American
Monster #1
Történet:
Brian Azzarello
Rajz:
Juan Doe
AfterShock
Comics
Friss trónkövetelő tűnt fel az amerikai képregénypiacon: a 2015 áprilisában indult startup, az AfterShock nem sokat tökölt, már az első hullámban kiadott címeihez is A-kategóriás veteránokat szerződtetett, ráadásként ennek koordinálására leigazolta a Marvel egyik legígéretesebb szerkesztőjét. A lista parádés: Garth Ennis, Amanda Conner, Jimmy Palmiotti, Marguerite Bennett, Paul Jenkins, David Hine, Neil Gaiman és végül nem utolsósorban Brian Azzarello. Utóbbi a legendás 100 Bullets óta nem nagyon nyúlt havi megjelenésű, szerzői sorozathoz, de nagyon úgy tűnik, hogy az új, rendkívül ambíciózus képregénykiadó kedvéért újra belevágott egy ongoing sorozatba.
Az emberi szörnyetegek lelkivilágába egy amerikai kisváros lepukkant kocsmáin és tanyáin keresztül fogunk leereszkedni, kísérőnk pedig nem más, mint egy háborús veterán, Theo Montclare. A bőrének teljes felületét elcsúfító égési sérüléseivel és traumáktól terhelt, pszichotikus lelkivilágával igazi Frankeinstein szörnyeteg, de az egyelőre még nem világos, hogy ki vagy mi teremtette. Mint ahogy az sem, pontosan miért is tért be (netán vissza?) a városkába, és van-e ennek köze az újságok szalagcímein virító bankrabláshoz. Természetesen nem ő az egyetlen emberbőrbe bújt rém, rögtön bemutatkozik Josh és Felix, akik egy házaspárt rabolnak el, hogy tartozásuk fejében egy kegyetlen és halálos játékot játsszanak velük, valamint Snow, a tinédzser lány, aki egy perverz voyeuri hajlamait elégíti ki megfelelő anyagi ellenszolgáltatásért. A szereplőgárda még korántsem teljes, és Azzarello ígéretei szerint a főszereplő Theo ártatlan báránynak fog tűnni a városka életének igazi irányítói mellett.
Érdekes összehasonlítani a szintúgy erőszakban lubickoló 100 Bullets képi világát az American Monster atmoszféráját megteremtő Juan Doe stílusával. Utóbbi ugyan nem rendelkezik akkora tapasztalattal, mint Eduardo Risso és talán nem bánik olyan jól a fény- és árnyéktócsákkal és a bizarr kinézetű karakterekkel, de a színvilág, a filmszerű vízszintes panelezés és az egyedi beírás bőségesen megüti azt a szintet, amit a remek forgatókönyv megérdemel. Akinek tetszett a True Detective első évada és a Southern Bastards, annak erősen ajánlott olvasmány.
Devolution
#1
Történet:
Rick Remender
Rajz:
Jonathan Wayshak
Dynamite
Entertainment
Rick Remendertől eddig sem állt távol, hogy különösebb szívfájdalom nélkül a pusztulásba taszítsa az egész világot, legyen az a bibliai Ítélet Napja (Strange Girl) vagy földönkívüli invázió (Fear Agent), de ennyire még sosem engedte el a gyeplőt, hogy minden tudományosságot vagy logikát a sutba dobva magához ölelje a pulp esszenciáját (nem, még Heathrow Huston galaktikus ámokfutása során sem). A Föld lakossága a nem is olyan távoli jövőben visszalövi magát a kőkorba, méghozzá szó szerint: devolúciós bombát robbantanak, olyan sejtszinten ható fegyvert, amely visszaforgatja a biológiai óránkat és visszatekeri minden élőlény evolúciós fejlődését egészen a kezdetekhez. Az emberekből neandervölgyi ösztönlények, a csirkékből dinoszauruszok, a macskákból kardfogú tigrisek, minden másból pedig rég elfeledett (és persze valójában sosem létezett) vadállatok válnak.
Ebben a modern pleisztocénban Raja, a pusztító patogént kidolgozó egyik tudós lánya kénytelen igazi szörnyseregleten, valamint mammutokon lovagló, torzonborz, félőrült vadembereken keresztülvágni magát, hogy eljusson az ellenszert rejtő San Francisco-i laborba. Útközben az emberi civilizáció egy aprócska zárványára bukkan, de rá kell döbbennie, hogy bár az itt lakók külsejükben emberszerűbbek, de semmivel sem jobbak az odakint törzsekbe verődött, vérszomjas degeneráltaknál. Remender ugyan elsősorban a hihetetlenül erőszakos és vériszamos akciókat helyezi előtérbe a teljesen nonszensz háttérsztoriba ágyazva, ahogyan az egy pulp/grindhouse tudományos(?)-fantasztikus eposzhoz dukál, de azért kapunk egy eléggé gunyoros társadalomkritikát is.
A saját bolygóját felelőtlenül mérgező, az egyre inkább a komfortos, konzumerista dagonyába süllyedő és kicsinyesen egymással marakodó emberiség természetesen saját maga hozza fejére a bajt. A nagy koponyák megállapítják, hogy a pusztító háborúk (meg úgy egyébként minden rossz) eredője a vallás, ezért a tudomány segítségével próbálják örökre kimetszeni a mételyt az emberek fejéből. Szinte szó szerint, hiszen a DVO-8 a páciensek agyának azt a részét kapcsolja ki, amely a hitért felelős, teljesen racionális lényekké formálva őket. A túl hamar bevetett kísérleti fegyver természetesen a fentebb már vázolt nem várt mellékhatásokkal jár, az emberiség túlélő maradéka pedig ugyancsak természetesen fikarcnyit sem tanul a katasztrófából.
Wayshak vad, torz alakjai és néhol egyenesen karikaturisztikusan erőszakos jelenetekkel tarkított stílusa nagyszerűen illik a Heavy Metal és 2000 AD lapjaira kívánkozó sztorihoz, Remender pedig egy egész füzet hosszúságú eszetlen üldözési jelenetet ígér a harmadik számban, egyszóval a szórakozás minőségét már jó előre biztosítottnak érezhetjük.
Mirror
#1
Történet:
Emma Ríos
Rajz:
Hwei Lim
Image
Comics
Emma Ríos rajzolóként már belopta magát a szívünkbe a Pretty Deadly című mágikus vadnyugati chambara életre hívásával, most pedig eljött az idő, hogy forgatókönyvírói képességeit is megcsillogtassa. Új képregénye nagyon sokat köszönhet Osamu Tezuka egyik mangájának, melyben egy betegség hatására az emberek állatokká kezdenek átalakulni, és a hasonló folyamaton áteső főhős szembesül az emberek kicsinyességével, előítéleteivel és kegyetlenségével. A Mirror fantasztikus világában, ahol a mágiát egyfajta tudományként kezelik, ennek éppen az ellenkezője történik: az emberek az állatokat emelik a saját szintjükre, hogy szolgákat teremtsenek maguknak, és megfigyelhessék a viselkedésüket és a fejlődésüket.
Ivan, az ifjú mágus egyre inkább többként kezd tekinteni társalkodónőjére, Senára, aki félig kutya, félig ember és ez a tiltott kapcsolat a lány szökéséhez vezet. Évek múltán újra találkoznak, de Sena már a lázadó állatemberek gerillaharcosa, a varázslót pedig kötik társadalmi státuszának kötelezettségei. Mire újra összefutnak útjaik, addigra a lány Ivan mentorának testőre és bizalmasa, míg a fiú házi őrizetben kénytelen folytatni azokat a kísérleteket, melyeknek eddig gáncsot ptóbált vetni.
A történet szabadon ugrál az idősíkok között, és Ríos nem siet, hogy besatírozza a fehér foltokat: a karakterek egymáshoz való viszonyából és a párbeszédekből kell rájönnünk, mi történhetett a kimaradt évek alatt. A Mirror kicsit olyan, mintha a Dr. Moreau szigetét keresztezték volna Brian K. Vaughan Sagájával: a mágia áthatja a hétköznapokat, fantasztikus lények népesítik be a bolygórendszereket és az aszteroidákat, ugyanakkor olyan komoly kérdéseket feszeget, mint a terrorizmus, a génmanipuláció vagy a rasszizmus. Hogyan kezeled azt az állatot, amelynek emberi alakot, nevet és személyiséget adtál, megtanítottad gondolkodni, szeretni, gyűlölni? Hol húzod meg a határt a házikedvenc, a kísérleti alany, a barát, a szerető között?
A képregény vizuális világa egész egyszerűen szemet gyönyörködtető, Hwei Lim vízfestékhatású képei Art Nouveau-szerű ablakokba, boltívekbe, mozaikszerű, építészeti alakzatokba rendeződnek. A karakterek egyediek, fantáziadúsak, minden érzelem tökéletesen leolvasható az arcukról. Ha tartják a színvonalat, a Mirror egész biztosan benne lesz 2016 legjobb képregényei közt.
Second
Sight #1
Történet:
David Hine
Rajz:
Alberto Ponticelli
AfterShock
Comics
Fentebb már lelkendeztem a képregénykiadók egyik legújabb üdvöskéje, az AfterShock által leigazolt sztárparádéról, és a Second Sight is egy újabb érv arra, hogy érdemes rajta tartani a tekintetünket. A brit David Hine hol is kezdte volna a karrierjét, mint a 2000AD és a Marvel UK címeinél, és hamarosan nemzetközi elismerést szerzett magának a Strange Embrace című graphic noveljével. Legbizarrabb és legkultikusabb szerzői műve a Bulletproof Coffin, amely az ötvenes évek sci-fijeinek, a korai amerikai underground képregényeinek és retro horror-pulp szuperhőseinek meghökkentő násza. Nem véletlen, hogy legújabb képregényének főhőse is egy kilencvenes évekbeli lepukkant, londoni koszfészekben beszedett varázsgombától kapja a paranormális képességét, amely aztán annak rendje és módja szerint teljesen tönkre is teszi az életét.
A történet két idősíkban zajlik, egyrészt a már emlegetett kilencvenes években, ahol Ray Pilgrim amolyan helyi hírességgé válik, amikor látomásaival a kor legzavartabb elméjű ámokfutóit üldöző rendőrség munkáját segíti. Ray meggyőződésből dolgozik, így arra is hajlandó, hogy a degenerált sorozatgyilkosok saját szemén keresztül nézze végig az általuk végrehajtott borzalmas gyilkosságokat, csak hogy ezzel megmenthesse a jövőbeli áldozatokat. Ahogy azt sejteni is lehet, ennek nem lesz jó vége: a második idősíkban, a mi jelenünkben az alkoholista egykori parafenomén a nyilvánosságot kerülve éli visszahúzódó életét, és próbálja összeszedegetni a darabokat, ami a családi életéből megmaradt. Különös tekintettel a tinédzser lányára, Tonira, aki ott folytatja apja keresztes hadjáratát, ahol az abbahagyta: blogbejegyzésekkel és YouTube-videókkal felfegyverezve próbálja a napfényre rángatni a pedofil politikusokból álló, titokzatos Wednesday Club mocskos dolgait.
A két idősík, a két London, Ray és Toni különböző világának ütköztetése a képregény legjobb húzása, a férfi próbál mentor és egyúttal újra apa lenni, de ez csak akkor sikerülhet, ha a lányát egyre inkább bevonja abba az életvitelbe, amelyből ő menekülni próbál. A tragédiát, ami először fizikai, majd önként vállalt, pszichológiai börtönbe juttatta, egyelőre még jótékony homály fedi, de egyre több jel mutat arra, hogy a jelen eseményei kapcsolatban vannak saját múltjának csontvázaival.
Hine rutinos történetmesélő és a még a csontig rágott, sorozatgyilkosokat üldöző parafenomén klisét is képes olyan formában tálalni, hogy további olvasásra késztessen. Legjobb húzása az apa és lánya közti remekül felépített kapcsolat és a brit korszakidézés, amelyre csak egy igazán tősgyökeres londoni képes ilyen hatásosan. Ponticelli sikeresen hozza a Bárányok hallgatnak vonalat a vicsorgós-bőrmaszkos kínzókamra-jelenetekkel, és nagyszerűen rekreálja a Hine által neki küldött referenciafotókat, hogy minden helyszín megfelelően autentikus legyen. A zavart elméjű sorozatgyilkosok mindig is a popkultúra egyik kedvenc témája voltak, így aki mer és hajlandó a fejükbe nézni, annak ebbe a képregénybe is érdemes belelapoznia.
Spider-Man
#1
Történet:
Brian Michael Bendis
Rajz:
Sara Pichelli
Marvel
Comics
Ha csak egy dolgot kellene kiemelnem a legutóbbi Secret Wars gigaesemény minden párhuzamos valóság status quo-ját felrázó változásaiból, akkor Miles Morales beemelését választanám a fősodorbeli (és most már egyetlen) Marvel-univerzumba. A korábban az Ultimate-univerzumban hősiesen életét adó Peter Parker helyét átvevő hispano-afro-amerikai kisiskolás tervét annak idején pusztán politikailag korrekt marketingfogásnak véltem, de aztán Bendis különösebb erőfeszítés nélkül a földbe döngölte az előítéleteimet. Sarah Pichellivel vállt vetve az utóbbi évtizedek egyik legjobb, legszerethetőbb, legemberibb új szuperhősét alkották meg, teljesen a huszonegyedik századi elvárásokhoz fazonírozva.
A 2012-es Spider-Men című minisorozatban Bendis már kipuhatolta, milyen fogadtatása lenne, ha a 616-os Föld Peter Parkere átkerülne Miles Ultimate-univerzumába, amelynek Petere akkor már már halott volt. A két karakter remekül működött egymással, és a sorozat rendkívül jól körüljárta Mary Jane, Gwen Stacy, May néni és az új, először ízléstelenül kegyeletsértőnek titulált pókkosztümöt viselő jövevény kapcsolatát is. Mire aztán minden szálat elsimítottak, és Miles nekivághatott volna, hogy saját jogán viselhesse a pókruhát, utolérte a Marvel menetrendszerűen érkező, több képregénycímen is átívelő crossovereinek átka. Elsőként a Cataclysm, aztán a Spider-Verse, ami tulajdonképpen a Secret Wars főpróbája volt, végül pedig a Multiverzum pusztulásával a legifjabb Pókember új életet kezdhetett egy vadonatúj univerzumban, a Marvel egyelőre egyetlen valóságában.
Jelenleg, míg Dan Slott Peter Parkere nemzetközi vizeken, milliárdos multinacionális vállalattal a háta mögött veszi fel a harcot a Zodiac nevű terrorszervezettel, addig Miles átvette a korábbi, évtizedeken át borostyánba dermedt, kicsit esetlen, állandóan pénzügyi és lányproblémákkal küszködő Peter szerepét, csak éppen Bendis friss vért pumpált mind a családi, mind az iskolai, mind a szuperhős személyiségének életébe. Miles mostanra már tizenhat éves tinédzser, aki megfordul a lányok után, és legjobb barátja, az ázsiai származású Ganke mindig lelkesen ellátja tanácsokkal, amennyire csak egy túláradóan optimista geektől az telhet. Szüleivel egészen sajátos a kapcsolata, mivel apja ismeri a titkát, és folyamatosan próbálja csillapítani édesanyja kitöréseit, amikor a fiuknak éppen nem sikerül hatékonyan zsonglőrködnie az iskolai feladataival és a szuperbűnözők lekapcsolásával.
Bendis erőlködés nélkül, gördülékenyen vezeti be azokat is az új Pókember életébe, akik most botlanak bele először a fekete bőrű szuperhős kalandjaiba, Pichelli pedig továbbra is brillírozik, egész egyszerűen nem lehet hibát találni sem a bensőséges pillanatokat, sem pedig az adrenalinpumpáló csatajeleneteket kibontó rajzaiban. A most már csak egyszerűen Spider-Man néven futó volt Ultimate cím a Marvel egyik legjobb új sorozata, és ha a szerzőpáros ugyanez marad, akkor sokáig meg fogja tartani ezt a titulust.
