Aki manapság unortodox fantasy írására adja a fejét, az előtt általában két út áll: vagy a George R.R. Martin által kitaposott, vérrel és könnyekkel áztatott kegyetlen, a középkori farkastörvényeket prózába foglaló reál-fantazi felé kanyarodik, vagy fogja az egész tolkieni toposzgyűjteményt, és áthajítja egy olyan közegbe, amelynek első látásra semmi köze a szerencsétlen, széterőszakolt zsánerhez. (Nyilván vannak próbálkozások a hagyományos értelemben vett fantasyre is, de valamiféle újdonságnak számító csavart azokban is találni.) Minél messzebbre repül a klasszikus kelléktár, annál kevésbé nevezhető fantasynek, de ez senkit ne zavarjon, ha már tartalmaz valamicskét az alapízekből, simán elsüthető rá az egyre tágabb értelemben vett műfaji címke. Robert Jackson Bennettet ez szemernyit sem érdekli: a Lépcsők városa című regényében iparosodás kori titkosügynökök veszik fel a küzdelmet halott istenek örökségével.
Bennettől tavaly már kézbe vehettük a lovecrafti motívumokkal játszadozó Horzsolásokat, és cseppet sem bántuk meg, a túlírtság és a lassúcska sodrás ellenére a nagyszerű karakterek simán vitték a vállukon a remek sztorit a Half-Life-ot idéző környezetben. A Lépcsők városa lazán hozza a Horzsolások szintjét, sőt, egyértelmű fejlődés is tapasztalható benne, bár a nulláról való világépítés szerves beillesztésének nehézségei miatt ez nem feltétlenül tűnik fel minden esetben.
Merthogy a Lépcsők városa egyik legbravúrosabb húzása Bennett egyedi világa, illetve annak egy történész módszerességével véghez vitt apránkénti feltárása. A felütés szerint adott egy Kontinens nevezetű egykori birodalom, illetve a Szajpúr nevű szintén egykori bábállam. Egykori, mivel Szajpúr pár évtizeddel a cselekmény kezdete előtt egy különleges képességű hadvezérnek köszönhetően lerázta magáról a rabiga láncait és megfordította a felállást. A lázadás egészen addig elképzelhetetlennek bizonyult, mivel a Kontinens népét hat valódi, az emberek között élő isten védelmezte (Dzsukov, Olvosz, Kolkán, Ahanász, Vúrtya és Tálhavrász) annak minden előnyével és hátrányával, ám a szajpúri vezér titkos fegyverével egy pillantás - egészen pontosan Villanás - alatt tett pontot a számára előnytelen status quo végére.
A hajdanán a világ közepeként funkcionáló Bulikov (a szóban forgó Lépcsők városa) azóta a szajpúri invázió okozta romhalmazok kósza összevisszasága, semmibe vezető lépcsők néma őre, a kelet-európai lepusztult, elszegényedett települések mementója. Ide vezénylik ki kulturális attasé álcájában Sharát és északi testőrét, Sigrudot, hogy egy neves szajpúri történész meggyilkolása ügyében kezdjenek nyomozásba. A bűneset mögött természetesen több bújik meg, mint elsőre látszik (annyira, hogy maga a nyomozás idővel szinte jelentéktelenné válik): összeesküvés, nemzeti hevület, titokzatos körülmények között elhunyt istenek; van itt minden, csak győzzük követni.
Már a nevekből is sejthető, hogy Bulikov egyfajta oroszos beütéssel rendelkezik, maga a város, az indusztriális kornak megfelelő autók és fegyverek, illetve a feszült politikai légkör mind-mind a volt szovjet érát idézi meg valamilyen formában, ahogy a szajpúriak kinézete pedig az indiaiakat. Önmagában ez persze csak hangulatfokozó elem lenne, üres kuriózum, ha Bennett nem használná fel minden egyes alkotórészét ilyen vagy olyan módon. A történet így nem pusztán egy alibivilágba bepuzzlezött tucatfogás, nem is lehetne az, hiszen az egész könyv koncepciója a zavaros múlt jelenre való kihatása, illetve az elhallgatott, eltitkolt és meghamisított történelmi események feltárása. Ebben pedig Bennett remekül teljesít: komplex rendszert rak össze, és fokozatosan tárja azt az olvasó elé (aki sajnos sokáig a ködben tapogatózik a morzsáknak köszönhetően). Szereplőinek motivációja és beágyazottsága a nemzeti ellentétek forrongó katlanjából fakad, a rengeteg sérelemből és elnyomásból, amelyek kitörölhetetlenül beleégtek a lelkükbe.
Shara nagyszerű főszereplő, élvezi kiváltságos, titkosügynöki státuszát, buzog benne a hazafias kötelesség, ám elbűvöli a rejtelmes múlt és annak öröksége. Ez a két kvalitás azonban szembemegy egymással, így a vékonyka, apró mellű, esztékákeretes szemüveget viselő lány többször is válaszút elé kerül, és döntenie kell - a hazája (ahol ráadásul nem szívesen látott személy) politikai nyomásának engedelmeskedjen, vagy tárja fel az igazságot, amivel tovább rontana helyzetén?
Titkára, az északi népek óriási termetű és sanyarú sorsú tengerésze, szintén érdekes figura. Egyszemélyes hadsereg mivoltját a hátsó borító ajánlója erősen túlhájpolja, mivel dimenziókban egyértelműen elmarad Sharától, hiába figyelemreméltó a kettejük közti dinamika. Drámai múltja könnyen kikövetkeztethető, másrészt a történetre - egyelőre - nincs kihatása, és bár ettől még élvezetes karakter, annyira korántsem, hogy az egész szobát vele tapétáznánk ki.
Ismerősebb és ezáltal emberibb alak a város kormányzója, Mulagesh, egy tábornoknő, aki az irodai aktatologatás és a bulikoviak megjátszott jópofizásától megkeseredve másra sem vágyik, csak hogy áthelyezzék valami tengerparti, napsütötte kisvárosba. Megfáradt, cinikus megjegyzései szolgáltatják a humor fő forrását, bár ez alatt ne komédiát várjunk, sokkal inkább a különböző élethelyzetekre adott szarkasztikus, bólogatással egybekötött széles mosoly kategóriáját.
Nem lehet szó nélkül elmenni a hat isten mellett sem, hiába számítanak halottnak a regény idejében, annyi mesét, anekdotát, regét és csodát olvashatunk róluk (persze mértékkel adagolva), hogy szinte sajnáljuk, amiért nem lehetnek jelen (kiváltképp Dzsukov, a tréfacsináló, kaotikus isten). Ráadásul Bennett szépen újraértelmezi az isten fogalmát, az emberfeletti erőt, ami egyszerre uralkodik és szolgál, alakítja a világot és a történelmet, biztonságot ad, egyszersmind zsarnoki uralmat gyakorol a halandók világa felett.
Vitán felül különleges mű a Lépcsők városa, és nem pusztán a meglepő világa miatt, amely nekünk, kelet-európaiaknak még ismerős is, hanem azért is, mert reflektál a valós történelemre, és fantasy létére képes társadalomkritikát megfogalmazni (a megszállás és elnyomás sosem legitimálható, az autonómia eltiprása mélyben szunnyadó és kitörésre váró feszültséget szül, és csak távolítja egymástól a népeket, továbbá mi történik egy nemzettel, ha az identitásukat adó teljes örökségük megsemmisül), illetve a történelem dokumentálását, meghamisítását szintúgy körbejárja. A legszebb benne pedig, hogy mindezt egy nagyon érdekes sztori képében tálalja, emlékezetes karakterekkel és a kihagyhatatlan lovecrafti kikacsintással.
Eredeti cím: City of Stairs, fordította: Huszár András
Agave Könyvek, 2016, 448 oldal
