Shane Black bazi okos csávó. Nem csak mélyrehatóan ismeri a
zsánereket, amelyekkel játszadozik, de ráadásul évtizedeken át képes úgy
alkotni a kereteik közt, hogy bár valahol ugyanazt a filmet csinálja meg újra és újra,
mégis mindegyik frissnek és másnak hat. Csak vesd össze az első Halálos
fegyvert a Rendes fickókkal: mindkettőben egy furcsa pár akciózik, poénkodik és egymás
agyára megy egy nyomozás közben, ettől függetlenül ég és föld a kettő, és nem
csak azért, mert más-más korszakban játszódnak.
Első rendezésével, a Durr, durr és csókkal (ismert még „a 2000-es évek egyik legjobb filmje” címen is) Black kicsit elmozdult a korábbi vicces akciófilmjeitől a vicces noir irányába, és mintha jött volna ezzel némi enyhe szemléletváltás, urambocsá’ életbölcsesség is. Míg addig hibáik, esetleges öngyilkossági hajlamaik ellenére vagány, tökös, kemény fickókat állított csatarendbe a rosszfiúk ellen, ott a karaktereibe egyfajta ügyefogyottság, lúzerség is vegyült – vagyis fogta a hagyományos maszkulinitást, és megfűszerezte egy kis önreflektív komédiával. Ezt viszi tovább a Rendes fickókban is, és bár bőven nem Black legjobb filmjéről van szó, azért veszettül szórakoztató és üdítően más, mint bármi, amit mostanság látni a moziban.
A magándetektív March (Ryan Gosling) és a verőember Healy (Russell Crowe) egy eltűnt nő után kezdenek nyomozni 1977 Los Angelesében, és szépen hanyatt esnek a pornófilmezés, az igazságszolgáltatás, a környezetszennyezés és az autóipar kibogozhatatlan, ellenséges és korrupt, nem utolsósorban pedig hullákkal terhelt hálójába. Healy és March nem kifejezetten rendes fickók (a cím hazudik!), ám nem is reménytelenek: az együgyű, meggondolatlan verőember és a cinikus, munkáját leszaró magándetektív nyomorúságos, erkölcsileg bukott párost képeznek, akikből, talán, csak talán jobb ember válhat a felfordulás végére. Még akkor is, ha az ügyet nagyrészt March 13 éves lánya, Holly (Angourie Rice) oldja meg helyettük.
Black a két színészre és a köztük lévő kémiára építi a filmet: Gosling és Crowe a legjobb buddy cop hagyományoknak megfelelően iszonyú lazasággal, non-stop adogatják fel egymásnak a labdákat, és rutinosan járatják csúcsra a műfaji elemeket: sülnek a poénok, törnek az csontok, dörrennek a fegyverek, repülnek a fuckok, villannak a cicik, kéz a kézben táncol az önirónia, az illetlenség, a nagyon harsány meg a nagyon visszafogott humor és a jóleső pofátlanság (pornó mint központi sztorielem, sőt korrupcióellenes fegyver). Közben a korhangulatot legfeljebb baltával lehet vágni, és szinte észrevétlenül érik be a főszereplők játékidőben mérve nagyon vékonyka, mégis nagyon fontos drámája, megváltástörténete. Igaz, a cselekmény meg-megdöccen, nincs igazán markáns gonosz, és néhány mellékkarakter a bennük lévő (geg)potenciál beteljesítése nélkül távozik, de ezeknek a fickóknak bármit megbocsátunk.
Az igazi jutalomjáték egyébként Goslingé, aki (tőle frissítően szokatlanul) már-már Buster Keaton módjára, teljesen inkompetens nyomozóbaromként szerencsétlenkedi végig a filmet, és ha kivételesen rájön valamire, vagy sikerül neki valami, az is csak a véletlen műve. Így amellett, hogy Black tiszteletteljesen meghajol a ’80-as évek (és saját) öröksége előtt, azért ki is figurázza a korszak (és saját) tökös hőseit, míg jellegzetes cinizmusukat és „leszarom” attitűdjüket a karakterfejlődés kiindulási pontjává teszi. Ehhez asszisztál hőseink lelkiismerete, Holly is, az okoskodó, minden lében kanál gyerekkarakterek azon nagyon ritka példája, aki nemhogy nem irritáló, hanem egyenesen végtelenül szimpatikus; nem kis részt a humanitásának köszönhetően – merthogy az egyébként véres, szemét humorú filmnek titkon hatalmas szíve van.
Itt jön ki Black immár bölcsebb hozzáállása a műfajhoz, de nem kell félni: a Rendes fickók nem prédikál, nem rág szájba semmit, ugyanúgy egy piszkosul szórakoztató, fiatalos vagányságát is őrző, pörgős akció-(noir-)komédia, mint a Durr, durr és csók vagy Az utolsó cserkész. Csak azon túl, amit elvársz a filmtől, kapsz még valami apró pluszt is, amire nem számítottál.