Az emberek többsége úgy van összerakva, hogy számukra a dolgok legyenek egyértelműek - nem feltétlenül feketék vagy fehérek (a szürkének is van vagy 48-49 árnyalata), de határozottan el lehessen dönteni róluk, a mérleg melyik serpenyőjében a helyük. A Katanagatariról első blikkre nem könnyű véleményt mondani. Vannak részei, amelyek az abszolút telitalálat kategóriáját gyarapítják, ám ezek mellé ugyanennyi lelombozó aspektus szegődik kísérőül, hogy megnehezítsék az animerajongók életét.
Ennyire azért nem fest rosszul a helyzet: ugyanis a 2010-es Katanagatari, amely eredetileg a Bakemonogatarit is jegyző Nisio Isin mangaíró 12 részes light novel sorozatából készült, elég szép elismerésnek örvend az animefogyasztók körében, annak ellenére is, hogy a kritikák igyekeznek kiemelni, tisztában vannak a hibáival, ám egyszerűen nem tudják nem szeretni. Nos, nekem nem sikerült szerelembe esni vele, de ettől még elismerem az erényeit.
A Katanagatari egy nem szokványos szamurájtörténet, ha végképp le akarjuk egyszerűsíteni a dolgokat (természetesen nem akarjuk, de egyelőre elégedjünk meg ennyivel). A kardok meséje, ahogyan a cím is utal rá, 12 legendás “kard” összegyűjtéséről szól, és az idézőjelet nyugodtan meg lehet duplázni képzeletben, mert az anime nem vacakol holmi definíciókkal, páncélt és pisztolyt is lelkiismeretfurdalás nélkül sorol be a szúró-vágó fegyverek családjába. Nyilván ez része a koncepciónak, de akkor is furcsa, viszont ehhez már jobb az elején hozzászokni, mert nem ez az egyetlen elegáns lazasággal elkövetett extravagáns húzás a sorozatban.
A történet szerint létezett egy Shikizaki Kiki nevű kardkovács, aki élete főműveként létrehozott 12 varázslatos kardot, amelyekkel egész seregeket lehetett legyőzni, viszont egy felkelés leverése után a fegyvereknek nyoma veszett. Húsz évvel később a sógun, ellenfeleitől tartva úgy határoz, egészségének hosszabb távon való megőrzése céljából mégis csak üdvösebb volna, ha saját arzenálját gyarapítaná a szokatlan kardkollekció, így kiküldi hű birodalmi taktikusát, Togamét, hogy ugyan kutassa már fel a legendás kardokat.
Togame, aki kislányos kinézete ellenére dörzsölt és ravasz, tisztában van vele, hogy szép szóval senki nem fog megválni a mágikus kardoktól, ahogyan azzal is, hol egy kardforgató hűségének a határa, ezért szokatlan “kardot” választ magának fegyveréül: Yasuri Shichikát, az egyedülálló, kard nélküli kardmester-stílus hetedik mesterét. A terve viszonylag egyszerű: el kell érnie, hogy Shichika beleszeressen, és akkor soha nem fogja elárulni. Nos, ez körülbelül öt perc diskurzus után - elvileg - be is következik, ami meglepő fordulat, mivel a kardként funkcionáló fiú hamisítatlan Tarzan utánzat (egy aprócska szigeten nőtt fel nővérével, így karakterlapján a szociális tulajdonságok értéke erősen a nulla felé tendál).
A Katanagatari látszólag mindent a kardok felkutatása köré épít fel, az általánosan bevett 25 perces epizódoknak búcsút intve a sorozat tizenkettő, egyenként 50 perces részből épül fel, és ahogy ebből sejthető, az egy fejezet-egy kard struktúrát követi. Ezzel önmagában nincs is baj, de már most le kell szögezni, hogy aki egy Naruto vagy Bleach-féle sónenparádéra számít, az nagyot fog csalódni. Az anime szinte minden téren előszeretettel rúgja fel a konvenciókat, ezért fordulhat elő olyan, hogy az egyik epizód nem is a két főszereplőre fókuszál, és egyáltalán nem mutatja meg a korábban beharangozott mitikus összecsapást, vagy hogy harcra egyáltalán nem is kerül sor, hiszen, ahogy látni fogjuk, nem ez a Katanagatari esszenciája.
A nagyszájú, tűzrőlpattant Togame és a lassú felfogású, butácska Shichika bejárják egész Japánt, és miközben a kardok különböző tulajdonosaival vívnak ilyen-olyan csatákat, elkerülhetetlenül összecsiszolódnak. A hangsúly tehát a két főszereplő kapcsolatán van, kardok ide vagy oda, és ebben nagyon szépen teljesít a sorozat: Shichika abszolút jellegtelen az elején, ostoba, antiszociális, egy fehér lap - ezt teleírni hivatott a túlkomplikált, hasadt személyiséggel rendelkező Togame; és habár a viccesnek szánt, ám néhol unalmasságig ismétlődő marakodásuk viszi el a kettejük közti interakció java részét, számos emlékezetes közös pillanatuk adódik, főleg az utolsó részekben.
Az epizodikus felépítésnek köszönhetően egy-egy minisztori tökéletesen, mindenféle cliffhanger nélkül zárul le - az anime eredetileg 2010 januárjától került adásba havi egy résszel, így egészen decemberig tartott a kardvadászat. Ennek hátránya, hogy az egyébként sem izmos történet szétesik, nehezen áll össze, túl darabos, túl antológia-szerű, de mégis egy összefüggő sorozat látszatát igyekszik kelteni. Túl különleges akar lenni, és részről részre mással próbálkozik, ami nem mindig jön össze teljes mértékben; az egyik epizódban komoly mondanivalót kínál, míg egy másikban már vígan ugrik fejest a harsány blődség tavába.
A fő történetvonal az anime feléig szinte alig létezik, majd hirtelen komplikálttá válik Togame ellenlábasa, Hitei úrnő megjelenésével, ám nincs kellőképp kidolgozva, csak úgy be van lengetve. Az egész kardvadászat mögött álló terv (mondhatni összeesküvés) ráadásul első hallásra nehezen emészthető, így ebből kifolyólag nem üt akkorát a befejezés, mint kellene, pedig alaposabb megágyazással emlékezetesebb finálét kaptunk volna. Félreértés ne essék, nem a szájbarágás hiánya zavar, hanem a motivációk kiegyensúlyozatlan megfejthetősége. Mivel az anime másik hangsúlyos aspektusa a szereplők motivációja, azok érthetősége, így ez a vélhetőleg nem szándékos ködösítés feleslegesen ront bele az összképbe.
Miért harcolsz? - hangzik el többször is a Katanagatariban. És habár a kezdetben kőegyszerűnek ábrázolt Shichikáról nehezen hihető el, hogy első látásra belezúgott Togamébe, a mellékszereplők motivációi a legutolsó statisztáig kristálytisztán érthetőek. Az anime egyik nagy erénye, hogy a kardok birtokosai nem gonoszak, sőt, esetenként szimpatikusabbak, mint az egzaltált Togame, vagy a parancsra gyilkoló Shichika. Céljaik, terveik vannak a kardokkal, amik néhány esetben nemesebbek annál, hogy végül a sógun ücsörögjön rajtuk, és ezzel főhőseink is tisztában vannak, ám nincs mese, a kardokat el kell venni neki.
Az eredetiségre törekvés nem pusztán a történetvezetés és a karakterábrázolás területén mutatkozik meg. A Katanagatari legszembetűnőbb jellegzetessége a vizualitása. Érteni kell ez alatt a stilizáltság irányába kinyúló karaktertervezést, a vízfestékkel készült meséskönyvek háttérábrázolását, a bizonyos epizódok közti grafikai stílusok váltogatását - az egész animéből süt a style over substance koncepciója. Ez leghangsúlyosabban a szereplők eltérő megrajzolásában érhető tetten, hiszen elegendő csupán egy-két pillantást vetni a karakterekre, máris látni, milyen lehetetlen ruhákat és kinézeteket álmodott meg az író, még a japán animációkhoz szokott ízlés számára is - ennek kétségbevonhatatlan bizonyítéka a szintén a kardokat hajkurászó Maniwa nindzsaklán, amelynek tagjai már-már az emberiség ellen elkövetett bűn kategóriáját merítik ki állatokat utánzó maskaráikkal (meg idegtépően ostoba viselkedésükkel).
Lehet, hogy egy igazán átütő, instant klasszikus született volna, ha a készítők nem viszik el ennyire a Katanagatarit a kísérletezgetés felé? A stílusként alkalmazott szétszabdaltság határozottan nem áll jól neki, a harsányan túlzásba vitt bazári majomkodás szintén nem - egy ilyen kaliberű történetet elmesélhettek volna elegánsan, komolyabb, érettebb megközelítéssel is. A Katanagatari roppant mód szeretett volna különbözni, hát tessék, ez sikerült is, annyira, hogy túlontúl más lett, de az egyensúlyi pontokról időközben megfeledkezett. Így egyszerre esik át a ló mindkét oldalára, a nyeregben meg sajnos kevesebbet ül, mint ildomos lenne. Mégsem lehet rásütni a rossz anime bélyegét (a középszerűt meg pláne nem), mert annyi lélek van benne, amennyi képes ezt a látszólag széteső katyvaszt nemcsak egyben tartani, de lendületből eltolni a célegyenesig.