Azt mindenki tudja, hogy az animekészítés a japánok vérében van, de vajon jó animét is csak ők tudnak gyártani, vagy tanulható ez a nem mindennapi szakma? Oké, túl sarkos a kérdésfeltevés, már miért ne lehetne megtanulni, ez nem olyan dolog, amire csak születni lehet. De akkor közelítsük meg a dolgot onnan, hogy mondjuk egy amerikai rendező mennyire tenne bele mást – kultúrája, világlátása, eltérő mentalitása okán – egy egész estés animébe, mint japán kollégái? Tesztalanyunk pedig legyen az első amerikai anime-rendező, Michael Arias és dédelgetett szerelemgyereke, a Tekkonkinkreet.
A magyar fül számára furcsán hangzó cím az eredetiben szójátékot takar, ugyanis szabad fordításban kábé annyit tesz, mint acéllal megerősített beton (két utalást is leütve egy csapással, de erről később). Michael Arias animéje nem csupán címében rendhagyó, elég az első öt percet megnézni, máris láthatjuk, itt valami nagyon különleges fogás várja, hogy befogadjuk, és nem pusztán szokatlan vizualitásával kelti fel érdeklődésünket, hanem egyedi hangulatával, karaktereivel, illetve meghökkentő szimbolikájával is.
A helyszín egy fiktív város, Treasure Town, egy ázsiai olvasztótégely, amely az épületeit tekintve szemkápráztató elegye a japán, a kínai, az indiai és ki tudja még hányféle keleti kultúrának. Itt, az égretörő elefánt-templomok árnyékában és a házak tetején rejtőző játszóterek közti kacskaringós utcákon tengeti életét két árva gyermek, a magukat Macskáknak nevező Kuró és Siró. Lakhelyük egy elhagyatott hangár és a tövében rozsdásodó autó, ahonnan vágyakozva szemlélik a fel- és leszálló repülőket. Kisstílű tolvajlásokból tartják fenn magukat, ám létezésük értelme már korántsem ilyen mindennapi.
Kuró, akinek a neve magyarul azt jelenti Fekete, a páros talpraesettebb tagja, fiatal kora ellenére - sőt, a fizikai törvényekre fittyet hányva - játszi könnyedséggel páholja el a területére bepofátlankodó jakuzákat. Siró (Fehér) homlokegyenest ellenkező személyiség: gyámoltalan, naiv és szellemileg egy óvodás szintjén éli meg a világot. Első blikkre világos, hogy Fekete nélkül esélye sem lenne az életben maradásra, ám minél jobban feltárul a kettejük közti dinamika, úgy tűnik a helyzet egyre fordítottabbnak.
A Tekkonkinkreet ugyanis nem magyaráz meg semmit. Hiába kapunk szakajtónyi bölcseletet és zen filozófiát a dialógusoktól, nem tudjuk meg, miért képesek helyből a házak tetejére ugrani, kik azok a gólemszerű bérgyilkosok, akiket a feldühített jakuzavezér a srácok nyomába küld, meg úgy egyáltalán, mi ez a hely és miért követjük egy feltörekvő gengszter életútját a Macskákkal párhuzamosan? A film nem fogja meg a néző kezét, nem áll meg, hogy mindent érthetően szájba rágjon - sőt, néhol még gázt is ad és rágyorsít.
Az alapkonfliktus szinte elhanyagolható: új generációs bűnözők érkeznek a városba, akik már nem elégednek meg a területek feletti uralom langyos status quójával, nagy pénzt akarnak látni. Eltökélt szándékuk, hogy egy modern, óriási, acéllal megerősített vidámparkot húznak fel a város közepére, pontosan oda, ahol a Macskák, és velük együtt több ezren élnek. Ahogy számos japán műben, úgy itt is a tradíciók és azok megőrzése kerül szembe az elkerülhetetlen változást hozó modernitással. A Tekkonkinkreet esetében ez kiegészül a jin és a jang sajátos értelmezésével, a férfivé válás próbatételeivel és olyan kérdésekkel, hogy jobb-e egy patkány egy kígyónál.
Fekete és Fehér nem élhet egymás nélkül, szükségük van a másikra, egybefonódnak, mint a tajcsituban a jin és a jang - Fehér nélkül Fekete rosszabb lenne, mint a várost letaroló őrült, a pusztítás ősi ereje, amely tisztában van vele, hogy mi ő, és azzal is, mi kell neki, hogy ne lépje át ezt a határt. Fehér gyermeki ártatlansága és gyámoltalansága nagyobb horderejű, mint az elsőre látszik: Fekete gondoskodása, mely így önmagában is életben tartja az emberiességet, érettebb dolog még a terhes barátnője miatt alvilági életét újragondoló gengszternél is. A felismerés, hogy a két gyermek viszonyán milyen sok múlhat, egészen más, acéllal megerősített keretek közé emeli a látszólagos bűnügyi sztorit. Persze lehetne ragozni, hogy milyen sok szimbólummal dolgozik még az anime, de akkor máris egy másik mezsgyére tévedünk.
A Tekkonkinkreet ugyanis mélynek szánt gondolati elemek remixeit és vizuális trükkök agyat pezsdítő zsibvásári zsongását tárja elénk, viszonylag magas fordulatszámon pörgetve, csak győzzük szuflával értelmezni, mit is láttunk éppen a színes-szagos vásznon és amögött. Hogy aztán a teljes 110 perces időtartamra kivetítve ez az eklektikus parádé lassanként csúcsforgalmi dugót eredményez, az végeredményben talán köszönhető a gájdzsin rendezésnek és forgatókönyvnek.
Az anime egy adaptáció, Macumotó Taijó 90-es évek elején megjelentetett manga-sorozatának két órába zsúfolt átdolgozása. Az eredeti rendhagyó (erősen Russ Nicholson rajzaira emlékeztető) stílusával, spirituális és lélektani mondanivalójával keltette fel az akkor már egy ideje Japánban élő és animátorkodó Arias figyelmét, aki ez időtájt bedolgozott a Dreamworksnek és a Ghiblinek is. Arias a szerzővel karöltve tető alá hozott a mangából egy 4 perces Pilot Film verziót, ám a projekt a japán rendező érdektelensége miatt fiókban kötött ki.
Hogy mégis elkészülhetett, ahhoz előbb kellett egy Animátrix is: Wachowskiék ugyanis felkérték Ariast, hogy ugyan bábáskodjon már az anime-antológiájuk fölött, amelynek kilenc rövidfilmjéből végül nyolc gyártásában vett részt. A munkálatok javarészt a japán Studio 4°C-nél zajlottak, ahol Arias végre megértő fülekre és segítő kezekre talált, hogy mozgóképbe öntse korábbi elképzelését, így 2006-ra elkészülhetett a Tekkonkinkreet.
A technológiai hozzáértés vitán felül meglátszik az animén: ha még maga a rajzstílus nem is, de az animáció folyamatossága, folyékonysága (a szürreális jelentek esetén kiváltképp) és szélesvásznú élménye bőven megnézésre sarkall. Problémát elsősorban a mangára hajazó, ám attól mégis eltérő dizájn jelent, amely jókora fityiszt mutat a tucatgyártott, vagy egyszerűen csak tipikusnak tartott japán animációknak. A nagy, kerek szemek és a sablonarcok helyett kifestőkönyvek bizonytalan gyermeki kézzel megrajzolt emberalakjai sasszéznak fel-alá a mérnöki pontossággal kivitelezett és barokkos túlkapásokkal telezsúfolt épületek előtt.
A Tekkonkinkreetről lerí, hogy évek animátori tapasztalata áll mögötte, illetve a vágy, hogy jól megmutassa, minden téren nagyot tud szólni. Talán utóbbiba nem kellett volna annyi energiát fektetni. Látni, hogy gyönyörű, érezni, hogy különleges, ám közlési szándékának érthetősége már nem feltétlenül csak a befogadón múlik - ahhoz picit több mankót kellene nyújtania, vagy kisebbet markolnia, mert mainstream ide, rétegfilm oda, nem hiába sorolta be anno a The Guardian a tíz legkevesebb elismerést kapott mozgóképes alkotás közé. Ugyan figyelemre méltóan mesél a taoizmus lényegéről, valahogy nem sikerül összeállnia teljesen kerek egésszé, a feketéből hiányzik még itt-ott egy kis fehér. Arias szerint azonban sikerült visszaadni a manga esszenciáját, és mentségére legyen mondva, az eredeti mű több szálon futó személyes drámáit nehéz lett volna két órában megfelelően bemutatni.
A lényeg, hogy a a Tekkonkinkreet mindezzel együtt is egy kimagasló vizsgamunka, egy hétköznapokból felrázó koktél, egy biztonsági heveder nélküli csúcshódítási kísérlet, egy elgondolkodtató spirituális utazás - egy gyöngyszem, amelyhez fogható ritkán készül.