A terroristák egy felfegyverzett dzsippel igyekeznek egy társaik és vezéreik ellen
végrehajtott dróntámadás helyszínére, amikor útjukat egy ártatlan járókelő, egy
apa állja el, aki a robbanásban súlyosan megsérült gyermekét tartja a karjában,
és könyörög az érkezőknek, hogy segítsenek neki. A terroristák egy pillanatig
csak nézik őt, majd gyorsan leszerelik a platóról a géppuskát, felfektetik a
helyére gyereket, és elszáguldanak vele a kórházba. Ez a jelenet, amelyben a rosszfiúk sietnek a nyugati légicsapás áldozatának, járulékos kárának
megmentésére, sokat elmond arról a morális szürkezónáról, amelyben az Eye in
the Sky (2015, Gavin Hood) és a Good Kill (2014, Andrew Niccol) játszódik.
Mindkét film a hadviselés egy viszonylag új aspektusát járja körül, a harci drónok használatát, amire Amerikában és nemzetközileg is állandó viták kereszttüze zúdul. A Good Kill egy háborús dráma egy egykori vadászpilótáról (Ethan Hawke nagyszerű), aki immár drónok irányításával kénytelen foglalkozni, és napról napra, hétről hétre egyre megkérdőjelezhetőbb célpontokat és zavarosabb küldetéseket kap a feletteseitől. Az Eye in the Sky ezzel szemben klasszikus jellegű thrillert farag a témából, és mindössze pár óra alatt játszódik le, egyetlen drónbevetés politikai, etikai és jogi komplikációit vizsgálva.
A megközelítés és a műfaj is drasztikusan más, és ennyi alapján azt hihetnénk, hogy a kettő közül a Good Kill nyújt érdekesebb, teljesebb vagy akár provokatívabb képet a drónhadviselésről – de nem. Niccol filmjének már a címe is utal a téma kapcsán sokszor emlegetett „videojáték”-jellegre, vagyis hogy a drónokat sok száz vagy akár sok ezer kilométer távolságból, monitor előtt, egy légkondicionált helyiség biztonságából irányítják, és a kezelőszemélyzet tagjai az eseményektől fizikailag és érzelmileg is teljesen eltávolodva, szárazon konstatálják a „sikeres öléseket”, mintha csak pontokat radíroznának le egy képernyőről, nem pedig embereket ki a világból. Ennek érzékeltetése egyébként roppant hatásos: egy-két „égi kamerával” vett bombázás jelenete bőszen árulkodik a szituáció súlyának, felelősségének és átélhetőségének felkavaró aránytalanságáról. Az élet pixelekké válik, és egy gombnyomásra tovatűnik.
A Good Kill néhány mellékszereplője azonban üres, egydimenziós szalmabáb, akik ezt a távolságtartást „hulljon csak a férgese”-féle tahósággal támogatják meg, és a legvadabb, akár ártatlanok életébe kerülő, a CIA által homályos okokból és irányelvekből elrendelt csapásokat is buzgón helyeslő bólogatásokkal fogadják. Leginkább csak abban különböznek lebombázandó ellenségeiktől, hogy nem vallási fanatikusok, hanem vak hazafiak, ha úgy tetszik, amerikafanatikusok: parancsot soha nem kérdőjeleznek meg, háborúban soha nem kételkednek, és teljesen magukévá tették az észérveket és erkölcsöt kizáró „mi őellenük” gondolkodásmódot – a forgatókönyv pedig nem bajlódik vele, hogy ehhez bármiféle hátteret rajzoljon fel. Erre a banalitásra azért van szükség, hogy a nagyon is kérdező és kételkedő főszereplőnek legyen egy elrettentő ellenpontja, és így többé-kevésbé hősként emelkedhessen ki az ábrázolt közegéből.
Merthogy a Good Kill egyébként korántsem merül olyan mélyre ennek a közegnek az ellentmondásaiban, mint ígéri. Hawke karakterének egyik legfőbb mozgatórugója, hogy szeretné ugyanúgy az égből, és nem pedig egy monitor fölé görnyedve irtani az ellent, ahogy azt pár évvel korábban tette – vagyis hiányzik neki a repülés és a csata izgalma. Ezzel Niccol egyrészt egy olyan irányba viszi a főszereplő dilemmáját, amelynek inkább csak érintőlegesen van köze a drónhadviseléshez, és még úgy is az új technika vs. régi technika tengelye mentén, miközben időnként felsejlik az igazi harc és a videojátékszerű pufogtatás szembenállása, másrészt a moralitás helyett a háborús függőségre helyezi a hangsúlyt. És ahogy a főhős elhidegül a feleségétől, a valódi életétől, és frusztrált adrenalin junkie-vá válik, egy az egyben a sokkal kidolgozottabb, kifinomultabb és hatásosabb Bombák földjén köszön vissza.
Az Eye in the Sky ehhez képest nem karakter-, hanem cselekményközpontú, és olyasféle módon, valós időben mesél el egy rendkívül kiélezett válsághelyzetet, mint mondjuk a Bombabiztos. Thrillernarratívája veszettül feszes, fordulatos és erőteljes, egymás után sorjáznak benne a megoldandó problémák és dilemmák egyetlen kiemelt kenyai terroristacélpont brit-amerikai lebombázásának tervével kapcsolatban. Gavin Hood az amerikai drónkezelőtől (Aaron Paul) a bevetést vezető angol ezredesen át (Helen Mirren) a brit kormány politikusainak körében az akciót megfigyelő tábornokig (Alan Rickman) széles spektrumát nyújtja a küldetésben részt vevő tisztviselők szempontjainak. Amikor a célpont körül felbukkan egy kenyeret áruló, ártatlan kislány, a szituáció erkölcsi, politikai és jogi pokolba zuhan.
Hood filmje tökéletesen működik egyszerű, izgalmas háborús thrillerként, tempójának, állandó konfliktusinak és remek színészeinek hála úgy száll el bő másfél órás játékideje, hogy szinte észre se venni. De az Eye in the Sky egyben sokkal több is ennél: a csúcsra járatott műfaji elemek közepette olyan sok szemszögből, olyan sokféleképpen és intelligensen, annyi érvet és ellenérvet felsorakoztatva boncolja a drónhadviselés súlyos és összetett komplikációit, hogy az nem pusztán filmnek, hanem komplett esettanulmánynak is elmenne.
A drónpilóta, akinek a gombot kell megnyomni, lelkiismereti okokból habozik, a katonai vezetők, akiket szorít az idő (az évek óta űzött célpont bármikor távozhat a megfigyelt területről), mielőbbi eredményeket akarnak, az ügyvédek zavartan vakarják a fejüket a még kevés precedenssel rendelkező ügy jogi katyvaszában, a politikusok, akik az engedélyt adnák, a potenciális ártatlan áldozatok PR-következményeit firtatják, és a hátukat fedezik. Amikor szóba kerül, hogy ha lebombázzák a terroristákat, de közben meghal pár járókelő, az számukra propagandavereséget jelent, ha viszont hagyják, hogy a terroristák távozzanak, és felrobbantsanak egy bevásárlóközpontot pár kilométerrel arrébb (már készítik az öngyilkos-mellényt), az propagandagyőzelmet, a bürokrácia és a politika összes mocska elönti a szituációt.
Aztán jönnek a statisztikák: ha az épület adott szegmensébe irányítják a rakétát, 60% annak esélye, hogy ártatlanok is meghalnak, ha egy másik sarkába, akkor csak 45%. Kinek van joga, hatásköre és erkölcsi alapja kiadni a parancsot az akció indítására vagy lefújására? A döntéshozatali lánc képtelenül hosszúra nyúlik, ahogy a pilóta felsőbb megerősítést, új információkat kér, és minden illetékes aggódva, izzadva, remegve, karrierjét és/vagy lelkiismeretét féltve eggyel feljebb passzolja a kérdést, miközben az óra csak ketyeg és ketyeg. Akár komikus is lehetne, ha nem volna annyira kényelmetlen és borzalmas.
Az Eye in the Sky bravúrja, hogy miközben egy mesterien kicentizett, a potenciális járulékos kárnak különösebb hatásvadászat nélkül arcot adó thriller (a cselekmény ide-oda ugrál az amerikai és brit irodák katonái és politikusai meg a kenyai városban élő, tudtán kívül halálos veszélybe került kislány és családja között), a műfaj feszültségének eszképizmusát kíméletlenül belefojtja a szituáció nyomasztó realizmusába. Niccollal ellentétben Hood nem mondja bele nyíltan a kamerába a téma rázós részleteit, nem papol hangosan videojáték-analógiáról meg a távolból való és így a támadó számára kockázat nélküli háborúzás etikájáról, pusztán az egymás után sorjázó veszélyes és csavaros szituációkon, képeken, pragmatikus dialógusokon és beszédesen szorongó arcokon keresztül érzékelteti, hogy az alapvetően teljesen érthető és dicséretes kiindulási pont (ne küldjük potenciális halálba a fiainkat, ha nem muszáj) milyen rettenetes szartengerbe vezet.
És míg a Good Kill nem bírja ki, hogy végül ne szolgáltasson legalább valami részleges igazságot, ne dobjon be a háborgó tengerbe valami csoda-mentőövet, és villantsa fel a happy end ígéretét, addig az Eye in the Sky bátran, illúziók nélkül búcsúzik a nézőtől: a bevetés így vagy úgy, de véget ér, a szereplők pedig kétségekkel, kérdésekkel, dilemmákkal telve sétálnak el, maguk mögött hagyva lelkük egy darabját. Nem tudják jól döntöttek-e, nem tudják, milyen következményekkel járnak majd a tetteik, és főleg, azt sem tudják, mi lesz holnap, amikor hasonló problémákkal szembesülnek.
Hood filmje nem csak szórakoztatóbb, mint Niccolé, de ráadásul intelligensebben közelít a témájához, és sokkal rétegzettebben ábrázolja a drónhadviselés morális, jogi és politikai mocsarát. A Good Kill egy nézhető, ám saját érettségét végül eláruló dráma, az Eye in the Sky viszont az év egyik legjobb thrillere.