Geoff Johnst nem a kifinomult karakterrajzaiért szeretjük:
remek író, de csak cselekményben tud gondolkozni, igaz, ez a szuperhősműfajon
belül pont nem feltétlenül jelent problémát. Vegyük a Green Lantern-sorozatát:
fogta nem csak a DC, hanem az egész zsáner egyik (?) legsótlanabb,
legunalmasabb héroszát, Hal Jordant, és olyan masszív eposzt épített köré, hogy
hét éven át minden hónapban a fal adta a másikat. Aztán elővette a házon belüli
poénok csattanójává süllyedt, szintén meglehetősen egyszerű Aquamant, és ismét
tényezőt faragott belőle – ezúttal sem a karakter meglepő árnyalásával, hanem a
jól összerakott, gördülékeny történettel. Közben pedig úgy mellesleg megírta az
elmúlt 10-20 év néhány legjobb Superman-sztoriját (pl. a Richard Donner
rendezővel közös Last Sont), és hát az Acélember sem az a különösebben
komplikált figura.
A Justice League-szériában megjelent Darkseid War szépen beleillik a fenti sorba, és pusztán érdekességképpen érdemes összevetni Jonathan Hickman bő 80 részes Multiverse Sagájával (Avengers), ugyanis jól rámutat a két nagy kiadó, a Marvel és a DC közti nem annyira minőségbeli, mint inkább szemléletbeli különbségre. Míg Hickman teremtésmítosszal és világvégével zsonglőrködő szuperhős-dekonstrukciója eredeti és előremutató, addig Johns kellemesen oldschool istenháborúja épphogy egy magabiztos visszanyúlás a múltba a kiadó Crisis-történeteinek szellemében. Rengeteg karaktert mozgat rengeteg szálon, és (ellentétben Hickmannel) Johns nem emeli ki egyiküket sem: így ugyan elvész a személyes drámákban rejlő potenciál nagyja, viszont cserébe a képregény az elejétől a végéig szédítő tempót diktál: akció akciót, fordulat fordulatot követ, minden óriási léptékű, az események olyannyira az egyének fölött állnak, hogy utóbbiakkal foglalkozni sem nagyon érdemes, és a legjobb pillanatokban még Jack Kirby kozmikus történeteinek szelleme is feldereng. Egy jottányi eredetiség sincs benne, mégis veszettül szórakoztató.
Johns nyitánya merész (bár a DC-nél nem különösebben szokatlan): ha a képregényedet istenek szempontjával és beszélgetésével kezded, vagy helyből nevetségessé teszed magad, vagy rögtön valami olyan monumentalitást robbantasz az olvasó arcába, ami hosszú ideig vele maradt. És itt utóbbiról van szó: ezután teszünk pár ezer lépést az egyszerűség felé, és egy hétköznapi lakásban kötünk ki, ahol a Justice League tagjai két teljesen átlagos ember különös halála ügyében helyszínelnek – de a monumentalitás ennél a meglepően nyugodt, már-már kisszerű jelenetnél is ott örvénylik a háttérben, és tudjuk, csak egy lépésre vagyunk attól, hogy elszabaduljon az univerzumrengető pokol.
A Darkseid War két isteni teremtmény, az Anti-Monitor és Darkseid háborújáról szól – mivel ezt a háborút egész véletlenül épp a Földön vívják meg, a Justice League teljes ereje felvonul, hogy gátat vessen a két iszonyatos túlerőben lévő gonosz pusztításának. Ám a konfliktust részben háttérben meghúzódó erők provokálták ki, akiknek megvannak a maguk céljai, és tovább súlyosbítják a helyzetet. És akkor még nem is beszéltünk a Crime Syndicate-ről, egy Anti-Monitor által elpusztított alternatív világ gonosz Justice League-jéről, amely még a szerző korábbi – ennél jelentősen gyengébb – crossoveréből, a Forever Evilből maradt itt.
Ahogy az ezek alapján várható, Johns nem fogja vissza magát: az egész univerzum a tét, a Földről Apokolipsra és onnan vissza ugráló sztoriban istenek halnak meg és születnek újjá, kozmikus erők cserélnek váratlanul gazdát, hősök és gonoszok kerülnek olyan helyzetbe, illetve tesznek szert olyan hatalomra, mint korábban még soha, súlyos revelációk követik egymást, a cselekmény meg csak robog, akár egy fékétől megfosztott, hatalmas páncélvonat egy meredek lejtőn, melynek alján ütközésre robbanó atombomba várakozik.
A grandiózus káoszban Wonder Woman a kapcsolatunk az események emberi és érzelmi oldalához, a történetet főleg az ő narrálásából ismerjük meg. Kipécézése messze nem tetszőleges vagy öncélú, része egy tudatos koncepciónak, amely csak a finálé környékén tisztázódik le teljesen. A csaták során elszabaduló isteni erők és egyéb események a Justice League több tagját is átformálják (köztük Batmant és Supermant, sőt Luthort is), és Diana az egyetlen, aki végig teljes mértékben önmaga marad. Állandó humanitása és együttérzése vékony, de erős vezérfonalként, megnyugtató állandóként cikázik a mindig képlékeny szituációkban, így tökéletes ellentétpárja „nővérének”, Johns új karakterének, a háború mögött álló Grailnek – aki Darkseid és egy amazon lánya.
Kettőjükön keresztül válik világossá, hogy a címbeli konfliktus csupán monumentális háttér a Jó és a Rossz nem gigantikus robbanások között, hanem lelki síkon végbemenő csatájához és a nagy kérdéshez, amelyet végül a képregény oly katartikusan nem válaszol meg (vagy csak részben válaszol meg, és aztán új szintre emeli a kérdést): lehet remény egy gonosz isten sarja számára? Létezhet megváltás annak, akinek a DNS-ébe van kódolva a halálhozás és a pusztítás nem egyszerű kényszere, hanem egyenesen öröme? Annak, akit egész életében egy háborúknak véget vető háborúra készítettek fel? Johns, ahogy azt már tisztáztuk, nem a karakternüanszok embere, így a dráma éppenséggel nem hasítja szét a képregény lapjait, ellenben igazodik a dühöngő szuperhős/istenháború léptékéhez, és abszolútumokban nyilvánul meg: Wonder Woman a szeretet, Grail pedig a gyűlölet. Utóbbi legyőzheti karddal az előbbit, ám ez visszafelé nem igaz.
Nem egyszer tűnik úgy, hogy a tizenhárom részes képregény (plusz a különszámok) túl kuszává és megalománná válik, hogy a fordulatok bizonyos potenciáljai kiaknázatlanok maradnak, hogy az egész összeomlik önnön ambíciója alatt, és a sztori második fele jóval problémásabb, kevésbé fókuszált, mint az első, ám Johns legnagyobb erénye éppen az, hogy a szerteágazó szálakat, az eposzi és a karakteríveket, a pusztításokat és az érzelmeket végül sikerül egyensúlyba hoznia egy nagyszabású, mégis emberközeli fináléban. Viszont ha már kuszaság, itt említeném meg, hogy, aki nincs valamelyest képben a DC univerzumával, illetve azon belül az utóbbi évek fontosabb eseményeivel, ne is fárassza magát a képregénnyel – ez nem szűz olvasóknak való, aki felkészületlenül csöppen bele, jobb esetben értetlenkedni, rosszabb esetben dühöngeni fog a kellő háttértudás híján furcsa, hirtelen vagy akár nevetséges megoldások és koncepciók miatt.
Jason Fabok a Jim Lee/Ivan Reis-stílus képviselőjeként hozza az ilyenkor elvárt „szuperesztétikát” (valószerűtlenül, de gyönyörűen festő hősök, nagyon-nagyon gonosznak ábrázolt gonoszok), és szinte a kisujjából rázza ki az eposzi beállításokat. De azért akad a sztorinak egy-két olyan eleme, amellyel látványosan nem tud mit kezdeni: a Darkseid War nagy részét Batman (a tudás isteneként) a Mobius-székben tölti, ami a koncepció szempontjából elengedhetetlen, vizuálisan azonban problémás. Nehéz „aktívan ülni”, így aztán a sötét lovag kicsit nevetségesen néz ki, amikor például a szokásos „minden szuperhős nekiront a gazembernek” csoportképen mozdulatlanul gubbaszt üvöltve rohamozó társai között, hogy aztán a következő oldalon a képek szélén ücsörögjön tovább, taktikai információkkal látva el a többieket.
A fináléval kapcsolatban meg kell még megemlíteni, hogy (mint manapság minden Marvel/DC nagyágyú esetében) nem csak finálé, hanem felvezetés is: nem lehet csak úgy elvarrni a szálakat, máris el kell kezdeni görgetni az új sztorit (Rebirth – cikk hamarosan), isten ments, hogy az olvasó kapjon valami tényleg kereket, lezártat, ami megáll önmagában – sőt, több fordulat van, aminek csak később lesz bármi jelentősége. Mivel ez inkább kiadói politika, igyekszem nem Johns fejére olvasni (nem mintha valamiféle nímand bértollnok lenne, hat éve a DC kreatív igazgatója), de olyan, tényleg, olyan jó lenne, ha egyszer egy ilyen történet írója hagyná, hogy a képregény végén megálljunk kicsit, megpihenjünk, és emésszük, ízlelgessük az olvasottakat, és nem rugdosna máris acélbetétes bakanccsal a Következő Nagy Dolog felé.
És végül muszáj, egyszerűen muszáj kitérnem egy bekezdés erejéig a DC mozis univerzumára, mert el kell végre oszlatni egy gyakran emlegetett tévképzetet, és soha jobbkor: a DC filmjeivel nem az a fő probléma, hogy (a Marvel könnyed hangvételétől eltérően) sötétek és véresen komolyak, hanem egyszerűen az, hogy rosszak. Az, hogy valami sötét és komoly, nem minőségi mutató, és erre a Darkseid War a legújabb remek példa – merthogy Johns egy abszolút sötét és komoly történettel rukkolt elő, és ez az abszolút sötét és komoly történet működik. Ennek titka egyszerű, ugyanakkor persze (főleg a világ Zack Snyderei számára) roppant nehezen megfejthető: jól van megírva. Mivel Johnst a Superman V Batman kudarca után a Warner egyik fejesével együtt a DC filmes univerzumának felügyelőjévé léptették elő (továbbá együtt írja az önálló Batman-filmet Ben Affleckkel), talán lesz annyi befolyása, hogy jó irányba terelje a dolgokat; hogy megőrizze a DC komolyabb hangvételét (Isten ments, hogy a Marvelt majmolják, márpedig biztosak lehetünk benne, hogy mostanában elég durván fontolgatják ezt az opciót), de gatyába rázza a történetmesélési osztályt.
(Justice League #40-50, Justice League – Darkseid War
Special
+ Justice League – Darkseid War: Batman/The Flash/Superman/Green Lantern/Shazam/Lex
Luthor)