Robert Merle - az auschwitzi lágerparancsnok, Rudolf Höß nürnbergi tanúvallomásaiból írt - regénye, a Mesterségem a halál elején szerepel egy érdekes jelenet. A kiskorú Rudolf és húgocskái ablakot tisztítanak. Magukban, pedánsan, szó nélkül... az üvegen ki nem nézve. Ebben az ártatlan, rutinszerű tevékenységben már ott forgolódik pár a Nagy Halálgyár működtetéséhez szükséges pszichológiai fogaskerekek közül. A nevelés során a szülő és gyermek intimitását kizáró ridegtartás, az érzelmi kapcsolódás lehetőségeinek korai, precíz visszametszése, meg a katonai szigor, a feltétlen engedelmesség, ami a felelősség áthárításának és így a kegyetlen cselekedetek egyik kulcsa. A szociálpszichológia rengeteget foglalkozott a témával (Wilhelm Reich, Erich Fromm), állításaikat számtalan hírhedt kísérlet igazolta (Philip Zimbardo, Stanley Milgram), a valóban hátborzongató mentális teljesítmény, amire Merle olyan találóan világít rá, ezekből adódik és ezeken túli. Úgy csinálni valamit, hogy nem élvezed, nem érted, nem törődsz vele. Nem a célja miatt csinálod, hanem mert meg kell csinálni. "Gondold meg jól. Nem néztél ki... az utcára?" - faggatja apja nyomatékosabban a házimunka után Rudolfot. Hogy lehet a tekintetet kérlelhetetlenül vonzó megannyi dolog ellenére fókuszálni egy olyan pontra, felületre - ami átlátszósága miatt láthatatlan, ami tökéletesen semleges?
Aki ezt tudja, az bármit meg tud csinálni. Bárkivel. Aki ezt tudja, az pont addig néz, ameddig látnia szabad ahhoz, hogy bármilyen feladatát bármilyen körülmények között teljesítse. Legyen ez a feladat számszerűleg olyan, hogy a világ összes kemencéje, krematóriuma, összes aznap ásott gödre sem elég hozzá.
Ezt az elvakult fogaskerék-létet követeli meg és emeli piedesztálra az ipari tömegtermelés, ennek az ethosznak a morbid csúcsteljesítménye Rudolf Höß. Nincs sok más út a Sonderkommando tagjai számára, akiknek honfitársaik, sokszor saját földijeik, rokonaik elgázosításában, elhamvasztásában kell segédkezniük. Nem azért, mert ezt nevelték beléjük, hanem mert megtörtént velük a megtörténhetetlen, saját nemzetük elpusztításának lettek cinkosai, testközelből, puszta kézzel. Erre nincs felkészülve a lélek, a pszichés integritás könnyen hasonló sorsra juthat, mint a gázkamrákba tessékelt zsidók, akiket először ruhájuktól fosztanak meg, majd életüktől, végül a kéményen keresztül távozik minden materiális nyomuk.
Hogy a sonderkommandós Saul (Röhrig Géza) lemeztelenedett tudata hova menekült, merre botorkál, nem tudni. Ujjai mechanikusan tapogatják a hegyekben árválkodó zakók és nadrágok zsebeit, keze motorikusan sikálja a gázkamrák padlóját, válla önkéntelenül feszül a hol szénnel, hol testekkel, hol hamuval megrakott talicskáknak, szekereknek. Pont annyit lát, amennyi az aktuális mozdulat abszolválásához éppen elegendő. Ezért nincsenek totálok Nemes Jeles László filmjében. A "megérthetetlen", a "feldolgozhatatlan" így is jelen van, ha csak egy csupasz végtag kerül a beállítás sarkába, ha a szűkre szabott mélységélességi tartományon kívüli testhalmok csak homályos foltokban kivehetők, a néző tudni, érezni véli a Holokauszt képzetét alkotó, émelyítő elemeket. (Ezekből ráadásul a legtöbb megjelenik, lévén a film 1944 őszén játszódik, amikor már a németek sem tudták glédába parancsolni a poklot, és már tényleg bármi megtörténhetett.) Nemes Jeles vizuális koncepciója a Saul-féle, életük utolsó heteiben elkárhozó lelkek működésének lélektanilag hiteles és szuggesztív ábrázolása.
A film erejét ez a szubjektív nézőpont adja, melynek kizárólagosságával a haláltábor rohamléptekben kulminálódó káosza még félelmetesebb, még közelebbi. A többi karakter perspektívájának hanyagolása egyszerre teszi kompakttá és inkoherenssé a pokolképet, téboly és kapkodás cincálta foszlányokból rajzolódnak ki a Sonderkommando elfuserált szabotázs-kísérletei. Tim Blake Nelson hasonlóan pozicionált filmje, a Szürke zóna tévéfilmes szárazsággal, átlátható tárgyilagossággal jeleníti meg ugyanezt az állapotot, és határozott, de diszkrét didaktikussággal kérdőjelezi meg a rabok lehetőségeit. Van-e egyáltalán értelme megszökni a morális bugyrok legmélyebbjéből, vagy a pusztítás gépezetének részleges-jelképes elpusztításával egybekötött mártírhalál az egyetlen logikus és vállalható küldetés? Ahogy minden Holokauszttal foglalkozó filmben, a Saul fiában is kezdetektől ott lappang a kérdés: mi az értelem a totális értelmetlenségben?
Aztán Saul semmibe révedő tekintete, s azon keresztül tudatának vagy tudattalanjának rozoga eresztékei gyökeret vernek egyetlen fókuszpontban. Mint a hajótörött a viharban, akit feltartóztathatatlanul ágaskodó hullámok ostoroznak, akitől végleg eltávolodott minden, ami ismerős vagy bizakodásra volna okot adó, de teljesen kilátástalan helyzetében egyszer csak megpillant egy bóját. Hogy tényleg ott van-e, bója-e egyáltalán vagy sem, hogy a tetemek között meglelt halott fiú valóban Saul fia, kire emlékeztette, teljesen mindegy. Most már tudja az irányt, célja van: el akarja temetni. Hogy a német tisztek, a rabtársai számára viselkedése innentől sokszor következetlen, ésszerűtlen (mármint e szavak amortizálódott jelentéstöredékein belül), az a legkevésbé sem érdekli. Csak a rendeltetése. A pár hétig, talán hónapig tartó, kínkeserves munkálkodása során több száz, talán ezernyi zsidó lelketlen elpusztításában segédkezett, ám most ha haloványan is, de felpislákolt valamiféle megváltás lehetősége. Egyetlen tisztességes temetés celebrálása. Ezzel Nemes Jeles saját szerepének, a holokauszt-filmek készítőinek allegóriáját is adja.
Hiába kerget be a moziba az egyre jobban erősödő díjeső: ha nem látjuk a rövidlátó vizualitás lélektani megokoltságát, vagy a minimális cselekmény groteszk, egyúttal megrendítő és önreflektív ívét, akkor éppúgy értetlenül állhatunk a Saul fia előtt, mint ahogy értetlenül, szemrehányóan és dühöngve viszonyulnak a rabtársak Saulhoz annak következetlen, szétszórt viselkedése miatt. A fináléra steadycames akciófilmmé sűrűsödő apokalipszis-thriller praktikus formanyelvi forradalma, amely a Saul fiát a holokauszt-filmek kisköltségvetésű Cloverfieldjévé teszi (hisz a Szörnyet a klasszikus elbeszélések világos szemszögei helyett zaklatott békaperspektívából, töredékeiben mutatja), egyszerűen elkönyvelhető a sokadik bőr lehúzásának legitimálásaként.
A zsidó népirtás valószínűleg az egyetemes emberi história és egyúttal a filmvilág legneuralgikusabb pontja. A történelem indusztriális borzalmainak nem pusztán a megjelenítése szít heves vitákat, de azok reprezentációjának tagadhatatlan aránytalansága is. "Szerencsére" a nyugati világ filmes tekintete nem egyszer vetődik Auschwitzon, Dachaun túl, készült film a Vörös Khmer áldozatairól (Gyilkos mezők), a 1994-es ruandai horrorról (Hotel Ruanda), az afrikai gyerekkatonákról (Beasts of No Nation). Talán egyszer méltó emléket állítanak majd az Oszmán Birodalom árnyékában eltűnt örményeknek, a II. Lipót által kezelésbe vett belga-kongóiaknak, vagy annak a hat-hét millió ukránnak, akiket Sztálin simán csak halálra éheztetett egyetlen év alatt. Vagy az indiánoknak.
A nemzeti tragédiák eltérő kulturális piacképessége miatti rutinrosszallás abból az össztársadalmi frusztrációból fakad, ami a hatóságilag és individuálisan is elfojtásra berendezkedő népek elidegeníthetetlen sajátja. Azoké, akiket megtanítottak kussolva felejteni, akik között a jók is lesütött szemmel járnak. De amíg a nagyapák szemérmesen és nagy ritkán előbb mesélnek az őket mélyinterjúztató történésznek, mint tulajdon unokáiknak, amíg a szégyen, a kényelmetlenség vagy akár egzisztenciális fenyegetettség miatt nem tudunk vagy nem akarunk megfelelő távolból vagy épp közelről nézni történelmünk akár legkínosabb fejezeteire - ugyan, miben különbözünk a Halálgyár üveges tekintettel, gépiesen baktató kényszermunkásaitól?
Az emlékezés és az értelmezés, a fájdalmas részletek és a kompromittáló egész látásának kollektív gyakorlata adhat esélyt a múlt hibáinak elkerülésére, megelőzésére. És, mellesleg, a többség szeme láttára köddé váló kisebbségek, nemzedékek is így részesülhetnek az őket megillető, posztumusz tisztességben. Tűnjék ez a történelem viharának becézett nagyüzemi kavarodásban bármennyire is értelmetlennek.