Csak váltságdíjat akarnak tőlünk? – kérdezi az elrabolt diákok egyike a tanárnőjét, aki így válaszol: Hát persze, mi mást akarhatnának? Az egyik nagyobb gyerek, egy tinédzser lány, aki a megfelelő helyeken már gömbölyödik, némán néz maga elé. Ő nagyon is tudja, mi mást akarhatnak a pénzen kívül az elrablóik. Arch Nicholson 1985-ös, egy tizenhárom évvel korábbi igaz történetet (nagyon szabadosan) feldolgozó filmje a felszínen egy nagyjából ártalmatlan gyerekthrillernek tűnik, amely eleinte még csak épphogy meg-megvillantja a méregfogait. Később viszont harapdál, a végén meg már egyenesen tép és marcangol is velük.
Pedig a Fortress (semmi köze Christopher Lambert 8 évvel későbbi börtönös sci-fijéhez), az idővel egyre húzósabb hangvétele és a nem különösebben explicit, de azért a maga módján nagyon is brutális erőszakkitörései ellenére tévéfilmnek készült, és korszakának egyik legendás ausztrál matinéfilmjévé vált (sőt, Amerikában is kisebb kultuszt teremtett magának az HBO-s vetítésekkel) – értsd: egy rakás gyerek nőtt fel úgy, hogy vagy tízszer látta, és mind a tízszer összecsinálta magát tőle. Persze a forgatókönyvíró nevét látva nincs min csodálkozni: a 70-es és 80-as években, a Patricktől és a Véres hétvégétől a Razorbackig és a Linkig Everett De Roche volt a minőségi és meg nem alkuvó ausztrál műfaji film pápája.
A semmi közepén álló iskolából elrabolt, különböző korú diákok meg tanárnőjük és a bizarr fegyveresek (télapó-, kacsa-, egér- és macskaálarcban) harca a két fél közötti, már-már rajzfilmszerűen éles kontrasztra épül. A tanítónő és a kölykök, leszámítva a természetes, piti gyermeki marakodásokat, nemesen, egymást folyton segítve, egymást soha el nem hagyva, hősiesen viselkednek, míg elrablóik agresszív, mocskos, aljas, perverz vadállatok, akikben annyi az összetartó erő, mint egy túlságosan kis állattetem fölött acsarkodó sakálhordában (egyiküket egyébként a Kommandó Bennettje, Vernon Wells alakítja, bár ő pont sosem veszi le a maszkját).
A halál és a megerőszakolás nagyon is valós és állandó fenyegetése dacára a Fortress úgy tud sokáig olyan kellemes kalandfilmecske lenni, hogy a talpraesett tanárnő irányítása alatt (Rachel Ward egyébként elég vacak, az összes gyerek lemossa a képernyőről) a gyerekek egyfajta túrát és pikniket faragnak a fogságból, majd később a menekülésből is. Tüzet gyújtanak, énekelnek, feladatokat látnak el, összedolgoznak – akár a jó kiscserkészek.
Később viszont igencsak eldurvulnak a dolgok, és átmennek egyfajta vad és kegyetlen Legyek ura/Gyilkos túra hibridbe – bármit gondolj is arról, hogy ez mit jelenthet, már most megmondom: nem leszel rá felkészülve. Az egyébként remekül megírt és megrendezett, egy átlag 80-as évekbeli tévés produkcióhoz képest fantasztikusan fényképezett filmnek itt bukik ki nagyon erősen az exploitation-jellege. Bár a civilizáció és a zabolátlan vadon közti határ elmosódása természetszerűleg adódik a helyszínből (Outback) és a korszak műfajfilmes hagyományaiból, a megdöbbentő, sőt egyenesen beteg utolsó tíz perc ennek ellenére sincs kellő alapossággal felvezetve, és érezhetően inkább a sokkolni akarás hajtja, mintsem bármiféle épkézláb dramaturgiai megfontolás.
Roche és Nicholson azonban elég gyorsan, brutálisan és hatékonyan zavarják le a finálét ahhoz, hogy a logikai és lélekrajzi hiányosságok legfeljebb csak a stáblista legördülése után merüljenek fel a nézőben. Addig ugyanis túlságosan el van foglalva a bestialitás, a szexualitás és a perverzió váratlan, gyönyörűen illetlen és megbotránkoztató macabre-táncával. Szóval alaposan fejbe kólint a film, na.
És hát mi más volna az exploitation lényege, ha nem ez?