Whiplash - Egy szabálytalan oktatófilm

Az a vicc megvan, hogy Buddy Rich kürtöse nyaralásról hazaérve értesül a dobos haláláról, és telefonon elkezdi hívogatni? A sokadik hívás után a gyászoló özvegy felismeri, hogy ugyanaz a személy telefonál negyedóránként. Dühöngve és elkeseredetten kérdezi az ismeretlent: miért hív állandóan? Hát nem érti, hogy meghalt??? M-E-G-H-A-L-T!!! De, értem - válaszol a kürtös. Csak olyan jó hallani.

Damien Chazalle filmje elképesztő. A Whiplash elképesztő film egy első-generációs zenészről, Andrew Neimanról (Miles Teller), aki semmit és senkit nem rest feláldozni zenei karrierje, a remélt, de valószerűtlen halhatatlanság oltárán: pillanatnyi önbecsülését, testi épségét, magánéletét, életét. Elképesztő film egy tanárról, Terence Fletcherről (J.K. Simmons), aki semmit és senkit nem rest feláldozni, hogy egy ilyen karriert elindítson. Önbecsüléseket, testi épségeket, magánéletet. Életeket. A Whiplash ritmusa szédítő, dramaturgiája kiforrott és kegyetlen, az ismert sportpanelek ellenére egy pillanatra sem engedi hátradőlni a nézőt, aki a megterhelő érzelmi hullámvasútból végül négykézláb kászálódik ki.

Folytathatnám még hosszas bekezdéseken keresztül találó és frappáns metaforákkal a nyolc napon túl gyógyuló élményt, ám nem halogatom tovább aprócska recenzionista fordulatomat. A Whiplash egy elképesztően hatásos hazugság, elsöprő kritikai és közönségsikere pedig többet mond el rólunk, mint amennyit a film maga a zenéről.

Ami annyira nem is nagy szám, lévén a jazzről vagy a zenéről a fergetes, de mindössze díszletként felhasznált dalbetéteket és a gyakorlás jelentőségét leszámítva konkrétan semmit se tudunk meg. Az improvizáció, az innováció és a sztenderdek, a harmónia és a diszharmónia, az egyén és a csapat viszonya, az együtt rezdülés, a kooperáció - ezek kérem uncsi, homályos dologizék. Ezekből nem lehet izgalmas exploitationt rendezni.

Mert a Whiplash nem is annyira sportfilm, sokkal inkább a pornó szemérmetlenül hatásvadász cselekmény-építése érhető benne tetten. Egyfajta emotion-porn ez, ahol a szadisztikus tanár a diszkrét hízelgés és a megsemmisítő szarkazmus négynegyedes ritmikájával kínozza a mazochista diákot. Fletcher először kitüntet figyelmével, aztán pár másodperc múlva már csapódik mögötte a terem ajtaja, egyszer laza önmegvalósításra buzdít, aztán műszerekkel kimutathatatlan precíziót követel, bevesz a frissen szerveződő sztárgárdába, hogy egy karriermerénylettel felérő aljassággal beégethessen a nagyérdemű előtt. Amikor először mondja, hogy "Not quite my tempo", akkor szinte szabadkozik, hogy ilyen piszlicsáré finomításra kér, hogy ilyesmivel kénytelen megzökkenteni az óra menetét. Amikor és ahogy utoljára mondja, vért hánysz.

A haveri-brutális interakciók szabályos szinuszgörbéjére felhúzott szadomazochisztikus kapcsolat persze ebbe a tanár-diák kontextusba helyezve képes izomból tökön ragadni a befogadói naivitást, a kisbetűs néplelket, mely elé ha mézesmadzagon lógatjuk be a siker eszményeit, rögvest a szigor és az aljasság tetszőleges elegyét eltökélten lefetyelő ebet kapunk. Pedig a siker - ahogy Varnus Xavér is rávilágít - nem cél, hanem melléktermék, ráadásul cirka Jean-Jacques Rousseau óta nyilvánvaló, hogy ez a militáns megközelítés mennyire kontraproduktív. A kegyetlen, megalázó nevelés nem felszabadít, nem a mélyen szunnyadó zseni kibányászásának leghatékonyabb módszere, hanem a korlátok, a bezárkózás záloga, "megnyomorít" - ahogy a felvilágosodás filozófusa mondja.

Kubrick ezt pőrén megmutatta az Acéllövedékekben, míg pornójában Chazalle úgy hivatkozik az R. Lee Ermey által alakított kiképzőtisztre, hogy közben felmagasztalja ezt a pedagógiát. Mintha egy fegyveres testület falai vennék körbe az elit zeneiskola lesütött szemmel "játszó" diákjait, az impresszív rendezésnek köszönhetően gyakran a nézőben is vigyázzba vágja magát a szar. A film beszippant, és amolyan fékenergia-visszatáplálásként, bekapcsolódnak a személyes és zenetörténeti emlékfoszlányok. Működnie kell ennek a rendszernek, hát az ének-zene könyvben is benne van, hogy Beethovent iszákos apja halomra verte, és az ötödik szimfónia azért eléggé adja, meg az Andrew posztereiről somolygó Buddy Rich is hiába volt egy kiállhatatlan faszkalap, egy másodállású pszichopata, és gyűlölte rahedli kollégája, ha két verővel a kezében ő volt a világ legjobbja, nem?

Nem. Noha a legnagyobb előadóművészek James Browntól Prince-ig zenésztársaiktól technikai tökéletességet követelnek, legtöbbjük nem faszkalap, és legtöbbjüket nem valami faszkalap tette azzá, amivé váltak. A Whiplash viszont kifordítja a szabály és a kivétel relációját, miközben fokozatosan eggyé válik a démonizált tanárral és annak hazugságaival.

Fletcher hazudik, hogy ki ront a próbán. Hazudik volt diákja halála kapcsán. Hazudik a fináléban, amikor lépre csalja Andrew-t. Ezek a hazugságok a cselekményben lelepleződnek. Nem így a nyomatékosan megismételt Charlie Parker - "Papa" Jo Jones anekdota, a cintányéraffér, melyet Chazalle történetének igazolására, saját igényeinek megfelelően módosít. A Whiplash itt és a zárlatban önmaga hazugságainak beteljesedésekor válik a machiavellisztikus tanárfigurával egyneművé. Szuggesztíven, nyilvánvalóan hatásvadász elemekkel (véresre gyakorolt kezek, késések) köbre emeli az akadémiák és a konzervatóriumok lélekölő perfekcionizmusát, és egy kivételesen őszintére koreografált pillanatban nem átalkodik a küldetéstudat, a zseni megtalálásának, megteremtésének mártírjaként láttatni Fletchert. Ő minden tisztátalan és mocskosul piszkos eszközt szentesítene a nagy célért. Csak hát sajnos, tengermély bánatára, ma már nincs annyi csiszolatlan gyémánt - aki a megalázottak és megszomorítottak fogcsikorgató dühével feltuningolva, egy ritmikai közhelycsokorral demonstrálhatná a világnak: csillag születik, kérem szépen!

A Whiplashnek, ennek a bicskanyitogatóan tökéletesre komponált füllentésnek a sikere nemcsak arról az evidenciáról árulkodik, hogy a moziban sokkal fontosabb a kivitel, hogy hogyan kerül valami előadásra, mint a tartalom, az, hogy az előadás miről szól. Nem csak arról, hisz az előadás tárgya: maga az előadás. A performansz, a teljesítmény. A sportfilmekkel való dramaturgiai, tematikai, eszmei rokonsággal lényegében egyenlőségjel kerül sport és zene közé, mintha a zene, kiváltképp a zenei zsenialitás versenyszellemben egymásnak feszülő ellenfelek egzaktul mérhető teljesítménye lenne, számszerűsíthető siker. Ám Chazalle értelmezése bármennyire is kézre áll profitorientált korunk felszínes számmisztikába révülő, önsanyargatóan nyereséghajhász nagyérdeműjének, néhányan még reménykedünk benne, hogy ez nem így van.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!