All-Star Batman #1
Történet: Scott Snyder
Rajz: John Romita Jr.
DC Comics
Miután Scott Snyder közel öt évig vitte a Batmant (kisebb-nagyobb döccenőkkel, de összességében elég jól), idén átadta a stafétabotot Tom Kingnek – de ennek ellenére még nem végzett a sötét lovaggal. A Rebirth égisze alatt elstartoló új Batman-szériájához (amelynek a címen kívül semmi köze Frank Miller máig befejezetlenül maradt, 2005 és 2008 között megjelent sorozatához) egy szokatlan, sőt, egészen eredeti koncepcióval állt elő, ami valljuk be, nem olyan gyakori egy közel nyolc évtizedes karakternél.
Az in medias res induló, és a múltba egyre távolabb visszatekintő első szám egy akciójelenetekre ügyesen felhúzott sztorimagyarázat. Harvey Dent érzi, hogy másik énje lassan kezdi átvenni fölötte az uralmat, és arra kéri Batmant, hogy vigye őt el egy Gothamtől 500 mérföldre lévő házba, ahol valamilyen, egyelőre ismeretlen módon kigyógyulhat a skizofréniájából. Kétarc azonban felszínre tör, és ellenlépéseket tesz: rafinált eszközökkel az egész alvilágot és a hétköznapi emberek egy részét is Batmanre uszítja – kezdődhet a versenyfutás az országúton egy ember lelkéért és sokak életéért.
Snyder klasszikus road movie-felállást használ: a főhősnek el kell jutnia egy messzi helyszínre, egy rakás rosszfiú pedig eszelősen tép a nyomában, hogy megállítsa. Ez a koncepció átvitt és konkrét értelemben is folyamatosan mozgásban tartja a sztorit és a szereplőket, és ellenállhatatlan lendületet ad a képregénynek. Ami még jobb, hogy teljesen kiszakítja Batmant a megszokott közegéből, és bár ennek megvannak a veszélyei is (sosem felejtem el, mert még gyerekkoromban belém égett, hogy mennyire durván kilógott a sötét lovag a sivatagos környezetből a Halál a családban című képregényben), Snyder és Romita szépen a javukra fordítják a szituációt. A főhős úgy néz ki a napsütötte búzamezőn, mint egy madárijesztő. Ja, és egy láncfűrészt lóbál a kezében.
Érted: Batman egy láncfűrésszel.
Azért muszáj megjegyeznem, hogy van a vége felé egy olyan fordulat Alfreddal kapcsolatban, ami totálisan elszálltnak és túlzónak tűnik, mi több, felháborítóan röhejesnek, de már bízom annyira Snyderben, hogy feltételezzem, van a háttérben valami, ami később tökéletes, logikus magyarázatként szolgál majd rá. Mást pedig úgysem tudok felhozni az All-Star Batman első része ellen. Remek debütálás. (Rusznyák Csaba)
Captain
Kid #1
Történet:
Mark Waid és Tom Peyer
Rajz:
Wilfredo Torres
AfterShock
Comics
Mark Waidet aligha kell bemutatni, hiszen az amerikai képregény egyik legtermékenyebb veteránja: most éppen amellett, hogy a Secret Wars utáni All New, All Different Avengers és az új, adrenalinbomba Black Widow címeket viszi, még arra is tud időt szakítani, hogy az AfterShocknál elindítson egy saját sorozatot egy írótársával. A Captain Kid elég régivágású cím, de ez egyáltalán nem véletlen: a főszereplője az éppen negyvenötödik születésnapját ünneplő Chris Vargas, egy lassan elsorvadó, papíralapú zenei magazin munkatársa, egy kihalásra ítélt állatfaj, rozoga térddel, rossz tüdővel, aki anyja halála után kénytelen volt édesapjához költözni. A képregény koncepciója éppen a Shazam alapötletének fordítottja: míg ott egy végtelenül idealista kisfiú változik át szuperképességekkel rendelkező, felnőtt férfivá, itt egy késő negyvenes, kiégett férfi alakul át emberfeletti erőkkel bíró tinédzserré.
Persze nem Waid írná a képregényt, ha ez ilyen egyszerű lenne: Chris egyáltalán nem azt teszi, amire a legtöbben gondolnának. Nem tölti minden idejét ifjonti alakjában, sőt, valamiért sokkal jobban ragaszkodik idősebb énjének megmaradt pár barátjához, édesapjához, nem túl izgalmas és minden pillanatban kirúgással fenyegető munkahelyéhez. A történet ezeket a kérdéseket, okokat kezdi lassan felfedezni, miközben előkerül egy nyolcvanas évekbe illő kosztümöt viselő nő is, aki ismeri Chris valódi alteregóját, és a segítségét kéri. A nyomok a múltba vezetnek, kiderül, hogy egy titokzatos erő harminc évvel ezelőtt adta a fiúnak a képességeit, de azok valamiért csak most, 2016-ban bukkantak a felszínre. Az akkori technológiára, videókazetták és magnószalagok olvasására kalibrált képességei mostanra elavultak, és egyébként is, specifikusan egy 1986-ban bekövetkező katasztrófa elhárítására hozták létre a szuperalteregóját. Mi siklott akkor félre, és pontosan mi történt a múltban?
Waid
évtizedes rutinnal vezeti fel a történetet, de persze az első szám csak a
teljes történetszál kibontásának előkészítése, és egyelőre sok a
megválaszolatlan kérdés a főhőssel kapcsolatban is. Az Irredeemable és az Insufferable
után már hajlandó vagyok vakon (de legalábbis félig csukott szemmel) bízni
abban, hogy ismét sikerül a feje tetejére állítani a szuperhőstoposzokat, és
valami újat mutatni a zsánerben. (Nagy Krisztián)
Kill or Be Killed #1
Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phllips
Image Comics
Criminal, Sleeper, Incognito, Fatale, The Fade Out. Ezekben a képregényekben közös a műfaj (noir), az író, a rajzoló és a színvonal is: mindegyik zseniális. Az első szám alapján a Brubaker-Phillips duó új képregénye se lóg ki a sorból. A Kill or Be Killed a Fatale és a The Fade Out után visszatérés a kortárs krimik világába, a főszerepben egy maszkos önbíráskodóval – de még csak véletlenül se gondoljon senki szuperhősre, ez inkább a XXI. század Bosszúvágya. Potenciálisan egy természetfeletti csavarral.
Az egyetemista Dylannek elég szarul megy a sora. A magánéleti üresség, a tehetetlenség és a haszontalanság érzete, a zsákutcába jutás depressziója egy idő után felkergeti egy hatemeletes épület tetejére, onnan meg le az utcára, a leggyorsabb módszerrel. Egy röhejes véletlennek köszönhetően azonban puszta horzsolásokkal túléli a zuhanást. Csakhogy aznap éjjel megjelenik neki egy démon, aki felvilágosítja, hogy a csodával határos megmenekülésnek ára van: minden hónapban meg kell ölnie egy rossz embert, máskülönben meghal.
Hogy a démon valódi, vagy csak az öngyilkossági kísérlet meg a zuhanás sokkja és a biztonságos landolás utáni részegítő, újonnan rátörő életöröm kombinációja előidézte látomás/rémálom/hallucináció, nem derül ki, és mivel Dylan nem valami kattant félbolond, ő maga is kételkedik a dologban. Brubaker ügyesen vezeti be az olvasót a gondolataiba, ahogy racionálisan végigveszi a lehetőségeket, és még a démon későbbi, villanásnyi felbukkanásait is igyekszik azzal magyarázni, hogy csak a saját agya baszakszik vele.
De talán nem is fontos, hogy a természetfeletti szál valós vagy képzelt: így vagy úgy, Dylan talál magának egy küldetést, egy életcélt, és a nyitójelenet ezt eleve bebetonozza a társadalommal, a politikával, a világ jelenlegi helyzetével szembeni általános elégedetlenségbe, kiábrándultságba, sőt undorba, bőven túllőve a motivációkat a démon címbeli feltételein. A XXI. század önbíráskodója nem egy személyes sérelmet torol meg, hanem viszolyogtató globális tendenciák miatti gőzét ereszti ki húst roncsoló puskagolyók formájában (így ha messziről is, de rokonítható Brian Michael Bendis Scarletjével, amelyből amúgy hamarosan tévésorozat lesz). Sean Phillips képi világát és strukturális megoldásait pedig mindig öröm látni. (Rusznyák Csaba)
Replica
#5
Történet:
Paul Jenkins
Rajz:
Andy Clarke
AfterShock
Comics
A 2015-ben elstartolt AfterShock kiadó nem nagyon ült a babérjain (több címéről már írtunk is: American Monster, Second Sight), mert bár Neil Gaiman és Warren Ellis még csak bemelegít, Brian Azzarello és Garth Ennis már a pályán van, Paul Jenkins pedig éppen most csatlakozik hozzájuk saját szerzői sztorijával, amelyhez ráadásul a 2000 AD-nél Dredd bíró rajzoláson edződött Clarke-ot szerződtette le. Rögtön egy olyan témát ültetett science-fiction miliőbe, amelyből Peter David annak idején az egyik legjobb karakterközpontú sorozatát írta (igen, a Madroxból az X-Factorba átmentett történeteire gondolok), csak éppen itt a buddy comedy zsánerén belül teszi fel a kérdést: hogyan vagy képes elviselni, ha saját magaddal kell együtt dolgoznod? Na és ha ötven van belőled?
Trevor Churchill egy ősi mesterséges intelligencia által hátrahagyott és most az univerzum sok száz fajának képviselőivel benépesített űrbázison teljesít szolgálatot, ahol a politikai korrektség jegyében különféle idegen lényekből verbuvált osztaggal kell fenntartania a rendet a körzetében. A legutóbbi kudarcot vallott rajtaütés után teljességgel megbizonyosodik arról, hogy képtelenség együtt dolgozni shadarr altisztjével, aki egy dicső, harcos faj díszpéldánya, csak épp a gyanúsítottak élve elfogásának fogalma hiányzik a szótárából. Az ötlet hirtelen jön, de a következménye nagyon sokáig vele marad: ugyan csak egy klónt szeretett volna készíteni magából, de egy technikai malőr folytán ötven sikeredik belőle, akik ráadásul a személyisége különböző aspektusait öltik magukra. A precíz, a lusta, az amorózó, a falánk, a mindenkinek megfelelni vágyó, az örök optimista, mind-mind az ő felelőssége alá tartoznak, ami persze a haverkomédiák legváltozatosabb helyzeteit hozzák elő.
Ha nem lenne elég klónjainak kordában tartása, Trevor még egy fajok közti politikai játszmába is belekeveredik: a Skarlát Birodalom űrközi jogi csűrés-csavarással, terroristatámadással és orgyilkosokkal próbálja megszerezni az űrállomást létrehozó faj által hátrahagyott ereklyéket, ráadásképp a saját klónjai közül egy áruló segíti őket. Jenkins nagyon jól egyensúlyozik az akciókomédia keskeny mezsgyéjén, anélkül, hogy átesne a ló túloldalára, Clarke pedig nagyszerűen kamatoztatja a 2000 AD sci-fi történetein edződött fantáziáját, bőségesen ellátva minket szépségesen egzotikus királynőkkel, groteszk idegen lényekkel és látványos robbanásokkal a futurisztikus környezetben. Ugyan az ötödik számmal az első sztori befejeződik, de elegendő mellékszál indult folytatásra várva, hogy ne kelljen aggódnunk a sorozat sorsát illetően. (Nagy Krisztián)
The
Fix #4
Történet:
Nick Spencer
Rajz:
Steve Lieber
Image
Comics
Ugyan Nick Spencer már évek óta ír szuperhőscímeket (Iron Man, Secret Avengers), és egy régóta futó saját szerzői sorozata is van (Morning Glories), mégiscsak nem régen dobbantott igazán nagyot, méghozzá egy lúzer, B-listás szuperbűnözőket felvonultató komédiával (Superior Foes of Spider-Man), amelyet szerencsére folytatott annak kvázi-folytatásával illetve szellemi örökösével, az Ant-Man, majd pedig az Astonishing Ant-Man szériával. Jómagam csak mérsékelten fogyasztok humoros sorozatokat (nagyon kevés kivétellel Deadpool minden inkarnációjától irtózom), mert tapasztalatom alapján rendszerint erőltetett debilkedésbe fullad, de úgy tűnik, Spencer munkái kivételt képeznek. Épp ezért kíváncsian vártam, mit fog kihozni egy hétköznapi zsarupáros hétköznapi kalandjaiból a napfényes Los Angelesben.
Lódítottam persze, semmi hétköznapi nincsen bennük, Roy és Mac két olyan zsaru, akik bármit gátlástalanul megtesznek egy kis gyors pénzszerzés érdekében: mint például símaszkban kirabolnak egy öregek otthonába suvasztott volt gengsztert, majd ugyanabban a ruhában hallgatják ki az eset tanúját, a markukba röhögve, amikor leírást kérnek a támadókról. Roy simabeszédű, beteges hazudozó, aki bármire rá tudja venni a szerencsejáték-függő és alapjában véve aranyszívű Macet, még arra is, hogy átlője a tenyerét, csak azért, hogy áthelyeztessék a Los Angeles-i repülőtérre, ahol egy kábítószerszimat rendőrkutyát kaphat társnak. Mindketten rengeteggel tartoznak ugyanis egy szociopata, elmebeteg és rendkívül veszélyes gengszternek, aki éppenséggel mostanában akar valamit átjuttatni a vámon. Persze semmi sem megy simán, és egyre mélyebbre süllyednek a slamasztikába.
Spencer remek párbeszédeket ír, nagyszerűen építi fel a karaktereit és helyez mögéjük olyan hátteret, ami egyértelműen kirajzolja a motivációikat: ráadásul többször is sikerül orvul, váratlanul meglepnie a történet logikus irányba futó egyeneseiben. Itt bizony senkinek az élete nincs biztonságban, és teljesen biztosak lehetünk benne, hogy a két főszereplő semmiből sem tanul: magabiztosan robognak a már messziről látható katasztrófába. Talán leginkább a The Nice Guys két főszereplőjéhez hasonlíthatnánk őket, csak éppen mindenféle jó szándék, lelkiismeret és önfeláldozás hiányzik belőlük, az pedig csakis az író érdeme, hogy minden hibájuk ellenére is elkerülhetetlenül megkedveljük őket. Lieber már a Superior Foes of Spider-Manben is tökéletesen dolgozott Spencer keze alá, és nincs ez másképp itt sem. Nem lepődnék meg, ha a közeljövőben arról hallanánk, hogy valamelyik filmstúdió leopciózta az adaptálás jogát. (Nagy Krisztián)
