Tíz perc sem telt még el a játékidőből, mikor az elsőfilmes író-rendező, Robert Eggers különösebb felvezetés vagy kiemelés nélkül, már-már magától értetődő természetességgel megteszi azt, amivel általában a legócskább horrorok is minimum félidőig várnak: megmutatja a rémet. Hogy egyáltalán van rém, hogy a fenyegetés valós és közeli – majd egy vérfagyasztóan kegyetlen, a műfajon belül is határvillongással felérő jelenetsorban, félig kimondva, félig sejtetve azt is, hogy mit művel ez a rém. Ha hihetünk a horrorklisék íratlan nagykönyvének, ennek nem volna szabad működnie. Márpedig működik, sőt részben éppen ezért párját ritkítóan hatásos. Noha a The Witch történetében, dramaturgiai alapjaiban nagyon is formakövető, Eggers a kifejtés során, egyes megoldásaival olyan ösvényekre tér le jól érzékelhető tudatossággal, melyeken előtte csak kevesen jártak, követni pedig feltehetően hosszú ideig senki nem fogja.
1630-at írunk, bő fél évszázaddal járunk a hírhedt salemi boszorkányperek előtt, azonban a rigorózusan vallásos, puritán telepesek számára a sötét babonák, riasztó rémmesék már most is nagyon valósnak hatnak. Boszorkány bárki lehet, ahhoz, hogy megfosztass Isten kegyelmétől elég a legapróbb hiúság vagy könnyelmű ballépés, és az ördög mindig éberen lesi, mikor csaphat le a szegény, megtévedt bűnösökre. Williamet (Ralph Ineson), feleségét és öt gyermeküket száműzik közösségükből – hogy pontosan miért, azt nem tudjuk meg, de sejthető, hogy az atya konok büszkesége és bíráinál szilárdabbnak vélt hite szerepet játszott a döntésben.
A magára maradt család a vadon peremén, egy komor erdő szomszédságában telepszik le, és keserves, kétségbeesett munkával, tíz körömmel próbálja kikaparni a földből a túléléshez elegendő élelmet a tél beköszönte előtt. Aztán Samuel, az újszülött és megkereszteletlen csecsemő eltűnik, és hiába gyanakszik William fennhangon farkasokra, innentől a családtagok és a néző számára is egyértelmű, hogy a tanya körül a Gonosz ólálkodik. Netán már bent is van.
Az elszigeteltség, az embert próbáló körülmények és a külső veszély hatására szétbomló kapcsolatok, a csoport önmaga ellen fordulása, a szélsőséges helyzetben megmutatkozó valós jellemek mind ismert fordulatok, miként a természetfölötti és a pszichés tortúra felcserélhetősége, kölcsönös megfeleltethetősége is. Eggers egyik fő ihletforrása a Ragyogás volt, azzal a (lényegében felszínes) különbséggel, hogy itt nem egyetlen karakter, hanem egy egész család elkárhozása a tét.
Eggers tisztában van vele, mennyire elhasznált szüzséhez nyúlt, így aztán nem is maszatol feleslegesen, nem próbálja húzni az időt, nem kísérli meg az olcsó hatás kedvéért félrevezetni nézőjét, hanem a nyugtalanító, vészterhes atmoszférát az első képkockától kezdve a legmagasabb fokozatra belőve nekivág történetének, és határozott hangon, mindvégig fegyelmezetten elmeséli azt. A kezdettől fogva jelen lévő, majd azt követően is folyamatosan, jó arányérzékkel adagolt horrorelemek többnyire a konvenciókat elegánsan kikerülve, így üdítően kiszámíthatatlanul jelennek meg. Erejüket pont a már a bevezetőben is említett keresetlenség adja; még a legfelkavaróbb pillanatok is hivalkodás vagy túlhangsúlyozás nélkül szövődnek be a hétköznapi események közé. A The Witch-en – bár sajnos becsúszott két-három primitívebb jump scare, melyek ugyanakkor szerencsére nem lógnak ki bántóan – megijedni nem igazán lehet, félni is csak módjával, kísérteties képsoraitól és fojtogató légkörétől azonban napok elteltével is nehéz szabadulni.
Már csak azért is, mert a film egyébként gyönyörű – képi megoldásait tekintve talán az egyik legesztétikusabb horror, ami valaha készült. Jarin Blaschke operatőr döntése a már hosszú évtizedek óta szokatlan 1:1.66-os képarány mellett kiválónak bizonyult, a szélesebb perspektívát eleve kizáró formátum úgy illeszkedik a klausztrofóbiás hangulathoz, mintha kifejezetten erre találták volna ki. Blaschke néhány expozíciós képet leszámítva kényelmetlenül közelről forgat, kamerája mozgás közben is szinte félősen, falakhoz tapadva, sarkokat óvatosan megkerülve követi a szereplőket, nézőként így nagyon könnyű azon tépelődni, vajon mi lappanghat a kereten kívül. Ráadásul a stáb csaknem kizárólag természetes fénnyel dolgozott, és bár az alulvilágítottság és a fókuszálatlanság az egyik legósdibb trükk a horrorban, jelen esetben nagyban elősegíti a bevonódást: a szürkületi erdőben a szereplőkkel együtt nekünk is hunyorognunk kell, hogy meglássuk, mi az isten motoszkál a szemünk sarkában. Már ha látni akarjuk egyáltalán.
Ezeket a sarokban bujkáló retteneteket a korhűségre egyébként is óriási hangsúlyt fektető Eggers egy az egyben a telepesek hiedelemvilágából emelte át, a néprajzi hagyatékra már az alcím (A New-England Folktale) is utal. Papíron a legtöbbjük nem tűnik különösebben félelmetesnek, Benedek Eleknél is bőven belefutni hasonlókba – aztán mikor feltűnnek a vásznon, és még az is leesik, milyen lehetett ezeket valóságként, esélyesen előforduló veszélyként kezelve élni, egyből drasztikusan átértékelődnek. Nyulat, kecskét, vagy varjút most egy darabig semmiképpen nem szeretnék látni. Erdőbe végképp nem megyek, vajról és szép ruhákról pedig hallani sem akarok.
We will conquer this wilderness, it will not consume us – bizonygatja William nem csak napról napra egyre kétségbeesettebb szeretteinek, de hallhatóan önmagának is, amiből rögtön két dolog is nyomasztóan nyilvánvaló: hogy ennek a vadonnak a gyökerei mélyre, túl mélyre nyúlnak, és hogy de, igenis elemészti majd őket. Ugyanis a család, mint egész, és annak egyes tagjai kezdetektől fogva magukban hordozzák végzetük csíráit, amelyek aztán, ellenben a penész rohasztotta kukoricával, szépen ki is sarjadnak. Az ájtatos, de valójában hazug és inkompetens családfő, a nélkülözésbe és gyászba beleőrülő, önnön lányára féltékeny anya (Kate Dickie), a nővé cseperedő, a bigott viszonyokra destruktív daccal válaszoló idősebbik lány, a kvázi főszereplő Thomasin (Anya Taylor-Joy) mind akarva-akaratlanul a sötét hatalom cinkosai; ők maguk hívják be azt otthonukba. Még a legfiatalabb ikerpárból is valami gyermeki gonoszság sugárzik, egyedül a legidősebb fiú, Caleb (Harvey Scrimshaw) mondható ártatlannak. A színészek egyébként egytől egyig kiválóak (Ineson és Dickie esetében erről már a Trónok harcában is meggyőződhettünk), az pedig döbbenet, hogy a gyerekszereplőkkel miket el nem játszattak – Scrimshaw testileg-lelkileg könyörtelen csúcsjelenete különösen durva. Remélem, látjuk még a srácot, no meg hogy nem szenvedett maradandó traumát.
Egy komolyabb gondot látok, ez pedig ugyanott rejlik, ahol az erények is: dicséretes az egyszerű alapvetéshez képest míves és eredeti megvalósítás, ám az alapszerkezet nem feltétlenül bírja el a rendezői ambíciót. Eggers filmje drámaként vagy pszichológiai tanulmányként sajnos legjobb pillanataiban sem nyújt többet lelkiismeretes leckefelmondásnál, ehhez képest viszont túl sok jelentésréteg pakolódik rá, melyek egyrészt mennyiségüknél fogva óhatatlanul el-elsikkadnak, másrészt helyenként zavarosan összekuszálódnak. A fanatikus vallásosság és az álszentség, a kirekesztettség, az egymásra utaltság és az egymás ellen fordulás, az élet és a puszta túlélés ellentéte, a nővé érés és a lázadás, a babona és a valóság kapcsolata, a korrajz és még megannyi más, futólag érintett téma mind kicsi a rakást játszva halmozódnak egymás hegyén-hátán, és egy hajszálon (valamint a néző befektetett munkáján) múlik, hogy ez a bábeli torony végül nem dől össze. Eggers kétségtelenül tud fogalmazni, csak éppen mintha olykor fürgébben járna az agya, mint ahogy követni tudná.
Ezzel együtt a The Witch nagyon erős film. Kiemelkedő, egyedien megvalósított horror, debütálásnak pedig végképp hatalmas. Régi vágású rémtörténet szokatlan köntösben, ahol a szokatlanság egyszerűen a megmerevedett kliséktől való elkanyarodást és a pőre alapok újrahasznosítását takarja. Ha minden igaz, Eggers remake-elni tervezi Murnau Nosferatuját. Félretéve, hogy mennyire szükségtelen és felesleges vállalkozásnak tűnik ez, azt mondom, hogy ha már feltétlenül muszáj, akkor emberünk jelen teljesítménye alapján alkalmas lehet a feladatra. Ennél nagyobb dicséret nem jut az eszembe.
A filmet itthon legkorábban a Titanic Filmfesztiválon lehet megtekinteni, április 10-én és 13-án vetítik az Uránia Nemzeti Filmszínházban.