Ha képregénykarakter vagy, és több mint 30 éve szerves részét képezed a Marvel fősodorbeli és/vagy alternatív univerzumainak, akkor biztos, hogy már vagy 124-szer átírták az eredettörténeted, kiforgatták a karaktered, és meg is öltek párszor. Nincs ezzel másképpen a Megtorló, alias Johnny Tower, alias Charles Fort, alias Frank Rook stb. sem, esetében a változás csupán annyi , hogy őt mindig meghagyták annak, ami. Egy könyörtelen, elképesztően nyers fekete humorral rendelkező tömeggyilkosnak.
Azt bizonyára mindenki tudja – legalábbis, aki egy kicsit is ismeri a karaktert -, hogy a Megtorló első megjelenése az 1974-es Amazing Spider-Man #129-es számához, név szerint Gerry Conwayhez és John Romitához kötődik. Ebben a történetben a Sakál a Megtorlóval próbálta megöletni kedvenc Pókunkat, akiről ekkor már köztudott volt, hogy ő a felelős Norman Osborn haláláért. Azt azonban kevesen tudják, hogy koponyás szerkóba öltözött barátunk (bár már itt is igazi mészárosnak állították be) első igazi képregényoldalon elkövetett gyilkosságára a 4. megjelenéséig, a Giant Size Spider-Man #4. számáig kellett várni. Addig ugyanis ellenfelei többnyire lezúzottan/kihajítottan/összeverten, de vélhetően túlélték a vele való találkozást.
A karakter első önálló, és egyébként fekete-fehér története a
Marvel Preview #2. számában jelent meg. Itt került először említésre vietnami
múltja (a sztoriban egy vietnami bajtársa gyilkosai után ered), és itt
találkozhatott az olvasó először a Megtorló első és igazi eredettörténetével,
amelyen hellyel-közzel eszközöltek némi változtatást az idők folyamán, de a
lényegét tekintve nagyjából ugyanaz maradt. A családját (eredetileg egy
felesége, egy fia és egy lánya volt) egy Central Park-i kirándulás során egy
maffia-leszámolás alkalmával ölték meg, mire teljesen kivetkőzött önmagából, és
fegyvereit meg katonai tapasztalatait a bűnüldözés szolgálatába állítva
tömegesen, szinte válogatás nélkül kezdte mészárolni az alvilág legjavát.
Az első színrelépését követő valamivel több mint 10 évben csupán a Marvel szuperhőskalandjaiban jelent meg itt-ott: összetűzésbe került a Pókemberrel, majd az oldalára állt, megküzdött Amerika Kapitánnyal és a Fenegyerekkel (akkoriban Frank Miller írta), és ebben az időszakban jelent meg az egyik legikonikusabb ellenfele, Jigsaw is, akinek az arcát egy csetepaté során ő maga rendezte át egy ablak segítségével - bár erre a Megtorló maga nem is emlékszik (Amazing Spider-Man #162). Az első önálló minisorozatára cirka 12 évet kellett várni. Szemfüles olvasók észrevehették, hogy tudatosan kerültem a Megtorló igazi nevének emlegetését, aminek az az oka, hogy az 1986-os Circle of Blood című ötrészes szériáig egyszerűen nem volt neki. Még amikor a Spectacular Spider-Man #83-as részében a bíróság előtt áll, akkor is csak „The Punisher”-ként utaltak rá. Bár 1986-ra múltja részben ismertté vált, igazi karaktert, személyiséget és nevet csak ekkor kapott. Frank Castle megszületésével pedig a Megtorló megtette az első lépését az önállóság útján.
Első minisorozatának alkotói előzményei egészen a 70-es évek második feléig nyúlnak vissza. Az író, Steve Grant már régóta házalt egy saját Megtorló-történettel, ám próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak. Aztán amikor 1984-ben a Mike Zeck által illusztrált 12 részes Secret Wars sikeres lett, és emelkedni kezdett az ázsiója a Marvelnél, végre zöld utat kapott a Steve Grantel közösen jegyzett Megtorló-képregényük. A történetben egy Trust nevű igazságosztó szervezet kiszabadítja az éppen a Ryker börtönben vendégeskedő Castle-t, hogy saját csoportjukba beszervezve vegyen részt a kis igazságosztó hadjáratukban, egy rakás agymosott Megtorló klón vezetésével.
A karakter első önálló folytatásos sorozata 1987-ben startolt el, és 104 részen keresztül, egészen 1995-ig tartott, és közben két másik ongoing széria is futott War Journal (Mike Barron, Chuck Dixon) és War Zone (John Romita) címmel. Ekkoriban a Megtorló megannyi kétes bűnözőt tett hidegre a yakuza, az olasz, az orosz maffia, az árja testvériség, a triádok és nagyjából az összes létező ismert és ismeretlen szervezett alvilági csoport tagjai közül. Szintén ebben az időszakban jelent meg Mircochip nevű társa is, aki fegyverekkel, lőszerekkel és mindenféle extra kütyüvel látta el őt, és talán ekkoriban születtek a legelképesztőbb részek is a sorozat történetében.
Ha ki kellene emelnem ezek közül egyet, akkor az a
87-es sorozat Final Days című története lenne. Ebben ugyanis a Vezér hathatós
tevékenységének hála Castle börtönbe kerül, ahol Jigsaw és az emberei
szanaszéjjel kaszabolják az arcát. Ha sérülten is, de sikerül megszöknie a
börtönből, majd keres egy alvilági plasztikai sebészt (aki amúgy egy kábszeres
prosti), hogy operálja át az arcát úgy, hogy ne ismerjék fel. Na és akkor most
kapaszkodjon meg mindenki, ugyanis az operáció után Castle fekete lesz! A dolog
persze nem tartott sokáig, mert miután egy időre összeborult Luke Cage-dzsel,
vissza is operálták az arcát, de maga a szituáció hihetetlenül groteszk és
elképesztő volt. Az egész marhaság egyénként Don Daley agyából pattant, aki
„jó” szerkesztőként szépen rá is erőltette az elképzeléseit Mike Baronra, a
Final Days írójára. Ez olyan jól sült el, hogy emiatt Baron ott is
hagyta a sorozatot. A 90-es évek közepére az ongoing fősodor annyira megfáradt
– ez az eladási adatokon is jól látszott –, hogy a Marvel el is kaszálta.
Természetesen, ahogy az az amerikai képregényiparban lenni szokott, ez sem tartott sokáig: a Megtorló karaktere az 1995-ben útjára indított Marvel Edge egyik zászlóshajója lett. A Marvel Edge leegyszerűsítve a későbbi Marvel Max elődje volt, a kiadó ennek logója alá fogta össze a felnőttesebb sorozatait. A képregényeket (Punisher, Daredevil, Doctor Strange, Ghost Rider, Incredible Hulk) a Double Edge: Alpha&Omega crossover vezette fel, amelyben egy titkos, a S.H.I.E.L.D.-en belüli árnyékszervezet meg akarja öletni Nick Furyt a Megtorlóval. Elhitetik vele, hogy Fury a felelős a családja haláláért, ezért Castle megőrül, és vadászni kezd Furyra. Két dologgal biztos nem lövök le nagy poént: az egyik, hogy Castle végül megöli Furyt, a másik pedig, hogy természetesen nem hal meg, mivel kiderül, hogy a Megtorló által kivégzett Fury egy android volt. Az Edge névre keresztelt próbálkozás aztán valamivel több mint 1 év után teljes kudarcba fulladt, így hát John Ostrander 18 részt megélt Megtorló-sorozatának borítóiról a 6. rész után le is került a logója. A Megtorlónak talán ez az 1995 és 2000 közötti időszaka volt a legsötétebbike. Nem elég, hogy 1-2 hónapig Nick Fury halála is az ő lelkén száradt, vagy hogy egy maffiacsalád vezetője lett, de még cowboyként is felbukkant 1898-ban, sőt öngyilkosságot is elkövetett a Punisher: The Purgatory című 4 részes miniben, hogy aztán egy mennyországbeli entitás démonvadászként élessze őt újra.
Nagy általánosságban elmondható, hogy a 2000-es évek előtti korszakban a Megtorló egy-két ostoba kilengéstől eltekintve tökéletesen szögegyenes volt. Nem írták szanaszét a karaktert, nem eszközöltek rajta abszurd jellembeli átalakításokat, ami volt, általában az is kimerült egy-két ostoba miniben vagy one shotban. A személyes tragédiáját kiváltó események sorozata sok esetben nem kapott akkora nyomatékot, mint később, emiatt motivációi megmaradtak azon szűk határok között, amelyek mentén az írók nagy része viszonylag egyszerűen tudott manőverezni. Már ekkoriban rájöttek, hogy Castle tragédiája annyira a sajátja, hogy az esetek nagy részében vívódásai belső monológokra és gyötrődésekre korlátozódnak. Nem állt le vitatkozni senkivel cselekedeteinek helyességéről, nem kívánt senkit meggyőzni saját igazáról, és nem zúdította rá senkire saját nyomorát, még arra a pár emberre sem, akikhez igazán közel került. Segítőivel való kapcsolatát is szinte mindig a kényszer vagy a praktikum határozta meg. Bármikor képes volt szemrebbenés nélkül likvidálni a hozzá közelálló személyt, ha az elárulta vagy vétett a törvény ellen - a War Journal #79-ben pl. simán kinyírta volna Mircochipet is, ha nem „előzik” meg. Igazi jellembeli változást a 2000-es évek utáni Garth Ennis-korszak se hozott a karakter életében, hozott azonban valami egészen mást.
A 2000-ben megjelent Welcome Back Frank című 12 részes, Ennis által írt és Steve Dillon által illusztrált minisorozat nem csupán rehabilitálta a Megtorlót, hanem egy új, a korábbihoz valahol mégis hasonló oldaláról közelítette meg. A dramaturgia, a narráció és az alvilág elleni kíméletlen harc maradt a régiben, azonban Castle sokkal cinikusabb, morbidabb, elegánsabb, ezáltal sokkal emberibb lett. A régi sorozatok kapcsán sokszor jogosan vetődhetett fel az olvasóban a karakter gépies, ok-okozati összefüggésekben tobzódó működésmechanizmusa, amely a bosszún kívülálló minden emberi tulajdonságtól mentes volt. Ennisnek úgy sikerült a rá jellemző gusztustalan, ugyanakkor elképesztően szórakoztató humort a karakter sajátjává tenni,hogy az mégis kellően árnyalt maradt, és egy teljesen új Frank Castle-t teremtett. A változások apró mivoltuk ellenére hatalmas jelentőséggel bírtak, és nem csak a főszereplő személyiségére, hanem külsejére is hatást gyakoroltak. Elmaradt az ostoba, egyenruhaszerű „szuperhősös” maskara, és átvette a helyét egy zord, tekintélyt parancsoló, kvázi hétköznapibb bad ass külső, amelynek a koponya természetesen továbbra is elengedhetetlen kiegészítő eleme maradt. A sikert követően pedig 6 év után újra saját sorozatot kapott a karakter.
Ennis 2001-ben, a Marvel Knights (tinédzsereket megcélzó próbálkozás) égisze alatt egy régi jól ismert bajtársával, McRea-val közösen indította útjára a 37 részt megélt Megtorló-szériát. A könnyedebb, kevésbé véres és fiatalabbaknak szánt képregényből azért így sem hiányzott az író cinizmusa és beteg humora. Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt az időszakot, azt mondanám rá, hogy bájos - mert hiába volt néhol gyermeteg és talán kicsit túltolt is, Ennis zsenialitásának hála az végig rettenetesen szórakoztató, vicces és olvasmányos maradt. A sorozat aztán 37 részt követően sem szűnt meg, csak mondjuk úgy, hogy becsatlakozott a Marvel 2001-ben indított MAX (a Stan Lee által erősen kritizált R-rated képregények tartoztak ide) szériájába, hogy végre igazi kánaán köszöntsön be a karakter rajongói számára. A Marvel Max egyik legpozitívabb tulajdonsága az volt, hogy szabad kezet adott az alkotóinak, és egy ekkora ziccert egy olyan író, mint Garth Ennis egyszerűen nem hagyhatott ki. Azok a gátak, amelyek addig előtte álltak, egy csapásra leomlottak, és azt csinált a karakterrel, amit csak akart, ez pedig egy minden korábbinál sötétebb és brutálisabb korszakot eredményezett. A változás nem csak a sorozat képi világában jelentkezett, maga Castle is mélyebb és groteszkebb jellemvonásokkal lépett színre.
A Punisher MAX egyik legfontosabb alappillére a Megtorló eredetének kérdése volt, mert bár Ennis sosem írta le nyíltan, Castle családjának meggyilkolása a Megtorló létrejöttének csupán a katalizátora volt. A jóval betegebb vonulatú sorozatban sokkal nagyobb, sőt mondhatni főszerepet kapott vietnami háborús múltja, amely olyan mértékben torzította el a személyiség, hogy a későbbi családi tragédia egy csapásra megváltoztatta az életét. Kimondatlanul ugyan, de a Castle háborús emlékei által generált PTSD jelentős befolyással bírt rá. Rengeteg sztoriban visszaköszönnek ezek az motívumok, hol egy régi háborús bajtárs, hol csak belső monológ, vagy tragikus emlékfoszlányok formájában. Ennis fegyver és háború iránti vonzalma tökéletes táptalaj volt tehát ahhoz, hogy a karaktert kicsit másfajta aspektusból közelítse meg. Miután Ennis szögre akasztotta a Megtorló AK 47-esét, több író is próbálkozott a karakterrel. Az akkoriban agyonfoglalkoztatott Rick Remendernek bele is tört a bicskája rendesen, és végül Jason Aaronnak kellett kicsit helyretennie a sorozatot: újra visszavezette a Megtorlót a Garth Ennis által kikövezett útra, ahol sikeresen maximumra járatta a guilty pleasure fogalmát.
A fentiek alapján tehát a Megtorló egy végtelenül egyszerű frázisokból felépített karakter, akit pont ezért rettenetesen nehéz a helyén kezelni. Egyszerűsége ellenére rendkívül szűk az a határmezsgye, ahol jól tud működni, és kevés olyan író van, aki erre rá tud érezni. Még szerencse, hogy egy-két kivételtől eltekintve eddig csak olyanokkal találkozott, akik meg is értették őt.