(spoilermentes) Az űropera mindig is az az ága volt a science fictionnek, amelyik a fantasztikum kedvéért örömmel hátrahagyta a tudományt, és most elég csak akár a Flash Gordonra vagy a Star Warsra gondolni: a bolygóközi kaland, akció és románc fontosabb, mint a realisztikusság, sőt, annak mellőzése adott esetben egyenesen erény. Merthogy mindent a maga saját kategóriájában, a maga saját világának belső logikája alapján kell megítélni – és korántsem biztos, hogy a Star Wars jobb lenne, ha a Millennium Falcon csúcssebességre kapcsolásakor (nem fénysebességre, mert ugye a hard sci-fi annak alkalmazását – egy-két roppant okos, markáns kivételtől eltekintve, mint a Tűz lobban a mélyben – nem engedi) Han és Chewie szétfolynának a falon a gyorsulástól. Szóval van, hogy jobb oda se figyelni az ünneprontó tudományra.
Daniel Abraham és Ty Franck (James S. A. Corey álnéven) azt mondták erre, hogy „fuck that”, és kitalálták, hogy márpedig az ő űroperájuk nagyon is realisztikus lesz. Térség című regénysorozatuk, melynek idén az ötödik része jelenik meg itthon (a tengerentúlon már a hatodik, és még legalább hármat terveznek), beszorította a zsánert a Naprendszer keretei közé (nos... legalábbis az első trilógiában), könyörtelenül alkalmazta rá a fizika törvényszerűségeit, és az optimizmusát is alaposan megnyirbálta. Itt nem lehet csak úgy fénysebességgel röpködni, a tetteknek, a vállvonással odavetett „menjünk, nyírjunk ki mindenkit” hozzáállásnak, a hibáknak kemény következményei vannak, és úgy egyébként is koszos, veszélyes és kicsit lepukkant minden.
A SyFy adaptációja (a regényírók közreműködésével) hibátlanul ültette át ezeket az alapvetéseket a tévésorozatos formátumra, sőt, az első könyv felét feldolgozó első évad alapján megkockáztatom, hogy még a forrásmű kisebb egyenetlenségeit, apróbb üresjáratait is kiszűrték. Az, hogy hosszú, de tényleg hosszú-HOSSZÚ évek óta nem volt ilyen jó űrsci-fi a tévében, enyhe kifejezés.
A sztorira nem vesztegetnék szót, anno a pilotról és a könyvről (Leviatán ébredése) is írtunk már. Ami az előbbit illeti, ahhoz nem könnyű most sokat hozzátenni, mert az évad (szerencsére!) magabiztosan megőrizte az első rész összes pozitívumát, hibaként pedig legfeljebb már az első promóképek után nyilvánvaló szereplőfiatalítást és itt-ott néhány elnyújtott pillanatot lehet felhozni – utóbbit elmossa, hogy a sztori előbb-utóbb mindig, megbízhatóan nagy sebességre kapcsol, ráadásul az alkotók különösen jól értenek hozzá, hogy az információkat a rohanó cselekménybe ágyazva osszák meg a nézőkkel, előbbin pedig könnyű túllépni, mert a színészek nagyszerűek, és egy idő után az eredeti ismerőinek szemében is hozzánőnek a szerepükhöz.
Színészi és karakterszempontból az Expanse-t elsősorban a ceresi nyomozót, Millert alakító Thomas Jane viszi a hátán. A cinikus, életunt, „azt se tudom, honnan szarjam le” habitusú detektív típusfigurájába hol harsánysággal, hol visszafogottsággal, de mindig kellemes, frissítő lazasággal visz életétet, és olyan noir-aspektussal injekciózza be a sorozatot, amely egyáltalán nem jellemző az űroperára. A naprendszer forrongó, Föld-Mars-Öv háborúba rohanó politikai zűrzavarában, az űr sötétjében és hidegében elveszett Julie Mao iránti plátói szerelme egyenesen a klasszikus Laurát (Valakit megöltek) idézi, bár ennek a szálnak a pszichológiai kidolgozottsága nem az Expanse erőssége – de az események nagyobb kontextusában, a kiégett kopó motivációjaként így is működik.
A sorozat a noir mellett a horrorba is erősen belekap, ahogy azt már a pilot nyitánya is érzékelteti, bár ez csak az utolsó részekben válik hangsúlyosabbá, ahogy a szereplők hosszú kutatások, menekülések és csaták után közel kerülnek a felkavaró igazsághoz. Apropó, igazság: az események hátterében álló rejtély több epizódon át is igen kuszának, olykor egyenesen nehezen követhetőnek tűnik, de amikor már kezdenél attól tartani, hogy az egész csak egy Lost-szerű katyvasz, az utolsóelőtti rész flashbackje szépen letisztázza a hogyanok és miértek nagyját, hogy a két főszálat egyesítő erosi fináléban már ne a kérdéseken, hanem az akción és a karakterek döntésein legyen a hangsúly.
Márpedig a karakterek döntései mindenek felett állnak az Expanse dramaturgiájában – sem Holden (a másik főszereplő), sem Miller, sem a többiek nem tipikusan heroikus, tévedhetetlen emberek, hanem nagyon is gyarlók, sérülékenyek, adott esetben morálisan megkérdőjelezhetőek, így aztán jó szándékkal is mindenféle zűröket idéznek elő, és sokszor pont ezek tartják életben a cselekményt. Továbbá a szereplők egymással való viszonyában is sok a bizalmatlankodás és az ellenségeskedés; ők nem a buddy cop filmek jellegzetességei, hanem puszta szükségszerűségek mentén, csikorogva, nem-akarva szoknak össze, és a jeget nem oldja fel köztük csak úgy néhány vagány beszólás vagy közösen kinyírt ellenség – a realisztikusság, a tett-következmény elvhez való ragaszkodás az emberi kapcsolatokra is kiterjed.
Óriási erény még, hogy a SyFynak talán soha (a Battlestar Galacticát is beleértve) nem volt ilyen egységesen, igényesen rendezett szériája. A kamera pontos vágásokkal kísérve, remek szögeket találva mozog az űrhajók és az űrállomások életszerű, (el)használt, ütött-kopott közegében, az akciójelenetek, gyorsak, dinamikusak és véresek – ó, és az űrcsaták. Nem sok van belőlük, de a millió kilométerekről vívott harc, a csupán hosszú percek után célba érő lövedékek után az ember szinte már elnéző mosolygással gondol vissza a Star Wars vagy a Star Trek közvetlen közelről egymást lövő hajóinak képeire.
És most még csak az első könyv első felénél tartunk, szóval a java hátravan. A szerencsére máris berendelt, tizenhárom részes második évad új, a naprendszeren belüli marakodáson túlmutató témákat, súlyosabb morális dilemmákat és persze nagyobb akciókat (illetve anélkül, hogy bármit lelőnék: elképesztő finálét) ígér. Csak győzzük kivárni.