalán az eredeti koncepció részét képezték-e, netán csak a szerződtetése után váltak opcióvá, nem tudom (bár Hensonék eleve popsztárt akartak a szerepre: előbb Michael Jacksont, aztán Stinget), de az biztos, hogy teljesen elválaszthatatlanok a végterméktől, mi több, annak stílusához és kultuszához is jelentősen hozzájárultak. Én speciel nagyon bírom Bowie-t, meg a Labirintushoz írt zenéjét is, a közel 50, vadul partizó goblinbábot felvonultató Magic Dance pedig simán filmtörténeti pillanat.
Csak spekulálgatni tudnék, hová tűnt
az az egyszerre könnyed és komoly (vagy helyesebben:
lelkiismeretes) hozzáállás, amely a Labirintust és kortársait
jellemezték, bár igazából sok kedvem nincs, és pont itt talán nem is érdemes. Inkább örülök annak, hogy
valaha egyáltalán készültek ilyen varázslatos, kedves mozik, hogy kölyökként láthattam őket, és hogy felnőtt fejjel sem kopott ki
belőlem az a részem, amiért imádni bírom őket – Henson
tárgyalt remekével az élen. Talán önnön zárójelentével
tudnám legjobban összefoglalni a filmet: a gyerekkorát immáron
hátrahagyó Sarah tükrében megjelennek a labirintus lakói, hogy
elbúcsúzzanak tőle, egyúttal biztosítsák róla, hogy ha
bármikor szüksége lenne rájuk, ott lesznek. És naná, hogy
szükség lesz még rájuk – legalább egy-egy spontán, önfeledt
goblinbugira.
És most mindenki együtt: You remind
me of the babe...