Douglas Adams - James Goss: A halál városa - Adieu, Világ!

Bár tökéletesen tisztában vagyok a Doctor Who popkulturális jelentőségével, rendíthetetlen kultstátuszával, minden tiszteletem a kedves Doktor(ok)é, a sorozat rajongótáborának felbőszült haragjával bátran szembenézve mégis be kell vallanom, hogy a könyvet elsősorban Douglas Adams iránti csillapíthatatlan rajongásom okán olvastam el – A Galaxis útikalauz írójának munkássága alapvető szerepet játszott abban, hogy rendszeresen és örömmel olvasó (sőt, írni sem rest) figura váljon belőlem. Nélküle nem az lennék, aki vagyok – tartozom neki annyival, hogy lehetőség szerint elolvasok mindent, amihez köze van. És milyen jó ez nekem így.

Douglas Adams

James Goss (aki maga is több önálló Doctor Who regényt jegyez) A halál városa című könyve Douglas Adams 1979-es, a sorozathoz David Agnew álnéven írt, azonos című forgatókönyveit veszi alapul (melyek nem mellesleg a széria legnépszerűbb epizódjainak számítanak). Ilyen körülmények között finoman szólva is problematikus a valódi szerző kilétének cáfolhatatlan bizonyítása (főleg, hogy az alapötlet David Fishertől származik), de ezen lendüljünk gyorsan túl – a regény működik, egy pillanatra sem érezzük szétesőnek, a toldozás-foldozás gyanúja fel sem merül, a végtermék láthatóan lelkiismeretes és odaadó munka eredménye (talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy Goss nem csak a széria, de Adams nagy tisztelője is).   

A Doktor és a bájos, időlady Romana Párizsban vakációznának, ha hagynák nekik, ám hőseinknek hamarosan szembe kell nézniük a behízelgő modorú, cserébe rendkívül (mondhatni: embertelenül) kegyetlen Scarlioni gróffal, hét Mona Lisával, egy kemény öklű, de annál egyszerűbb lelkületű magándetektívvel, időanomáliákkal, sejtgyorsítókkal, a franciák nacionalista pökhendiségével, és szinte észre sem veszik, de úgy alakul, hogy kizárólag ők menthetik meg sokat szenvedett világunkat - nem mintha ezen egy pillanatra is meglepődnének.   

A poénok és a totálisan agyament jelenetek zöme nyilván Adams zsenijét dicsérik, Gosstól ugyanakkor elvitathatatlan, hogy az eredeti szkriptet gördülékenyen, olvasmányosan és baromi szórakoztatóan adaptálja, hibátlanul érti és érzi Adams összetéveszthetetlen, bájos, bölcs és intelligens humorát. Ez a humor és intelligencia süt minden lapról, a valóság kiismerhetetlenségének folyamatos hangsúlyozásához pedig pazarul illik ez a nyakatekert, olvasóját folyamatos kétségek között tartó (a könyv feléig kábé sejtelmed sincs, miről is lesz itt szó igazából), bámulatosan mulatságos, sci-fi-detektívtörténet.

James Goss

A regény önkényes lazasággal csap bele a kozmikus lecsóba: egy förtelmes földönkívüli elhalálozása után a krikettben csaló Shakespeare, az olcsó bort kortyolgató  Leonardo Da Vinci, egy nukleáris robbantás résztvevői, műkincsrabló nácik, illetve a regény kulcsfigurái (mondjuk, valójában mindannyian azok) nagyjából egy időben (idő?! muhhaha) tűnnek fel, nem győzzük kapkodni a fejünket, mi a franc történik, aztán szépen, lassan összeáll a kép, és rá kell jönnünk, hogy esélyünk sincs megfejteni, valójában mi a franc történik. És ez így kerek, így logikus, ez a dolgok természetes rendje, hiszen valljuk be: ha a világ alapvető működési elveinek mélyebb analizálására vetemedünk, hiába jutunk egyre több információhoz, hiába képzeljük magunkat egyre okosabbnak és tévedhetetlenebbnek, egy idő után be kell látnunk: a lényeghez még mindig nem jutottunk egy fikarcnyit sem közelebb.

Félreértés ne essék: Adams és Goss elegánsan építik fel és zárják le a történetet, a fő szálak közül egyetlen sem marad elvarratlanul, a legbizarrabb képtelenségekre is magyarázatot kapunk, de (szerencsére) megmarad bennünk a kellemesen bizsergető érzés, hogy az események sűrű szövetében bizony bőven akadnak még megfejtésre váró momentumok. Ezek a magyarázatok persze nem feltétlenül (sőt egyáltalán nem) racionálisak - a Doktortól nyilván senki nem vár maximális tudományos hitelességet -, saját, belső logikájukat viszont pontosan követik, vállaltan őrült állításaikhoz következetesen ragaszkodnak.

A könyv főbb szereplői mindannyian remekül megírt, eleven karakterek: a Doktor és Romana közötti folyamatos rivalizálás, kölcsönös riposztozás, maximálisan eltérő személyiségükből fakadó konfrontációik rendkívül szórakoztatók, végveszélyben is (többnyire) higgadt diskurzusaik megunhatatlanul viccesek. A kommunikációt rendszeresen fizikai erőszakká degradáló magándetektív, Duggan szerethető, bumfordi, a körülötte elszabaduló káoszt egyre nehezebben viselő komikus figura, a legemlékezetesebb szereplő azonban kétségkívül a rettegett Scarlioni gróf: míg kegyetlenkedései taszítóak, humora és eleganciája vonzóvá teszik - machinációi nyilván rendkívül alattomosak, motivációi mégis átélhetők, már-már elfogadhatók, sőt, a könyv végére kis híján tragikus hőssé avanzsál.

A halál városa a Doctor Who, és Adams rajongóinak figyelmébe egyaránt ajánlható, de ami talán még fontosabb: egyik táborba sem kell feltétlenül tartoznod, hogy maximálisan élvezd az olvasását.

Eredeti cím: City of Death, fordította: Beke Zsolt
GABO Könyvkiadó, 2015, 328 oldal 


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!