Jean Gillie a film noir egy tragikusan elfeledett figurája.
A brit színésznő a második világháború alatt ment hozzá az amerikai Jack Bernhard
rendezőhöz, akinek 1946-os, döbbenetesen mocskos és gonosz Decoy című
munkájában debütált az újvilági mozivásznakon. Egy évvel később elvált
Bernhardtól, leforgatta az utolsó filmjét (The Macomber Affair Gregory
Peckkel), majd 1949-ben meghalt tüdőgyulladásban. 33 éves volt.
Az utókor lényegében csak a Decoyjal kapcsolatban emlékszik rá, és még úgy is csak épphogy. A fillérekből készült B-noir a messze átlag feletti kegyetlenségének és elvetemültségének hála kapott némi figyelmet 1946-ban, a műfaj dicsőséges korszakának kezdetén (ekkor került mozikba A postás kétszer csenget, a Hosszú álom, Az óra körbejár és A gyilkosok is), ám ezt követően hatvan évig eltűnt a világ szeme elől, amíg 2007-ben végre ki nem adták DVD-n. Azóta lassan, de biztosan gyűjtögeti magának az új rajongókat.
A Decoy hasonlóan keményen és erőteljesen kezd, mint majd az 1950-es Holtan érkezett (Azé a filmé minden idők egyik legmenőbb felütése: „Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni”, „Ki az áldozat?”, „Én vagyok”). Egy láthatóan feszült és sebesült férfi rendbe rakja magát valami isten háta mögötti koszfészek piszkos-lerobbant nyilvános vécéjében, majd elstoppol San Franciscóba. Arca végig kifejezéstelen, tekintete üres. A városban kiszáll egy flancos épület előtt, felliftezik az emeletre, belép egy csinos, jól karbantartott lakásba, és szó nélkül agyonlövi az ott pakolászó tulajdonosnőt. Aztán maga is holtan esik össze.
Joe „JoJo” Portugal nyomozó másodpercekkel később érkezik, a haldokló nő, Margot Shelby (Gillie) pedig elmeséli neki, mi vezetett idáig. Röviden: a saját kapzsisága és kíméletlensége. Margot és egy gengszter ismerőse merész tervvel állnak elő a börtönben kivégzésére váró Frank Olins megmentésére – kénytelenek, mert Frank addig nem árulja el, hová rejtette a korábbi bankrablásukból származó pénzt. Margot az ujja köré csavarja a börtönorvost, Dr. Craiget (kifejezéstelen arcú, üres tekintetű gyilkosunk a nyitányból itt még lelkiismeretes, talpig tisztességes férfi), hogy az elgázosított Franket ne boncolja fel, később pedig „élessze újra” a gáz ellenszerével.
Csak arra nem számít senki, hogy Margot, bármilyen csábosan tud is nézni, a világ legromlottabb, leggusztustalanabb véglénye, és sorban elárul és átver és eltapos és megöl mindenkit.
Ahhoz képest, hogy a Decoy az ún. Poverty Row-ról (a korszak aprócska B-filmeket gyártó stúdióinak gyűjtőneve) származik, meglepő módon nem az abszolút tisztességes produkciós értékeknél vagy a szintén élvezetes színészi játéknál, hanem a forgatókönyv túlkapásainál lóg ki kissé a lóláb. A Margot önigazoló monológjában összecsapott, szegényekről szóló kommentár például kifejezetten kínos, és a film sok egyéb helyen sem képes mérteket tartani a dramaturgiájában és a dialógusaiban.
Paradox módon azonban – elvégre a (rém)álomszerű kvalitásairól elhíresült noir műfajáról van szó – ezek a túlzások olykor nem kizökkentik a nézőt, hanem épphogy egy sokkal bizarrabb és egyedibb élménnyé gyúrják számára a filmet. Az „újjáélesztés” perceken át tartó, szinte teljesen néma és (akkoriban) modern orvosi gépekkel teli jelenete már-már egy vészterhes hangulatú szörnyhorrort idéz, félve várjuk, hogy valami borzalmasan rosszul süljön el benne – olyan az egész, mint a Frankenstein noir verziója.
Az igazi szörny persze Margot. Gillie hol megfontoltan, hol teljesen elszállva, a guilty pleasure kategóriába rontva érzékelteti karaktere totális amoralitását. A zsánernek mindig is az egyik sarokpontja volt a gonosz, de legalábbis veszélyes nő, ugyanakkor sokszor még a legromlottabb femme fatale-ok is nyújtottak valami minimális kapaszkodót a megértésükhöz, ne adj Isten, majdnem-megkedvelésükhöz, Phyllis Dietrichsontól (Kettős kárigény) Norma Desmondig (Sundet Boulevard).
Margot (akihez talán csak Vera mérhető a Detourból – mellesleg szintén Poverty Row film) mellett azonban ők mind született, patyolattiszta bárányangyalok. Ezt a rettenetes, velejéig rothadt, feketeszívű ribancot nem érdekli semmi, csak a célja, csak a pénze, és az embernek egy idő után az az érzése, hogy ha a vélt jussa utáni hajsza közben mellékesen el kell taposnia másokat, hát ő csak annál jobban érzi magát tőle.
A Decoy leghírhedtebb jelenetében elgázolja bűntársát, aztán biztos, ami biztos, többször is újra áttolat-áthajt a hulláján (sajnos a DVD-kiadásból ez az első gázolás utáni „bónusz” erőszakorgia hiányzik), nem sokkal később pedig hisztérikusan kacagva és rikoltozva pumpálja a forró ólmot egy másik szerencsétlenbe. A film utolsó 10 perce egy veszett, aljas gyilokőrület – már csak ezért és a nyitányért érdemes megnézni.
Aztán a végén, amikor annyi kegyetlenség és halál után azt hiszed, hogy a haldokló Margot megvillantja szúnyogpöcsnyi emberi oldalát, kiderül, hogy csak ki akart baszni mindenkivel még egyszer utoljára: a vallomását hallgató JoJóval és a nézővel is. Elképesztően cinikus és sötét befejezés. Elképesztően cinikus és sötét némber. Elképesztően cinikus és sötét film.