kult

2020. augusztus 23.
2018. január 3.
2017. december 9.
2017. október 19.
2017. szeptember 12.
2017. március 16.
2016. szeptember 2.
2016. július 28.
2016. május 6.
2016. február 20.
2015. november 16.
2014. december 9.
2014. október 6.
2013. november 4.

A holló

Crow1.pngNincs még egy ilyen film.

Általában, ha a geekzre írok, mégpedig ide leginkább a kedvenceimről szoktam, igyekszem valamelyest objektivitásra törekedni, már amennyire gyarló emberi mivoltomból futja. Most azonban, kedves olvasóink, nézzétek el nekem, nem fogok. A holló ugyanis az egyetlen olyan film, amit '95 környékén, egy osztálytárstól kölcsönkapott videokazettán meglesve a végén (It won't rain all the time...) azonnal visszatekertem, és abban a szúrásban újranéztem, azóta meg vagy hússzor. Ez persze az ízlésvilágom hiányosságairól is tanúskodik, hiszen mostani szemmel nézve azért jócskán kiütköznek a hibái, mindazonáltal a blogolás óriási előnye, hogy olyan szubjektív lehetek, mint a mindenkori politikai kommunikáció, azaz amennyire az aktuális érdekeim és hangulatom megkövetelik. Erősen elfogult, összevissza hazudozó ismertetőm következik.

Kezdem rögtön azzal, hogy a Cure zenéjével megtámogatott, tükörbezúzós, sminkelős jelenet a legfaszább hősgenezis, amit valaha vászonra vittek. Erről velem lehet vitatkozni, csak éppen kurvára nem érdemes, mert érvelni nem fogok, meggyőzni magamat meg végképp nem hagyom. "Just paint your face, the shadows smile /Slipping me away from you /Oh it doesn't matter how you hide /Find you if we're wanting to /So slide back down and close your eyes /Sleep a while,you must be tired" – jajong Rober Smith, és mennyire passzol! Innentől nem is lehet kérdés, hogy a Holló egy hatalmas film.

Nyilván nem ez a filmtörténet csúcsa, naná, hogy nem, sőt, valójában alig több egy gótikus gimmickkel megtoldott bosszú-, vagy ha úgy tetszik, szuperhősfilmnél. Bármennyire szokás ezen lovagolni, az is tök mindegy, hogy Brandon Lee-t történetesen a forgatás alatt érte a halál. Persze, szar ügy, de inkább nem szeretném elhinni, hogy maga a végeredmény emiatt örvend kultstátusznak. Engem legalábbis az össztermék szempontjából bármilyen filmnél teljesen hidegen hagy, elhunyt-e menet közben valaki az alkotógárdából, és ez nem érzéketlenség, csupán a dolgok helyükön kezelése.

A holló önmagában méltó, hogy verjük rá a nyálunkat. Ha megnézzük ezt a James O'Barral, a forrásként szolgáló képregény alkotójával készült, amúgy lenyűgöző interjút, ott elhangzik, hogy a producerek szerint minden idők egyik legsötétebb képregényéből, aminek keletkezését egy személyes tragédia mellett nem kevéssé befolyásoltak olyan zenék, mint a Joy Division, The Cure, Bauhaus, vagy Iggy Pop, akár musicalt is lehetett volna forgatni, Michael Jackson főszereplésével (akit maga az interjú egyáltalán nem izgat, az 26:41 környékén győződhet meg, hogy így volt). Köszönjük szépen, bár tény, hogy ez a változat már csak perverzióból is számot tarthatott volna az érdeklődésemre.

Crow2.jpgEhhez képest valami döbbenetes, isteni szerencse, hogy bár a film az alapanyaggal (ami a maga punk-lírába áztatott, történetnek csak jóakarattal nevezhető erőszakorgiájával olyannyira külön írást érdemel, hogy itt és a továbbiakban csak minimálisan térek ki rá, a filmmel is csak ott vetem össze, ahol végképp elkerülhetetlen) csak nagyon távoli köszönőviszonyban van, mégis a 90-es évek egyik legkarcosabb, leginkább kompromisszummentes, önmagában is működőképes adaptációját kaptuk, és akkor azt is ide merem írni, hogy a képregényfilmek újkeletű dömpingjét megelőzve az egyik legerősebb feldolgozás, ami valaha született.

A szerkezeten és a sztorin elmélázni teljesen meddő vállalkozás, merthogy szinte csak ürügyként léteznek: faszit és barátnőjét kegyetlenül meggyilkolják, faszi egy madarat kergetve kimászik a sírból, brutális bosszút áll, a végére kis bonyodalom, leszámolás, csókolom. Akár fordított szemszögű slasher-mozi is lehetne, de természetesen a lényeg nem itt rejlik.

A holló szikár, végletekig lecsupaszított alkotás, illetve nem mindig, de jellemzően azokon a pontokon működik a legkevésbé, ahol magasabbra céloz. Erényei nem a dramaturgiai vagy jellemfejlődési csavarokban, hanem a jancsiszög-összetettségű alaptéma ábrázolásában mutatkoznak meg, legjobb tulajdonsága egészen pontosan az a fajta nyersnek és akár ötlettelennek is nevezhető keresetlenség, ami leginkább az exploitation-filmek sajátja. Ne is szépítsük, A holló minden ráaggatott hangulati elem dacára maga is exploitation a javából - eleve kivégzésjelenetek laza láncolata, de még ezt is megfejeli olyan elképesztő nyalánkságokkal, mint mikor az elviekben pozitív főhős heroinos fecskendőkkel akupunktúrázza tele szerencsétlen áldozatát.

Mert hogy máshogy lehetne elmesélni a halálból visszatért rockzenész történetét, aki egy törzsasztalnyi, mosdatlan, rossz arcú bűnözőn vesz véres elégtételt? Jó, kicsit szórakoznak a drámával, a szerelemmel, a cigiről leszokni készülő őrmesterrel, meg a gördeszkás, félárva kislánnyal, de ha őszinték vagyunk, ezek csak töltelékjelenetek, a leghatásosabb ugyanis még mindig az, ahogy a harlekinarcú, sétáló hulla ipari ritmusokra halomra lövi, kardélre hányja, vagy éppen ezeknél sokkal kreatívabb módokon meneszti halálba a helyi alvilág krémjét. Nem mondom, tényleg van valami rohadtul szép Eric Draven szenvedésében és síron túl is tartó szerelmében, de ezek csak addig szükségesek, amíg megalapozzák a haragját. A hollót azért lehet nagyon szeretni és átélni, mert a legtöbben hasonlóan, kurvára dühösek tudunk lenni, amikor éppen fáj az élet, és az elképzelés, hogy ilyen ádázul, mégis stílusosan vágjunk vissza, bármennyire kamaszos és éretlen is, szerintem a legtöbbünktől nem áll távol. Vagy csak én vagyok szociopata, ebben az esetben kérlek, szóljatok, hátha megmenthető pár élet, ha időben elhúzok terápiára.

TheCrow3.jpgArról aztán nem is beszélve, hogy a 90-es években elharapózni kezdő, mára pedig abszolút fősodorrá vált urbánus gótikának ez volt az egyik első, és talán legszilárdabb mozgóképes sarokköve. Az idealizmus és a kiábrándultság természetfeletti motívumokkal vegyített összecsapásába a lepusztult, eső áztatta, korrupt nagyváros színfala előtt ilyen kellemesen se előtte, se utána nem borzonghatott bele a nagyérdemű. Az is ritka, hogy egy nagyközönségnek szóló film ilyen szépen szolgálja ki egy viszonylag periférikus, teljesen más médiumban gyökerező szubkultúra (jelesen a gót/dark zenei színtér) igényeit. Igaz, szerintem pont az amúgy sokat méltatott, a korszak felkapottabb underground zenéit felsorakoztató soundtrack a film egyik leggyengébb pontja, mert hiába tiszteleg a filmes lehetőségekhez képest elfogadhatóan O'Barr eleve zenei ihletésű eredetije előtt, hiába passzol remekül a pont ugyanennek a színtér bandáinak klipeket rendező Alex Proyas stílusához, kevés kivétellel felejthető előadók felejthető dalait sikerült összegyűjteni, amik egyszerűen méltatlanok a képregényben megidézett, műfajteremtő klasszikusokhoz. Akkor már nagyságrendekkel jobb Graeme Revell, a kísérleti filmzenék 90-as évekbeli gurujának szimfonikus aláfestése, ami panaszos kórusaival, egzotikus fúvósaival, törzsi ritmusaival, ipari csattogásaival hátborzongatóan hozza a már-már mitikus városi vadon időtlen, nyomasztó hangulatát.

A végén csak nem lettem olyan elfogult, mint szerettem volna, mindazonáltal megismételhetetlen, elemi erejű filmnek tartom A hollót, és a nyilvánvaló hibái dacára is marad - stílusosan - örök szerelmeim egyike. Kár azért a néhány túl sokat markoló, megmondókényszeres jelenetért, kár az esetenkénti nyálasságért, kár az elkerülhetetlen, mégis bántóan kilógó, hősies, végső leszámolásért. Kár, kár, kár, szól a holló (ami persze igazából varjú), de károgjon csak, mert azt, amitől kurva jó, zsigeri és páratlan az egész, ezek sem tudják elrontani, és hát ja: nincs, tán nem is lesz még egy ilyen film.

2013. augusztus 9.

Detention

detention1.jpg„Good taste is not a democracy.”

Ami a nyolcvanas éveknek a Nulladik óra (Breakfast Club) volt, az a kétezres éveknek a Detention: bepillantás a korszak tinédzsergenerációjának fejébe, kísérlet arra, hogy felfedje a korábbi tinédzserek előtt az új generáció érthetetlen viselkedését, a korábbi értékekkel szemben való teljes tiszteletlenségét és visszavonhatatlanul kificamodott ízlését. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy egyúttal az általam valaha látott legönzőbb és mindenféle kompromisszumot totálisan elutasító, tudathasadásos mozgókép, amit egy filmkritikus és egy videokliprendező írt, és ami egyszerre próbálja megszólítani a kilencvenes és kétezres évek generációját, és remekbe sikerült kevercse a Donnie Darko, a Vissza a jövőbe és a Scott Pilgrim a világ ellen kultfilmeknek, akkor még csak épp karcolgatom a Detention lényegének felszínét. A popkultúra diadalmenete és a meta-narratíva násza ez, a Youtube-generáció pozitív értelemben vett himnusza.

Mit érdemes tudni a rendezőről, Joseph Kahn-ról? A mi szempontunkból csak annyit, hogy ünnepelt videokliprendező, aki olyan zeneileg változatos sztárokat segített a csúcsra repíteni, mint Britney Spears, Eminem, Lady Gaga, a U2, Katy Perry vagy a Wu-Tang Clan, és aki hiperérzékeny a célcsoportjának trendváltozásaira, sőt, továbbmegyek, részt vesz azok alakításában, valamint ő követte el a kritikusok által (nem tudom jó érzéssel azt állítani, hogy indokolatlanul) sárba-mocsokba taposott Vas (Torque) című, túlságosan over-the-top, a Warner Bros által motoros Halálos irambanként pozícionált ballépést. Utóbbi különösen azért fontos, mert ezért születhetett meg a Detention olyannak, ami: ezután a bukta után Kahn nem kért a nagy stúdiók fókuszcsoportjaiból, a bevétel szempontjából oly fontos átlag mozinézők által beállított legkisebb közös nevező kényszerzubbonyából, és a saját zsebéből vett ki 10 millió dollárt, hogy megfinanszírozza a mai tinédzsereknek mai tinédzserekről szóló és őket definiálni próbáló filmjét. A szűkre szabott büdzsének köszönhetően a filmből buzog a kreativitás, ráadásul így akkoriban (értsd: a film forgatásakor, azaz 2011-ben) még jobbára ismeretlen, valóban megfelelő korú és nem utolsósorban tehetséges, 17-19 éves színészeket sikerült szerződtetni hozzá. Nem csinálok belőle titkot, hogy a csak pár filmszínházba eljutott Detention anyagi csőd volt és Kahn nagy eséllyel soha nem látja viszont a belefektetett pénzt, de azért mégiscsak szívfacsaró belegondolni, hogy mi lett volna, ha az Éhezők viadala után jön ki, amiben az egyik főszereplője, Josh Hutcherson a fiatal mozinézők generációjának szupersztárjává lényegült.

„Sander_FTW has decided that the general public is stupid. If they respected history they’d know the first black President was Morgan Freeman in Deep Impact.”

detention_02.jpg
Mindezek ellenére vagy éppen ezért, a film az utóbbi évtized legüdítőbb és legokosabb mozija. Nem feltétlenül fogja mindenki tetszését megnyeri, ellenkezőleg: korábban említettem, hogy míg a kilencvenes évek generációja nagy örömmel fog vadászni a filmben elejtett popkulturális utalásokra, rendkívül nehezen fogja viselni az Y-generációra szabott nyaktörő sebességet, géppuskasorozatszerűen egymásra reflektáló, szinte reagálásra sem időt hagyó, remek dialógusokat, a reklámokból ismert motion graphics használatát, a textelés, valamint az internet- és hashtag-kultúra nyelvezetét, és viszont. A kettő keresztmetszetében egy olyan negyven év feletti culture freak áll, vagyis Kahn maga, aki gyakorlatilag hozzá van bilincselve az örökké változó, de mégis bizarrul homogén popkultúrához, mert a munkája kapcsán a nagy lemezkiadók neki küldözgetnek minden új, trendmeghatározónak szánt zenét, így mindig egy lépéssel az aktuális célközönség előtt jár, és jobban megérti őket, mint ők saját magukat.

„Stalker (NOUN): Someone who is not hot enough to be seen with you.”

detentionjosh.jpg
A Detention zsánerfilmnek indul, majd egymásban matrjoska-szerűen megbújó zsánerfilmekké transzformálódik, amik végül szétválaszthatatlanul összefonódnak: Grizzly Lake kisvároskájában egy népszerű horrorfilm főgonoszának, Cinderhellának öltözött sorozatgyilkos szabadul el, célpontjai pedig természetesen a slasher filmekből jól ismert archetipikus szereplők, akikről aztán kiderül, hogy ennél persze azért jóval többek. Az első áldozat a kertvárosi, elviselhetetlen, a helyi középiskola táplálékláncában legfelül álló lányklikk vezetője, aki a negyedik falat áttörő Ferris Bueller-szerű monológgal vezet végig egy átlagos reggelén, míg csak brutálisan meg nem gyilkolja az álarcos ámokfutó. Ez a jelenet gyakorlatilag az 1960-as Psycho dióhéjban, az ADHD-szindrómával (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) tüneteivel megbélyegzett fiatalok eszeveszett iramában tálalva: 5 percet töltenek a bemutatásával, majd mindössze 10 másodpercet áldozva a halálára (az ablakból kizuhanás során egy az egyben a Psycho vonatkozó képkockáit másolják), máris ugrunk a valódi főszereplőre, Rileyra (Shanley Caswell), aki természetesen a suli legnagyobb lúzere (és döbbenten néz a nála is megjelenő Scott Pilgrim-szerű, narratív feliratokra, amikkel a korábbi jelenet áldozata mutatta be az életét). Szerelmes a környék legnépszerűbb srácába, a mindig laza Clapton Davisbe (Josh Hutcherson), aki viszont az ő legjobb barátnőjébe, Ione-ba (Spencer Locke) zúgott bele. Hogy a klasszikus alapfelállás teljes legyen, bemutatkozik nekünk Ione korábbi pasija, a focicsapat izomagya, Billy, aki kihívja riválisát, hogy puszta ököllel rendezzék a tulajdonjog feletti vitás kérdést, valamint a trekkie nerd, aki Rileyt próbálja meghódítani természetszerűleg totális kudarcra ítélt próbálkozásaival.

„Your nipple was exposed for seven whole seconds. Is that why two of my brightest students were killed?”

Josh-Detention.jpg
Ami a fenti archetipikus szereplőket illeti, mindegyikük megkapja a saját film-a-filmben epizódját, amik egyúttal ráadásul egy-egy filmzsánert is képviselnek, mint Billyé (The Lonely Ballad of Billy Nolan), ami A légy (The Fly) második részének bizarr újragondolása vagy Ione-é (The Freaky Flip-Flop of Ione and Sloane’s Identity Crisis), ami a testcserés Bolondos Péntek (Freaky Friday) feldolgozása egy időutazásos csavarral megfejelve. Az eddig nagyjából a slasher medrében zubogó (említettem már a nyaktörő sebességet?) film akkor kapcsol még nagyobb fokozatba, amikor a szalagavató előtti estén rendezett buli előre nem látott véget ér a szerepébe egyre jobban belemelegedő sorozatgyilkosnak köszönhetően, hőseink pedig a szalagavató szombatját a film címét adó büntetésben kénytelenek tölteni a suliban. Innentől elszabadul a pokol, és a film őrült kaleidoszkóppá robban szét: vissza kell térniük 1992-be, hogy megmentsék a világot a teljes pusztulástól, találkozunk Elliottal, aki tizenkilenc éve tölti a könyvtárban a büntetését, de egy pillanatot sem öregszik (mindez egy zseniális zenés montázsszekvenciából derül ki), az egyik szereplő teherbe esik saját magával, megtudjuk, hogyan került egy időutazó medve a Földre (The Disturbing Abduction of the Time-Traveling Bear), és hogy ki nyerné a párharcot Patrick Swayze és Steven Seagal között.

A ház az erdő mélyén-ben már a film kezdetén tisztában voltunk a zsáner játékszabályaival, és előre tudtuk a fordulatokat (mint ahogy ez is volt a készítők célja), a Detentionben ez pont fordítva van: hiába ismerjük fel az adott zsánert, egyszerűen lehetetlen kiszámítani, hogy mi fog történni a következő percben, és ez nagyszerű érzés. A film bevallottan nem való mindenkinek, és a videoklipszerű megvalósítás is szándékolt: akárcsak azokat, a Detentiont is többször kell megnézni, hogy egyre többet és többet mutasson meg magából, hogy felfogjuk az egymásra halmozott, csattanós replikákat és az elejtett utalásokat. Az, hogy a rendezőnek köszönhetően piszok jó zenéket hallgathatunk közben, az már tényleg csak hab a tortán.