Évolution - Poszthumán lovecrafti művészhorror

Az idei Titanic fesztiválon debütált Évolutionról nem sokat lehetett előre tudni, bár az Enter The Void írójától, Lucile Hadžihalilovićtól - aki saját jogán is kultstátuszt építgető rendezőnő, valamint nem utolsósorban (és nem véletlenül) Gaspar Noé felesége - semmiképpen sem vártunk könnyen fogyasztható randimozit. A hátborzongató, varázslatos hangulatú előzetes mindenesetre edzett nézőknek való mélyvízet ígért, melynek mélyén finoman felépített horrortól mid-cult stíluskeveréken át az ember-lét cronenbergi, szerzői indíttatású felboncolásáig bármi várhatott ránk.

Nos, végül egy kicsit mindenből kaptunk, és ennél tömörebben nem tudom megfogalmazni: az Évolution szürreális, maszatosan felskiccelt mese fajunk agyunkba égetett árnyairól és a férfi, női nemek csontjainkba vésett vágyairól, közben viszont egy nagyon konkrét, kicsit félszeg (szégyellt?) sci-fi-horror is egyben. Illetve se ez, se az. Ráadásul még a maga 81 percével is legalább negyedórával hosszabb, mint amennyi mondanivalója van (szégyen lett volna egy 60 perc körüli filmet csinálni belőle?). Ezzel szemben gyönyörű a látványvilága, megbabonázó a zenéje, és gondolatindító, egyedi élmény - bármikor elcserélnék hasonlóra egy hollywoodi "becsületes iparosmunkát".

A sztori egy meghatározatlan ország (Franciaország?) meghatározatlan korszakában (mostanában?) játszódik, mindenesetre egy kis szigeten járunk a Földközi-tengeren. A helyszínül szolgáló falu kicsiny, fehérre meszelt falú házai összehúzódva ülnek a sziklás domboldalon, szemben a víztömeg horizontjával, messze minden mástól. Csöndes a környék, az utcákon nincsenek járókelők, piacot, templomot, iskolát sem látunk a képsorokon. Közösségi élet csak a tengerparton zajlik, ott fürdenek a tizenéves fiúk - barátok, bandába verődve, el-elkószálva, hogy felfedezzék a világot, főleg a víz alattit -, és ott felügyelik, fürdetik őket a húsz-harminc közötti nők. Másfajta ember itt nincs. Egy fiú, egy nő. Úgy tűnik, ez a szabály. Édesanyjaik? Nem úgy tűnik. De egy fiú, egy nő összetartozik, ez biztos. Így laknak, így mozognak együtt.

A főszereplő, Nicolas egy zöld, pépes, hínárszerű ételen él, és tintafekete gyógyszer cseppjeit issza pohár vizében. Talán a többiek is. Nicolas nem érzi betegnek magát. Mégis, ahogy a többieket, előbb-utóbb őt is elviszi nyugtalanító arcú dajkája egy távolabbi épületbe a parton, ahol egy furcsa műtétet végeznek el mindannyiukon: felvágják a hasukat a köldöküknél, aztán összevarrják, és visszaviszik őket a faluba. A nők azt mondják nekik, hogy meg kell gyógyítani őket. Azt mondják nekik, hogy jobban lesznek.

A fiúk szerint mindenesetre valami nincsen rendben az egésszel.

Lucile Hadžihalilović végletesen stilizált környezetbe helyezi történetét, mely tényt csak ideig-óráig fedi el a puritán mediterrán tájék látszólag egyértelmű kopársága. A néző így eleinte még joggal kérdezheti, vajon titokfejtős thrillerré vagy vérfagyasztó eseményeket felfedező horrorrá fejlődik-e a sztori - a mesélői stílus ugyanis erősen épít az információk visszatartására és elhallgatására. Ahogy azonban a cselekmény sokatmondóan elballag egy sor kézenfekvő kérdés mellett, melyeket a felvázolt mikrotársadalmi modell vet fel - hogyan alakult ki és hogyan marad fenn a falu, milyen kapcsolatuk van a külvilággal, mi az, amit a lakói ugyan tudnak egymásról, csupán mi nem, és így tovább -, egyre világosabb lesz, hogy ezek jó részére a későbbiekben sem kapunk majd egyértelmű és kielégítő választ.

Ezért egyrészt fantáziánkkal kell kitöltenünk az elbeszélés réseit, másrészt alá kell merülnünk a felszíne alá, hogy allegóriaként is értelmezni próbáljuk a cselekményt, egymás mellé pakolgatva a kirakósdarabkákat: a nemiség és a nemi érés motívumait, átszűrve a gyermekkor értetlenségén és furcsaságán, a mesterséges megtermékenyítés témáját, beleértve a lehetőség tudományos varázslatosságát, ugyanakkor a technológia idegenszerűségét és az ezzel kapcsolatos ellenérzéseinket, félelmeinket, vagy éppen a címadó, emberlét-tudatunkat emésztgető evolúció elméletét, melyhez igencsak nehezen szoktunk hozzá (már amelyikünk…). Nincs egyértelműen artikulálva, humorból pedig egy csepp sincs a filmben, mégis értelmezhető szexuálisan túlvilágosult korunk elé tartott görbe tükörként is, hogy fiktív valóságában - szemben a modern nyugati civilizációkkal - itt a szexuális vágyak a passzívabbak, és a (való életben egyre hűvösebben, szakszerűbben kezelt) termékenység, illetve megtermékenyítés témája válik aktívvá, fetisizálttá - ráadásul eme varázslatos tengerparti falu gender-rengetegében a fiúk az elveszettek és a nők a hűvösek, számítóak.

Hiába azonban a cselekmény erőteljes elvontsága, mely a néző és a bemutatott események közé az absztrakció fátylát vonja, ha ezt módszeresen cafatokra tépik a testközelbe hozott események, teli szándékosan erős, ősi ösztönöket ingerlő érzetekkel: hűs, nedves ruha alatt megmerevedő női mellbimbók, partra felcsapó, szél által permetté korbácsolt hullámok, szúrós, csipkézett tengerparti sziklák a meztelen talpak alatt…

Az Évolution bátrabb és meglepőbb, mint amennyire jó (gördülékenység, következetesség, játékidő átgondolt kihasználása és a többi, hasonlóan konzervatív nézői elvárás szempontjából), de érzékenysége és kreativitása izgalmas élménnyé teszi. Sőt biztosan lesz, aki kifejezetten becsüli az öngól-koncepciót, jelesül: némileg önkényes művészkedésével a film elidegenítheti az egyszerűbb történetre és kevesebb elemezgetési feladatra számító sci-fi és horror rajongókat, az intellektuális kihívásra éhes - szexuálpszichológiai és filozófiai tananyagokat előre karnyújtásnyi (kattintásnyi) közelségbe készítő - bölcsész-hajlamú nézők viszont éppen amiatt lehetnek csalódottak, hogy a bonyolultan építkező szimbolika időről időre elvékonyodik, csak hogy teret adjon egy kis tiszta és őszinte műfajiságnak. (De hát mit tegyünk, egy banán néha csak egy banán, és nem a pénisz metaforája...)

Én azonban - immáron kellően elbizonytalanítva mindkét csoportot - mégiscsak arra biztatok mindenkit, hogy tegyen egy próbát, és ha épp különösen ráunt a tömeggyártott filmtermékekre, üljön le az Évolution elé, és próbálja a történetet nyersen, első értelmezési szintjén fogyasztva is élvezni, ínyenc-mód csámcsogva illusztris mesterek ismerős rémképein (Cronenberg és Lovecraft, két nagy kedvencem munkássága is megidéződik), otthont találva a tömör, végtelen víztérben, mégis beleborzongva világegyetemünk iszonytató közömbösségébe - de legyen kész arra is, hogy egyúttal az emberi lélek mélyébe is alámerüljön, követve a kollektív tudattalan felkavart paráinak táncát.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!