Direkt szembemenni az árral, pláne ha a piaci versenyről beszélünk, rendkívül kockázatos vállalkozás, ezt felesleges ecsetelni. Normál esetben a bukás esélye nagyobb, mint a sikeré, és mégis vannak, akik nekiugranak a kihívásnak, lesz ami lesz alapon. Hogy mi járhat a fejükben? Valószínűleg a dicsőség, hogy olyat vittek véghez, amit csak kevesek. Matt Leacock ilyen ember: nem érte be annyival, hogy a Pandemic nevű társasjátékkal beírta nevét a nagyok közé, egy totálisan szokatlan, ám grandiózus ötlettől vezérelve tavaly év végén alaposan ledöbbentette a társas szubkultúrát. Fogta a Pandemicet és átszabta, de oly módon, amire senki sem számított.
Aki hűséges és szorgos olvasónk, az pár évvel ezelőtt bizonyára találkozott már a Pandemickel, amely azóta átesett egy ráncfelvarráson, illetve kiegészítők egész fess csapata csatlakozott a világméretű járványok elleni küzdelemhez, időközben pedig még magyarul is megjelent. Röviden: a Pandemic egy kooperatív társas, amelyben a játékosok egymással összefogva igyekeznek legyűrni a játékot mint kártyákkal automatizált ellenfelet. Ez esetben négy különböző vírus világjárvánnyá való kitörését kell megfékezni a kiiktatásukhoz szükséges ellenszer feltalálásával, és az időközben létrejövő gócpontok megszüntetésével. A feladat korántsem egyszerű, sok a tennivaló és kevés az idő, csak hatékony tevékenység-menedzseléssel lehet győzedelmeskedni (a nehézsége szerencsére állítható).
Ennél persze kacifántosabb a dolog, de aggodalomra semmi ok, a Pandemic nagyszerűen egyensúlyoz az egyszerűség és a komplexitás határán, könnyen tanítható, és hamar bele lehet jönni, annak ellenére, hogy eleinte gyakrabban fordul elő benne vesztes parti. Ez szerencsére nem fakaszt könnyekre, hiszen fél-, egy óra alatt simán lezajlik egy menet, nem muszáj késő éjszakába nyúlóan görnyedni a tábla felett, lehet nekiugrani a következő játszmának. Magyarán, mint szinte minden társasjáték esetében, nincs következménye egy-egy vesztes játéknak, újraosztjuk a lapokat, és vígan lehet tolni orrvérzésig.
Na ezen fordított egy óriásit Mr. Leacock. A Pandemic Legacyban ugyanis minden játszmának következményei vannak. Mégis hogyan? A kártyákra és a táblára ragasztandó vinyettákkal, a kaparós sorsjegyekhez hasonló lapokkal, a rejtett tartalmú dossziékkal meg dobozkákkal és legvégül bizonyos lapok széttépésével.
Unortodox? Az. Rohadtul élvezetes? De még mennyire!
A társasjátékok az egyik legértékállóbb szórakozási formának számítanak (nem hiába a gazdasági válság során lendült be újra a szcéna), viszont ehhez mérten borsos az áruk - erre jön ez az ürge és azt mondja, hogy tedd tönkre a drága pénzen vett játékodat. Hát megőrült?! A komfortzónából való kilépéshez bizony kell egy kis őrület, és ezek szerint őrült a világ: nem túlzás, a Pandemic Legacy alig pár hónappal a megjelenését követően ott csücsül a társasjátékos világranglista legelső helyén! Erre még soha nem volt példa, ilyen hihetetlen gyorsasággal még soha, semmi nem hódította meg a csúcsot (pedig kábé 60.000 játék bokszol a ringben, bár az is kérdéses, mennyire érdemli meg hosszútávon).
Arra is egyszerű a válasz, hogy mitől lett ilyen népszerű: a filmsorozatokat megidéző játékmenetétől (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Risk 2011-es Legacy kiadása használta először ezt az új kampányszerű megközelítést, de jótól lopni nem bűn). A Pandemic Legacyban játszmáról játszmára alakul a történet, így sajnos anélkül, hogy valami súlyos, az élményt romboló spoilert el ne sütnék, nem tudok róla részletesebben nyilatkozni, azonkívül, hogy meglepő és érdekes fordulatokkal operál. Ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy nyílnak meg új lehetőségek, jönnek be új mechanizmusok, szereplők, akadályok, és mindez tökéletesen illeszkedik az eredeti játékrendszerhez. A szabályfüzet első fellapozásakor már jól látszanak a betűjelekkel ellátott üres helyek, ahová a vírusirtás folyamán kell majd az új szabályokat beragasztani, méghozzá egy lezárt dossziéból. A karaktereink pedig fejlődnek, kapcsolatokat építenek ki egymással, és akár meg is halhatnak - igen, végleg, ez esetben szét kell tépni a lapjukat.
Az első alkalom tulajdonképpen egy hagyományos Pandemicként indul, semmi különös, Atlantában süt a nap, a járványügyisek fészbukoznak, de a Föld bizonyos pontjain már gyülekeznek a színes kockákkal jelölt gaz vírusok. Aztán történik valami váratlan, és on-the-fly kell alkalmazkodni hozzá. A Pandemic Legacy egy teljes virtuális évet ölel fel, januárban indul és decemberben végződik, vagyis minden hónap egy játszmának felel meg, nagyjából a teljesítendő objektívák is ez alapján kerülnek játékba. A hónapok előrehaladásával a helyzet, mint egy film dramaturgiája, fokozatosan eszkalálódik, egyik bonyodalom követi a másikat, gyűlnek a viharfellegek, amelyeket egy bravúros végjáték során tudunk végleg eloszlatni.
A Pandemic Legacyban ugyanazok az alapok működnek, mint vanília elődjében - az újdonság ereje a sztoriorientált kampányában rejlik. Első alkalommal ráragasztani a kis vinyettákat a táblára roppant furcsa érzés, viszont enélkül nem működne a Legacy jelleg. Külön pszichológiája van, ahogyan a ragaszgatások meg a tépkedések hatására elköteleződik az ember, belemélyed, részese lesz az egésznek, és nem csak egy estére, hanem amíg a kampány kitart. Itt már nem pusztán egy buborékba zárt, bármikor újrafelhasználható próbatételről van szó: ez a játékosok saját története, amely a döntéseik alapján formálódik - mint egy szerepjáték, vagy egy interaktív film. Ott vagy benne, sokkal inkább, mint bármiben, olyan, mint amikor könyvet olvasol, és ráadásul itt a részese vagy. Arról nem is beszélve, hogy ez még csak a Season 1, a folytatás pedig idén már jön is.
Természetesen érthető, ha az ember nem vállalja a kemény forintokból vásárolt termék megcincálását. A kezdeti sokkhatás legyűréséhez nyitottság és elfogadás szükségeltetik, no meg a belenyugvás, hogy egy egyszer használatos játékba öl/fektet bele az ember. Ám mint minden, ez is fejben dől el: mi az a húszezer forintos ár ahhoz képest, hogy egy család ugyanennyit tapsol el egy kétórás mozira, ami nem is biztos, hogy tetszeni fog nekik. Még inkább, ha négyen állnak össze, hogy megvásárolják a játékot. Az, hogy egyszer használatos, nem is a hagyományos értelemben véve igaz, mivel a Pandemic Legacy-ban 12 hónapot kell végiggyűrni, egy újrajátszási lehetőséggel, ami minimum 12, maximum 24 játszmát eredményez. Tehát egy ültő helyünkben kicsi rá az esély, hogy kapásból végigzongorázzuk, de arra készüljön fel minden potenciális vásárló, hogy amint végigvitték a játékot, azzal már nem lehet újra játszani, sőt, így eladni sem.
Az élmény azonban megfizethetetlen, pont ahogy a reklám mondja. Ha ódzkodsz kárt tenni egy társasjátékban, akkor messzire kerüld el, de ha nem, vágj csak bele, és ne sajnáld rá a forintokat, mert nem mindennapi élményben lesz részed.
