Rajongásom az ázsiai filmek iránt Takeshi Kitano műveivel kezdődött. Emlékszem, bent ültünk öcsémmel a Cirkó-Gejzír nem túl kényelmes székein, előttünk az elhíresült, ütött-kopott kanapé. Valósággal magába szippantott a Kikujiro nyara lenyűgöző hangulata és alig vártam, hogy Joe Hisaishi jellegzetes dallama újra és újra felcsendüljön. Aztán a gépész belerúgott a vetítőgépbe, ami elmozdult, ezért a felirat már nem látszott. Úgy negyed óráig nem maradt más, csak a varázs, mert a szöveget még nem értettem. De abban már akkor biztos voltam, hogy a következő vetítésen is ott leszek.
Nem csak én voltam így ezzel, jó 10-15 évvel ezelőtt hatalmas kultusza volt a frissen megjelenő filmjeinek éppúgy (Zatoichi), mint a pár évvel korábban forgatott, de a magyar mozikba éppen bekerülő, meglehetősen depresszív darabjainak (Tűzvirágok). Az utóbbi néhány évben azonban már nem volt akkora hype körülötte. A Cannes-ban is bemutatott jakuza karikatúrája, az Outrage még csapott pár hullámot, a folytatása már sokkal kevesebbet. Ryuzo és lökött haverjainak története pedig szinte semmit sem, nem is hallottam róla, hogy új filmen dolgozna, teljesen véletlenül figyeltem fel rá.
Az idő ugyan elrohant Kitano mellett, a nimbuszát pedig saját maga kezdte ki 2005-ben a Takeshisszel, de hogy nem felejtette el, hogyan kell jó filmet rendezni, az bizonyos. Ahogy az is, hogy az öreg jakuzák története nem is lehetne ennél aktuálisabb, és még véletlenül sem a "régen minden jobb volt" hamis, érzelgős nosztalgiafaktora adja a szépségét. Aki akár csak egy kicsit képben van a mostani japán társadalommal kapcsolatban, az már valószínűleg hallotta a 高齢化 (ejtsd: kóréjka, jelentése öregedő társadalom) és a 少子化 (ejtsd: sóska, jelentése csökkenő születésszám) varázsigéket, hiszen mindkettőt rendre a gazdaságot leginkább sújtó nehézségek között emlegetik. Egyre több az idős ember, és egyre kevesebb a fiatal, akik ráadásul nem is túl életrevalóak. Kitano a rá jellemző módon, karikatúraszerűen, fanyar humorral mutatja be, mindez hogyan néz ki a gyakorlatban.
Adott tehát egy egykori jakuza bácsi, aki a fia családjával lakik együtt, és mindenkinek ég a képén a bőr, hogy mutogatja a tetoválásait, amelyek miatt fura pletykák terjengenek a hozzátartozóiról. A család lelép nyaralni, a bácsira marad a ház, de egyedül unatkozik. Áthívja a már régóta magára maradt, segélyekből tengődő régi haverját, majd úgy döntenek, összeszedik az egykori galerit. Hamar összetűzésbe keverednek egy fiatalokból álló szervezettel, akik ugyan hangsúlyozzák, hogy nem jakuzák, de a bácsiknak túlságosan is ismerősek a módszereik. A saját eszközeikkel próbálnak rendet rakni és megmutatni a fiatal nyikhajoknak, hogy mi az a jakuza, még így utoljára.
Ez a “még így utoljára” igazi jutalomjáték a főszereplőknek, akiket a 70-es évek jakuza- és akciófilmjeinek még élő arcai alakítanak. Tatsuya Fuji a Stray Cat Rock sorozatból, Ben Hiura a Goyokinból, Ken Yoshizawa pedig Koji Wakamatsu agymenéseiből lehet ismerős, a többiek a japán nézőknek is inkább a korabeli tévésorozatokból rémlenek. Mindannyian lubickolnak a szerepükben, nagyszerű, önironikus alakítást nyújtanak.
Érdekes módon Kitano, aki már a '93-as Many Happy Returns középpontjába is az egyszerű emberek triviális csalásokkal történő átverését helyezte, most újra ezek segítségével mutat görbe tükröt erről a fura világról. Az unokás telefonos átverések, az adósság kifejezetten látványos behajtása, a taxipénz lejmolása és a többi felvonultatott trükk mind-mind hétköznapinak számít Japánban. Ezt a szálat akár afféle népnevelői célzatnak is felfoghatnánk, ha nem tudnánk, hogy Kitano filmjeit odahaza nem nagyon nézik a mozikban, hiszen csak a tévét kell bekapcsolni, hogy még a csapból is Beat Takeshi folyjon.
Kitano is tisztában van ezzel, így szépen a háttérbe vonult és csak néha jelenik meg mint rendőrfelügyelő, amikor éppen kezdene elfajulni valamelyik csetepaté. A sztori eleinte teljesen realisztikus, hiteles, aztán ahogy kicsit öreguras tempóban halad előre, úgy lesz egyre abszurdabb. A Kitanóhoz képest meglepően visszafogott gegek jópofák, bár némelyik igencsak fárasztó. A leghatásosabb része az egésznek egyértelműen az, ahogy bemutatja az ennyi idősen is szinte gyerekesen viselkedő egykori nagymenők szánalomra méltó öregkori ténfergését. Ami 20-30 évesen vagány és félelmet gerjesztő volt, az 70 évesen már inkább röhejes. Aztán amikor összekapják magukat, és minden esendőségük ellenére beindulnak, egyszerűen nem lehet nekik nem szurkolni.
Japánban több mint másfél milliárd yent és pár díjat kapartak össze az öreg harcosok. Szabadszájú, keserédes, az akciókat tekintve eléggé "hollywoodiasra" hangolt szatírájuk kellemes kikapcsolódást nyújt, főleg azoknak, akiknek már van tapasztalata a jakuzafilmek terén, bár sosem lesz akkora klasszikus, mint Kitano ezredforduló környékén készült remekművei.