Carolyn az amerikaiak között él. Látszatra egy közülük. A látszat azonban nem jelent semmit.
Carolyn pelapiként nevelkedett. A szó lefordíthatatlan, könyvtárost és tanítványt egyaránt jelent. Carolyn Apa tanítványa volt, aki őt és pelapi-testvéreit a lehető legkegyetlenebb módszerekkel kényszerítette ismereteik tökéletes elsajátítására. Carolyn a nyelvek mestere, David a harc dühödt, elmebeteg apostola, Michael az állatvilág szentje, Jennifer a gyógyítás betépett papnője, Margaret a túlvilág tébolyult vándora.
Apa lenyúzta róluk emberi mivoltukat. Apa nap mint nap megölte őket. Apa új életet adományozott nekik. Apa szülő, mentor és kegyetlen kínzómester. Apa több ezer éves. Most nyoma veszett, a világ pedig készül átadni magát a káosznak.
Scott Hawkins első regénye, Az Égett-hegyi könyvtár döbbenetes stílusbravúr, olyan teljesítmény, melyre okkal lehetne büszke bármely veterán író. A hátoldal ajánlója a szerzőt Neil Gaimanhez és Joe Hillhez hasonlítja – bár a szöveg nem hazudik, a két kiváló úriember munkásságának egyes zamatai kétségkívül felfedezhetők a gondosan válogatott komponensekből kikevert főzetben, mégis akkor járunk el leghelyesebben, ha Az Égett-hegyi könyvtárat önmagában megálló, semmi máshoz nem mérhető remeklésként ünnepeljük.
Hawkins ötletei briliánsak, messzire rugaszkodnak az általunk ismert valóságtól, de mindvégig megőrzik belső logikájukat és sajátos racionalitásukat. A varázslatoknak szigorú szabályrendszerük van, hőseink (és antihőseink) képességei emberfelettiek, de ragaszkodniuk kell bizonyos feltételekhez, korántsem mindenhatók, inkább esendők és sebezhetők, egyetlen egyszer sem találkozunk légből kapott, „hopp, még nem is mondtam, hogy erre is képes vagyok” típusú kamu megoldásokkal.
A pelapiknak kötelességük kizárólag saját területük kutatására korlátozni figyelmüket, a másik tananyagának elsajátítása súlyos következményekkel jár – a „súlyos következményeket” pedig tessék egész nyugodtan szó szerint venni.
Apa fegyelmezési módszerei között ugyanis a fej baltával való kettéhasítása, a megvakítás vagy az élve elégetés egyaránt szerepelnek – a tanítványok borzasztó szerencsétlenségére bármikor képes feltámasztani őket, így a gyilkosság csak fájdalommal jár, az áldozat megnyugvásával soha. A szerző tehetségét dicséri, hogy Apa mindvégig fenyegető, kifürkészhetetlen és végtelenül gyűlölhető figura (Carolyn ellene folytatott bosszúhadjárata a könyv cselekményének vezérfonala), a múltból fokozatosan felszínre kerülő iszonyatos emlékképek ellenére a fináléra személyisége mégis új és meglepő tartalmakkal gazdagodik. Hawkins nem elégszik meg egy sematikus tucat-gonosz világra szabadításával – megbocsátanunk nem kell neki, de motivációi érthetők és igazolhatók.
A könyv egyéb szereplői is precízen árnyaltak és aprólékosan kidolgozottak: a lila tütüben (!!!) parádézó (a pelapik Apa könyvtárának falai között nevelkedtek, így nincsenek igazán tisztában az amerikaiak öltözködési szokásaival), folyamatosan talpig véres és húscafatokkal borított David, az állatokkal kommunikáló, szokásaikat és habitusukat tökéletesen birtokló, ennek következtében végtelenül ártatlan Michael, Steve, a buddhista, minden ellenkező szándéka ellenére az események sűrűjébe keveredő profi betörő, Erwin, a határtalanul badass, az Ovális Irodában is gátlástalanul káromkodó és bagót köpködő katona-legenda egytől egyig emlékezetesek, főhősnőnk, Carolyn pedig halálosan veszélyes, érzelmeitől tudatosan tartózkodni próbáló, erős, intelligens, de mély sebeket rejtegető amazon. Rajtuk kívül felbukkan a lapokon két oroszlán, név szerint Drezda és Nagaszaki is – a szerző velük bölcsen és sikeresen állítja maga mellé a publikum állatbarát tagjait (engem megvett kilóra), „Naga” orvosi rendelőben tett látogatása pedig könnyedén avanzsál a regény egyik legviccesebb-legmeghatóbb momentumává.
Hawkins humora külön méltatandó, a torokszorongatóan feszült vagy éppen kíméletlenül brutális történéseket szereplőink hibátlan dumákkal kommentálják (ezen a területen leginkább Steve és Erwin remekelnek), a poénok pedig főszerkesztőnk, Rusznyák Csaba kellőképp trágár, de bőven a jó ízlés határain belül maradó, pergő ritmusú fordításának is köszönhetően működnek maradéktalanul.
A sztori a karakterek személyes tragédiáira, privát elkárhozásaira-megváltásaira koncentrál, a közelgő apokalipszis szinte csak látványos díszletet biztosít a főbb szereplők súlyos drámáinak kibomlásához. A pelapik számára az emberiség puszta játékszerként szolgál – gondolhatnánk, míg végül a lezárásra kiderül, hogy a rengeteg szenvedés, fájdalom és halál rétegei alatt egy hamisítatlan, végtelenül romantikus szerelmes regény (is) lapul.
Egyetlen negatívumként az alant látható, nehezen feldolgozható borítót kell megemlítenem… hát igen. Jó hír azonban, hogy ha kinyitjátok a könyvet, egyáltalán nem látszik.
Tegyétek is meg, érdemes. Számomra az év eddigi legjobb olvasmányélménye.
Eredeti cím: The Library at Mount Char, fordította: Rusznyák Csaba
Fumax Kiadó, 2016, 390 oldal
