Miután 1997-ben Hongkong kénytelen-kelletlen csatlakozott Kínához, átmenetileg megnyugodtak a kedélyek, és ez a filmiparon is éreztette hatását. Az 1993-as exodus idején emigrált nagy nevek közül többen hazaköltöztek, sok-sok fiatal sztár tűnt fel, a pozitív gazdasági kilátások következtében pedig újra ömleni kezdett a szellemi és az anyagi tőke a filmesekhez. Ez az időszak 4-5 évig tartott mindössze, de a hatása épp eléggé nyilvánvaló ahhoz, hogy nyugodtan nevezhetjük a hongkongi mozi második aranykorának.
Megjelent a modern wuxia (Storm Riders) és horror (A szem), de a mozikat elöntő hollywoodi kasszasikerekkel leginkább úgy vették fel a harcot, hogy a lehető legjobban ezekre hasonlító darabokat készítettek. Ezért a 90-es évek közepének sötét, komor hangulatú, Hongkong leglepukkadtabb helyein játszódó, leginkább a triádok életét boncolgató alkotásai helyett előtérbe kerültek a napsütötte, egzotikus tájakon forgatott, fantasztikus technikai eszközökkel teleaggatott, külföldi színészekkel színesített habkönnyű akciók és vígjátékok. A tetovált, rosszarcú gengszterek helyét pedig átvették a fiatal, jóképű, vagy feltűnően csinos popsztárok. Szinte nem volt olyan pontja Délkelet-Ázsiának, ahol nem forogtak volna hongkongi produkciók, olyan, többé-kevésbé ismert nevekkel, mint Coolio, Maggie Q vagy Marc Dacascos. A pénzbőség azonban csak helyi szinten volt számottevő, így ezek a filmek a Hollywoodhoz szokott szem számára maximum B-filmeknek számítanak.
Ennek a korszaknak az egyik jellegzetes darabja a 2002-ben forgatott So Close, amely a magyar videotékákban Virtuális Hajnal címen futott. Ha messziről tekintünk rá, úgy tűnik, minden megvan benne, ami egy szórakoztató popcorn filmhez szükséges. Szexi bérgyilkosok, kütyük tömkelege, wuxia filmeket idéző kung fu, sportkocsik, rideg hi-tech helyszínek, rengeteg digitális trükk, ismert nevek a stábban és persze fanservice minden mennyiségben.
Közelebbről megvizsgálva azonban igen hamar előjönnek a hibái is. Hiába a játék a napfénnyel és a felhőkarcolókon belüli tériszonnyal, a látvány már a nyitójelenettől kezdve szemet szúróan olcsó hatást kelt. A forgatókönyvet jegyző Jeffrey Lau neve szinte összeforrt az agyzsibbasztó, nem kifejezetten a koherens történetükről híres komédiákkal. Újoncként ebben a műfajban azzal volt elfoglalva, hogy minél több "lenyűgöző" eszközt, technikát és csatát gyömöszöljön bele a sztoriba, teljesen elfeledkezve arról, hogy legalább némelyik ezek közül egy kicsit is hiteles legyen. Nincs egyetlen olyan pillanata sem, amelybe ne lehetne belekötni.
Az első 15 percben világossá válik, hogy a főszereplők háttere és titkos fegyvere hülyeség (egy műhold, amelynek létezéséről csak ők ketten tudnak), akárcsak az, hogy naivan az arcukat vállalva lépnek akcióba, arról nem is beszélve, hogy a rendőrök ennek ellenére elfelejtik kikérdezni a szemtanúkat. A párbeszédek egy jelentős része paródiába illő geg, például a nyomozók eleinte csak egymás szexuális életével foglalkoznak. Olyan, mintha hasraütésszerűen találták volna ki jeleneteket, csak az adott pillanatra fókuszálva, bele sem gondolva, hogy az előzmények alapján van értelmük vagy sem. Style over substance, mondhatnánk, ha lenne stílusa.
A sztori tehát még akciófilmes mércével is annyira ütődött, hogy lehetetlen komolyan venni, a CG pedig leginkább a 486-os PC-re készült játékok minőségére hajaz (főleg a rettenetesen gyenge, de következetesen visszatérő üvegcserepek). Nyugatmajmolás ide vagy oda, mind a fordulatok, mind a földöntúli tökéletességű hősök Johnnie To Running Out of Time 2-jét idézik (ez egyébként egy paródia), ám a MilkyWay Creative Team zsenialitása nélkül. Innentől pedig az aláfestő Karen Mok dalokon kívül csak két dolog menti meg a teljes nézhetetlenségtől.
Az egyik, hogy az akciókoreográfusként elhíresült rendező, Corey Yuen pörgős, izgalmas, feszes és a lányok adottságait kihangsúlyozó látványos catfight-jelenetekkel operál, amelyek közül egyértelműen a liftben kezdődő a legerősebb, olyannyira, hogy képes vagyok szinte bármikor újranézni. A másik a fentebb már említett törekvés, hogy a lányok rajongói egy pillanatig se unatkozzanak. Vicki Zhaóék minden egyes jelenete akár egy divatfotózás, tökéletes beállításokkal és beállásokkal, szélgéptől hullámzó frizurákkal, kivágott ruhadarabokkal. Mindezekkel pedig tökéletes összhangot alkotnak a pisztolyok, távcsöves puskák és a szamurájkardok.
Minden valószínűség szerint Jeffrey Lau egyfajta női heroic bloodshedet akart összehozni, ám a hozzáértés teljes hiánya miatt csak egy kaotikus összevisszaságra futotta. A javításra pedig már nem maradt ideje, mert a hongkongi mozikból nem sokkal később kikoptak a nyugatmajmoló, napfényes, könnyed akciófilmek, a kínai tőke és a koprodukciók térnyerése megpecsételte a sorsukat.
Kár, hogy nem végzett vele néhány hónappal hamarabb, mert akkor könnyen lehet, hogy Luc Besson forgatókönyvében Shu Qi ül Szállítóként a volán mögött, és Jason Statham van a csomagtartóban.