Az internet ronda egy hely tud lenni: nehéz a Szellemirtókról azon botrányt és hisztit figyelmen kívül hagyva beszélni, ami az utóbbi évben kialakult körülötte. A klasszikus film női rebootjának már az első hírére előmásztak bűzös lyukaikból a szexista barmok (Leslie Jones esetében csatlakoztak hozzájuk rasszista pajtásaik is), és óriási gyűlöletkampányt indítottak az új gárda ellen, mert hát hogy merészelik nőkkel update-elni gyerekkoruk szent tehenét. A pro oldal egy része ezt a fröcsögést azzal kompenzálta, hogy egy idő után válogatás nélkül leszexistázta azokat, akik bármilyen okból nem várták lelkesen a filmet, míg végül már mindenkin volt valamilyen bélyeg, aki a képek és az előzetesek alapján ki merte fejezni tetszését/nem tetszését. És hogy mindez miért? Meh.
Nem mintha a Szellemirtók rossz film lenne, és főleg nem meggyalázása és szembeköpése az eredetinek. Viszont nem is jó film, nem egy hihetetlenül vicces, frappáns, a klasszikushoz méltó alkotás – csak a 2010-es évek egy újabb közepes hollywoodi blockbusterjelöltje.
Pedig a színészeken, akik miatt leginkább zúgott a népharag, nem múlt semmi: az új gárda gond nélkül helytáll, Kate McKinnon mint a szimpatikusan kattant, izgága, vagány mérnök-nerd különösen elemében van, minden pillanata arany – szinte nincs olyan beállítás, legyen ő akár csak a hátterében, amelyben ne csinálna valami vicceset, amelyben ne érné meg figyelni rá. Mellette leginkább a totál gyengeelméjű recepcióst alakító Chris Hemsworth tűnik ki (közben Melissa McCarthy önmagához képest egész visszafogott), ahogy hibátlanul, született komikusként adja elő Buster Keaton és Mr. Bean ötvözetének bugyinedvesítő verzióját – de karaktere már a film problémáira is rávilágít.
Ő ugyanis egy egyszerre harsány és ravasz „fordított” szexista vicc, a rémesen ostoba, dögös szőke maca végletekig vitt férfimegfelelője, akit Kristen Wiig figurája kigúvadt szemmel, nyáladzva, macsós elszántsággal igyekszik lekapni a tíz körméről. Ám ez a sztoriszál nem több időnként elsütögetett poénok laza halmazánál, nem tart sehová, nincs csúcspontja (arról nem is beszélve, hogy Wiig karakterének ez az egyetlen igazán markáns jellegzetessége, hogy ti. nagyon szeretne kufircolni a szexi recepcióssal). És ez a film egészére is igaz: vannak jó poénok, akadnak vicces kiszólások netes trollok és szexisták felé, úszunk az eredetivel kapcsolatos utalásokban, de ezek mind elfelejtenek kapcsolódni egymáshoz – instant beszólások igen, szépen felvezetett, egyre fokozódó, majd kirobbanó helyzetkomikumok nem. A főgonosz, egy ténylegesen pincében élő, megbántott és embergyűlölő nerd is egy abszolút kiaknázatlan komikus kincsesbánya. Paul Feig néhány előző eresztésén (Koszorúslányok, A kém) ennél sokkal többet lehetett nevetni.
A film többi aspektusa pedig még kevésbé áll meg a lábán. Ha a ’84-es Szellemirtókból kivonjuk a humort, még mindig marad egy élvezetes, helyenként egészen ijesztő természetfeletti thriller. A rebootról ez nem mondható el, mert Feig egyszerűen nem ért a műfaji elemekhez, és a játékidő előrehaladásával ez egyre nyilvánvalóbbá válik. A film első fele (a csapat összeállása), köszönhetően a színészek közti remek interakcióknak, még egészen jól működik, de a második, amelyben beindul a sztori, és a poénok, a lazaság meg a báj helyét átveszik az unalmas effektusok és a fantáziátlan szellemharcok, menthetetlenül lesüllyed a tizenkettő-egy-tucat blockbusterek örömtelen alvilágába (városmentés meg amit akartok).
Ez a gárda ennél sokkal-sokkal jobb filmet érdemelt volna. Leslie Jones pedig ráadásul sokkal jobb karaktert is. Mert ha már női Szellemirtók meg feminizmus meg progresszivitás, akkor kicsit gáz, hogy a négy főszereplő közül három tanult, szuperintelligens tudós/fizikus/mérnök, a negyedik meg egy rikoltozó melós, akit azért vesznek be a csapatba, mer’ ismeri a zutcát és faszán tud verdát szerezni a bizniszhez, hö! És igen, persze, hogy ez a negyedik Jones, vagyis a fekete karakter – a nyolcvanas-kilencvenes évek tipikus „vicces néger” mellékalakja, akit így 2016-ban talán már nem annyira kellene erőltetni.
Szeretném azt mondani, hogy majd úgy öt év múlva, amikor lecsillapodtak az indulatok, kicsit nyugodtabban lehet vitatkozni mind a Szellemirtókról, mind a körülötte kialakult balhéról – de ez a film már öt hónap múlva sem lesz érdemi beszédtéma. Marad az egészből tanulságnak annyi, hogy az internet ronda egy hely tud lenni. De ezt eddig is tudtuk, szóval kár volt a gőzért.