Joker – A kozmikus vicc, akit senki sem ért

Sosem felejtem el, amikor először olvastam Grant Morrisontól az Arkham Elmegyógyintézetet. Az egyik jelenetben Joker fegyvert szorít egy őr fejéhez, és mesélni kezd Batmannek egy viccet egy férfiről, akivel épp közli az orvos a szülészeten, hogy a felesége egészséges gyereknek adott életet, és mindketten a lehető legjobban vannak. Amikor a férfi boldogan beront a szobába, a felesége ágyát üresen találja, mire megfordul, és az orvos meg a nővérek mögötte röhögnek és ujjonganak: „Április bolondja, a felesége meghalt, a fia pedig bénának született!” És a vicc csattanójával egy időben Joker golyót röpít az őr fejébe.

Csak ültem döbbentem, zavarodottan, nem tudván, hogyan kellene reagálnom. A jelenet mélységesen gonosz, felkavaró és kegyetlen, ugyanakkor a maga perverz módján vicces is. És valahol pont ez Joker lényege. Hogy sok minden egyszerre, hogy bohóc, gyilkos, őrült és tréfamester, hogy egymással látszólag ellentétes jellemvonások kavarognak benne, hogy ha jól írják, furcsa, kényelmetlenül ambivalens érzéseket kelt benned. Immár 76 éve.

A nevető ember

Joker keletkezésének története kissé homályos, legalábbis kiötlői, Bob Kane, Bill Finger és Jerry Robinson némileg másképp nyilatkoztak róla. Annyi biztos, hogy a bohóckülsejű gyilkos ötletének csírája Bob Kane-től, Batman egyik atyjától származik. A mellette sertepertélő Bill Finger, Batman másik atyja azonban túl komikusnak találta Kane karaktervázlatát, és inkább mutatott neki egy képet Conrad Weidtről A nevető ember című 1928-as Victor Hugo-adaptációból – az ő elmondása szerint ez lett Joker külsejének alapja. Az akkor 18 éves Jerry Robinson (Kane felfedezettje) viszont azt állította, hogy ő készítette el a karaktervázlatot egy jokeres kártya alapján, és Finger csak utólag, ezt látva jegyezte meg, hogy a rajz Weidtre hasonlít. Mivel már egyikük sem él, a teljes igazság valószínűleg sosem fog kiderülni.

Hogy teljes legyen a kép, meg kell említeni a korszak egyik legbefolyásosabb szerkesztőjét, Whitney Ellsworth-t is: Batman akkori (1940-ről beszélünk) ellenségei hagyományosan a legelső felbukkanásukkor elhaláloztak (Doctor Death volt az egy egyetlen visszatérő gonosztevő), ám Ellsworth meglátta a potenciált Jokerben, és a sztori végére odarajzoltatott egy utolsó utáni panelt, amelyből kiderült, hogy a karakter vígan túlélte halálos(nak tűnő) késsebét. Vagyis a szerkesztő nélkül lehet, hogy Joker sok más akkori Batman-ellenséggel együtt eltűnt volna a képregények Aranykorának süllyesztőjében.

Egyszer így emlékszem, máskor meg úgy

Joker eredettörténetének első verziójára jó tíz évet kellett várni, Bill Finger ugyanis csak 1951-ben mesélte el a Detetctive Comics 168-as számában (1951). A sztori szerint egy Red Hood nevű, vörös sisakot viselő mesterbűnöző folyton kicsúszik Batman karmai közül, majd amikor egy alkalommal végre sarokba szorítják, beleugrik egy üzem vegyi tárolójába, hogy megmeneküljön a sötét lovag és a rendőrök elől – így születik meg a torz vigyorú, fehér bőrű, zöld hajú gyilkos bohóc. Ez az eredet évtizedekig érintetlen maradt, mígnem a DC 1986-ban rebootolta az univerzumát a Crisis on Infinite Earths-szel, és minden karakter tiszta lappal indult. (A fehér bőr egyébként minden inkarnációban alap, kivéve Christopher Nolan A sötét lovagját, amelyben Heath Ledger Jokere festékkel keni magát fehérre.)

Az új eredettörténettel Alan Moore rukkolt elő a Gyilkos tréfához: Joker ebben egy névtelen, sikertelen komikus, aki siralmas anyagi helyzetére és terhes feleségére való tekintettel beleegyezik, hogy segít kirabolni egykori munkahelyét, egy vegyi telepet. Társai rábeszélik a Red Hood-jelmez viselésére, hogy később az egész akciót ráverhessék, de a rablás balul sül el, és a bukott komikus egy kémiai folyadékba veti magát a vörös sisakján át szörnyszerűnek tűnő Batman elől. A mai napig ez a legszélesebb körben ismert, legelfogadottabb eredettörténet, amelyet több későbbi képregény is készpénznek vett, pedig Moore azonnal zárójelbe tette az egészet: Joker (a megbízhatatlan narrátor tipikus példája) már nem emlékszik pontosan (illetve mindig máshogy emlékszik) „születésének” körülményeire, vagyis a bizarr bohócarcokkal és lázálom-színvilággal, flashbackekben elmesélt sztori valóságtartalma minimum megkérdőjelezhető.

Alternatívákat kínál erre a bizonytalan eredetre a Batman Black & White-ban megjelent 2002-es Case Study Paul Dinitől és a Batman Confidentialben 2006-ban napvilágot látott Lovers & Madmen Michael Greentől. Mindkettő azzal a gondolattal játszik el, hogy a karakter már Jokerré válása előtt is kattant, feltörekvő gengszterként hajszolta az őrült izgalmakat, és messze nem csak racionális érvek hajtották. Előbbinek különösen markáns pontja az az elmélet, amely szerint Joker a látszat ellenére nem őrült, nagyon is tisztában van cselekedetei következményeivel, a jó és a rossz közti különbségekkel.

Egy frissebb verzió (Scott Snyder tavalyi Endgame-je) felvetette annak lehetőségét, hogy Joker halhatatlan, és afféle városi szörnyként/kísértetként évszázadok óta sanyargatja Gotham lakóit, legutóbb pedig Geoff Johns kavarta meg a lapokat a Darkseid Warban azzal az elmélettel, hogy Joker valójában nem egy, hanem három különböző személy – bár lehetséges, hogy ez csak a DC szokásos univerzum/multiverzum agyrémének egy mellékállomása lesz.

Akárhogy is, Alan Moore-nak köszönhetően Joker egy abszolútummá vált, akit készen kapunk, akinek esetében nem számít, kicsoda és honnan jött, sőt, pontos háttér nélkül csak félelmetesebb és érdekesebb. A homályos eredet alól Jack Nicholson Jokere a híres kivétel, aki egy Jack Napier nevű gengszterként esik a vegyi folyadékba a sötét lovaggal való találkozásakor. Ennyire még az 1992-es, klasszikus rajzfilmsorozatban (Batman: The Animated Series) sem egyértelmű a dolog: a Joker’s Wild című epizódban felbukkan a Jack Napier név, ami nyilvánvalóan a Burton-univerzumra utal, ám a Beware of the Creep és a Mask of the Phantasm szerint átváltozása előtt Joker a maffia bérgyilkosa volt.

Őrült gyilkos vagy vihogó pojáca?

Joker egy temetőben lakó, arisztokrata vonásokkal is felruházott, intelligens, amorális, gyilkos rablóként mutatkozott be a Batman 1940-ben megjelent első számának rögtön két sztorijában: a második végén látszólag meghal, és rögtön sor is kerül a karakter első igazi Joker-pillanatára, a halál és a bizarr humor keveredésére, ahogy hisztérikusan röhög önnön végzetén („The laugh is on the Joker! Ha! Ha! Laugh, clown, laugh! Hahaha…”). A bohóc a következő hónapokban újra és újra felbukkant, őrületének talán első metaforája az volt, amikor egy röhögő Joker-fejet vetített Batman elé egy sötét szobában (Batman 4).

A védjegyszerű groteszk vigyor és a kegyetlenség ellenére tébolyult tettei mögött ekkor még határozott, racionális (anyagi) motiváció állt, ugyanakkor már megjelent a Batmanhez való bizarr kötődése is. Több részben is megölhetné a sötét lovagot, de nem teszi, mert azt akarja, hogy „hallja, ahogy röhög rajta”, és szórakoztatja, ahogy próbál lépést tartani vele. Kijelenti, hogy fegyverrel bárki képes ölni, de Batman életét kreatívan, kellő képzelőerővel kell kioltani (Batman 12). Vagyis már ebben a nagyon korai Jokerben is megvoltak azok a lényegi jellemvonások, amelyek kisebb-nagyobb eltérésekkel és más arányokkal, de máig meghatározzák a karaktert.

Joker azonban az első egy-másfél év után egyre súlytalanabbá vált, mind ritkábban ölt, tréfái ártalmatlanabbak lettek. Az 1944-es 25. részben már csak egy komikus, gőgös félbolond, aki a Pingvinnel együttműködve elfogja a sötét lovagot és Robint, de miután hosszú ideig veszekednek, hogyan is öljék meg őket, a duó kiszabadul, és Batman rímekben beszélve veri puhára a bohócot. A háború után a kötelességtudó, mosolygós, apafigura-Batmanhez és a vidámabb, színesebb, egyre több sci-fi elemmel dúsított történetekhez igazodva Joker figurája még komolytalanabbá vált: a bajba jutott bűnözők Joker-jellel hívták, hogy szuperkütyükkel felszerelt Jokermobillal siessen a segítségükre, Batman és Robin pedig gúnyos karácsonyi üdvözlőlapot küldött neki a börtönbe. A kegyetlen, ijesztő gyilkosból egy vihogó-szájaló homokzsák lett, aki havi rendszerességgel bukkant fel, hogy James Bondra jellemző szuperkütyükkel törjön borsot Batman orra alá, és minden ilyen felbukkanásakor hülyét csinált magából (az arcára mért döntő ökölcsapáshoz sokszor társult a „Joke’s on you, Joker” beszólás).

Az ’50-es években a szuperhősök népszerűsége megcsappant, a sci-fi előretört, a képregények ellen boszorkányüldözés indult (ld. Dr. Fredric Wertham The Seduction of the Innocents című hírhedt könyvét, a részben annak hatására indított kongresszusi vizsgálatot és a képregényipar ebből kinőtt öncenzúráját), Joker pedig jó pár évre szinte teljesen eltűnt. A DC 1964-ben kísérletet tett az időközben teljesen elszállt, agyament ötletekkel teli sorozatok megreformálására (visszatértek az egyszerűbb detektívtörténetekhez, és módosítottak Batman külsején is – ekkor került például a mellkasára a sárga ellipszis), és Joker karakterét is közelebb terelték a gyökereihez (ld. Detective Comics 332: The Joker’s Last Laugh).

Ám a reform nem tartott soká, mert az 1966 elején indult élőszereplős Batman-tévésorozat visszarugdosta a képregényt az infantilizmus igencsak kifizetődő ösvényére. A Cesar Romero Jokerét csatasorba állító show népszerűsége óriási hatást gyakorolt a képregények eladási mutatóira (1966-ban csaknem kétszer annyi Batmant adtak el, mint egy évvel korábban), és még a boltok is megteltek Joker figurákkal, poszterekkel meg gyerekkönyvekkel. Hogy a bohóc mennyire komikus figurává vált, azt jól példázza a Batman 186 (1966), amelyben az olvasók megismerkedhettek szeretett és nagy becsben tartott törpe segédjével, vagyis saját kis „Robinjával”, Gaggyvel. A sztori végén együtt álldogálnak közös cellájukban, és sóvárogva bámulnak ki a nagyvilágba – Gaggy a maga saját, törpemagasságban elhelyezett rácsos ablakán.

A nevető halak totális tébolya

Csakhogy a tévésorozat 1968-as elkaszálása után a képregény eladásai is rohamosan csökkentek, és a DC-nél úgy vélték, itt az ideje a vérfrissítésnek. 1969-ben Batman kalandjai a legendás Dennis O’Neil-Neal Adams duó kezébe kerültek, és a sorozat hosszú idő után végre visszatért sötét, komor, noirjellegű gyökereihez. Bár az eladásokon ez sem segített (1970-ben harmadannyi Batman fogyott, mint négy évvel korábban), O’Neilék történetei óriási, máig érezhető hatással voltak a karakterre és a későbbi alkotók munkájára.

1973-ban jelent meg a korszak és a duó egyik leghíresebb sztorija, a The Joker’s Five-Way Revenge (Batman 251). Ebben Joker ismét egy mániákus, kegyetlen és nem utolsósorban intelligens gyilkos, aki sorra öli régi, árulóvá lett verőembereit, és bizarr, szoros kötelék fűzi Batmanhez: amikor szinte véletlenszerűen legyőzi, nem öli meg, mert az méltatlan lezárása volna hosszú viaskodásaiknak. „Végső győzelmemet mindig ravaszságom eredményeként képzeltem el… egy keserű küzdelem végén Batman és énköztem… amelyben ő a detektívtudását használja, én pedig azt az isteni adományt, amelyet az emberek őrületnek hívnak!” A Batman 260-ban (This One’ll Kill you, Batman, 1975) majdnem valóra is válik az elképzelése: sikerül nevető mérgével megfertőznie nemezisét, akinek három napja marad, hogy ellenanyagot szerezzen – miközben folyton hisztérikus röhögő rohamok törnek rá.

Jokernek a külseje is megváltozott: vészjóslóbb, markánsabb vonásokat, tébolyultabb szemet, abszurd módon meghosszabbított állat és vékonyabb testalkatot kapott. Új énje akkora sikert aratott, hogy 1975-ben még saját sorozata is indult, igaz, csak kilenc részt ért meg, miután az első pár szám után lassan önismétlésbe fulladt. Joker minden füzetben egy-egy szuperhőssel vagy szupergonosszal (Zöld Íjász, Luthor, Kétarc stb.) került szembe, de a kor nem sok mozgásteret hagyott egy őrült gyilkosról szóló sorozatnak: a Comics Code Authority szabályai megkövetelték, hogy soha, egyetlen bűntett se maradjon büntetlen, ezért Jokert minden egyes rész végén börtönbe kellett zárni. Ettől függetlenül az írók jól eltalálták az arany középutat: Joker nem vált olcsó, röhejes bohóccá, főhősként is nem egy embert tett el láb alól, ugyanakkor mégis fogyaszthatóbb és viccesebb volt, mint ugyanezen időszak komorabb Batman-képregényeiben.

1977-ben Steve Englehart és Marshall Rogers tovább mélyítették a figura őrületét. Joker groteszk gyilkosságai mögött még az O’Neil-Adams duó fentebb említett képregényében is egy határozott, racionális motiváció (bosszú) állt, ennek azonban már nyoma sincs a klasszikus The Laughing Fish és Sign of The Joker (Detective Comics 475-476) című történetekben. Joker célja itt az, hogy miután nevető mérgével beszennyezte a tengert, és annak halait így a saját képére formálta, védjegyként jegyeztesse be a hatóságoknál a „nevető halat”, hogy minden eladott példányból származó bevétel után részesedést kapjon – és persze addig szándékozik ölni a hivatalnokokat, amíg követelését nem teljesítik. A teljesen abszurd terv egyértelművé teszi, hogy nincs többé racionális Joker, nincs többé „egyszerű” rabló, akinek tébolyult játékai pusztán a zsákmány megszerzését szolgálják. Ez a Joker már teljesen kiszámíthatatlan, és mint ilyen, sokkal veszélyesebb és félelmetesebb (saját embereit is minden különösebb ok nélkül leöli). Érdemes még megjegyezni, hogy Rogersnél a bohóc nem egyszerűen vigyorog – egyenesen nem tud nem vigyorogni, szája mintha örök, torz mosolyba fagyott volna.

Gyilkos tréfák

Miután 1986-ban a Crisis on Infinite Earths egyszerűsítette és rebootolta a DC Univerzumot, Dennis O’Neil lett a kiadó Batman-szekciójának szerkesztője, és meggyőződése volt, hogy a sötét lovag jövője a korábbiaknál is komorabb, realisztikusabb történetekben rejlik. A következő években Frank Miller és David Mazzucchelli újramesélték Batman eredettörténetét (Első év), Alan Moore és Brian Bolland pedig Jokert helyezték új megvilágításba: A gyilkos tréfa (1988) egyrészt az őrület, másrészt a bohóc és Batman groteszk kapcsolatának anatómiája. Jokernek azonban itt nem a puszta szórakozás a célja: be akarja bizonyítani, hogy bárki képes egyetlen nap alatt megőrülni, ha „megfelelő” szituációba kerül – ahogy az egykor vele történt. Utolsó mentsvára ez egy tébolyult elmének, aki valahol mélyen, az állandó abszurd vigyor és a mániákus gyilkolási kényszer alatt tisztában van vele, hogy tettei szörnyűségesek és megbocsáthatatlanok, így aztán a maga eszement módján megpróbál mentséget találni rájuk. Ez leginkább a fináléban válik nyilvánvalóvá, ahol lemállik róla a merev bohócarc, és előbukkan mögüle egy nyomorúságos emberi roncs. Miller alternatív univerzumos The Dark Knight Returnsének (1986), és Grant Morrison Arkham Elmegyógyintézetének (1989) Jokere szintén nagy hatással volt későbbi megjelenéseire.

Joker a ’80-as évek végétől kezdve személyes csapások egész sorát mérte a sötét lovagra és szövetségeseire, így például a Gyilkos tréfában meglőtte, és tolószékbe juttatta Batgirlt, a Halál a családban című sztoriban (Batman 426-429, 1988-1989) megölte Jason Toddot, a második Robint, a No Man’s Landben pedig Gordon második feleségével, Sarah Essennel végzett. A vicces, pojáca Jokernek végképp leáldozott, a figura modern inkarnációja egy kiszámíthatatlan, Batman figyelmére áhítozó, gonosz humorú gyilkos. (Bár időről-időre a „csak az átlagnál kicsit őrültebb, egyszerű gengszter” olvasat is felüti a fejét, mint Brian Azzarello és Lee Bermejo 2008-as, Joker című képregényében vagy éppen a nemrég bemutatott Suicide Squad mozifilmben.)

A modernkor Jokerének legérdekesebb adaléka azonban az 1992-es rajzfilmsorozatból átvett karakter, Harley Quinn, akivel sajátosan bizarr kapcsolatot ápol. A bohóc barátnője a No Man’s Landben bukkant fel először a kánonban (Batman: Harley Quinn, 1999), és ebben elmesélt háttértörténete nagyjából megegyezik a Mad Love című Eisner-díjas sztoriban olvasottal (bár ez egy valamivel sötétebb, pszichotikusabb Harley) – vagyis eredetileg egy arkhami pszichiáter volt, aki belehabarodott a páciensébe, Jokerbe. Viszonyuk bonyolult és kiszámíthatatlan: Joker hol nőként tekint rá, hol csak egy körülötte kóválygó bohócként, hol szereti, hol veri és megalázza, hol pedig meg akarja ölni. Hozzá kell tenni, hogy Joker erős aszexuális vonásokkal bír – bár akadtak „romantikus” kapcsolatai, a nők (vagy a férfiak) nem különösebben érdeklik. A szexuális izgalmat leginkább a saját tettei és a Batmannel játszott gyilkos játékai jelentik számára.

Egy kozmikus vicc, akit senki sem ért

Joker jellemének, világnézetének csaknem 80 év alatt sokféle értelmezése született, így nehéz egységes képet formálni róla, de azért akadnak többé-kevésbé állandó, alapvető jellemvonásai. A legfontosabb, hogy Joker a világ legtökéletesebb, legokosabb, legszebb, legviccesebb lényének, minden és mindenki felett állónak tartja magát – ebből következik szadista humora és az emberi élet iránti teljes tiszteletlensége is. Egy gyilkosság számára nem gonoszság, hiszen az áldozata szinte nem is a létezésnek azon a síkján mozog, amelyen ő. A mindenséget egy hatalmas, groteszk viccnek fogja fel, és egyfajta vérbeli komikusként, frenetikus előadóművészként tekint magára (mellesleg megszállottan rajong a ’20-as, ’30-as, ’40-es évek vígjátékaiért és híres komikusaiért), akinek a világ jelenti azt a színpadot, amelyen pusztító tréfáit elsütögetheti. Persze, ahogy azt a sötét lovag sokszor szóvá tette, Joker tettei csak önmaga számára bírnak értelemmel, és viccei is egyedül csak neki humorosak – ezt alkalmanként ő is belátja, mint pl. az O’Neil-Rogers páros minisorozatában, a Dark Detective-ben: „Egy kozmikus vicc vagyok, amit senki sem ért.”

Az is felmerült már, hogy Joker valójában egy elveszett lélek, aki csak szeretetre vágyik, és azt a maga tébolyult módján, gyilkos poénjain keresztül próbálja elérni: mindössze azt akarja, hogy a világ nevessen a tréfáin. Az egyik legizgalmasabb elméletet azonban Grant Morrison állította fel az Arkham Elmegyógyintézetben: eszerint Joker nem őrült, éppen ellenkezőleg, úgymond „szuperracionális”, vagyis szükségleteinek megfelelően nap mint nap újrateremti saját magát, hogy meg tudjon birkózni a modern nagyvárosi élet káoszával. Ezért van, hogy néha csak egy ártalmatlan, bolondos bohóc, néha pedig egy gátlástalan, pszichopata gyilkos (hozzá kell tenni, hogy Morrison szeret rendet tenni a zavaros kontinuitásban, szóval ez legalább annyira magyarázatkísérlet a sok év alatt sokféleképpen ábrázolt Joker ellentmondásaira, mint konzisztens, saját lábán álló sztorielem).

A „Joker nem őrült” elméletet hangoztatja a már említett Case Study is, amelyben Harley Quinn tanulmányából kiderül, hogy a bohóc racionális gondolkodású, és nagyon is tisztában van a jó és a rossz közti különbségekkel, egyszerűen csak végtelenül gonosz és manipulatív. Mindennek persze ellentmondanak azok a sztorik, amelyekben ideiglenesen épelméjűvé válik. Így pl. a Rock of Ages, (JLA 10-15, 1998), amelyben a telepata Martian Manhunter szünteti meg pár percre az őrületét, s e rövid idő alatt mélységesen megbánja szörnyű bűneit (hasonló játszódik le a 2001-es Legends of the Dark Knight 145-ben, amelyben Joker meghal, Batman pedig újjáéleszti egy Lazarus gödörben, és annak mellékhatásaként tisztul ki az elméje). Vagy ott van Kevin Smith Cacophonyja, amelyben a sötét lovag úgy tud értelmes beszélgetést lefolytatni Jokerrel, hogy az orvosok ideiglenesen normálissá gyógyszerezik súlyosan sérült – és nyilván őrült – nemezisét.

A Jokernek kell a Batman! Nem, a Joker megérdemli a Batmant!

Batman (rend) és Joker (káosz) kapcsolata Batman oldaláról az egyszerűbb: számára Joker mindazt képviseli, ami ellen szülei sírjánál felesküdött, egyetlen célja vele kapcsolatban, hogy megállítsa. Morális kódexe persze nem tesz lehetővé „végleges megoldást” (bár többször is kísértésbe esett, és előfordult, hogy csaknem halálra verte ellenségét), pedig időről-időre felmerül az a kényelmetlen dilemma, hogy nem tehető-e felelőssé az újra és újra megszökő Joker tetteiért, amelyeket egyetlen élet kioltása árán megakadályozhatna. Batman azonban ezt Joker végső győzelmeként értelmezné, vagyis ez az opció számára elfogadhatatlan. Egyébként pedig a sötét lovag, bár undorodik a bohóctól, ő maga is tudatában van kettejük bizarr viszonyának; ő is megszállottja Jokernek, nem csak fordítva, és olykor meg is próbál kitörni ebből a kapcsolatból (A gyilkos tréfa, Cacophony, Going Sane), de természetesen sosem jár sikerrel.

Joker szempontjából kapcsolatuk már jóval mélyebb és komplikáltabb. Harely Quinnen kívül Batman az egyetlen, aki iránt érzései vannak, rendszeresen becézgeti, és megrögzötten várja a vele való összecsapásokat. Ahogy azt többször is megfogalmazta, a sötét lovag kiegészíti, teljessé teszi őt, ő ad értelmet a létezésének: és ha Batman kikerül a képből, Joker létezése is okafogyottá válik. Mikor a The Dark Knight Returnsben Bruce szögre akasztja a denevérruhát, ő is hosszú évekig kushad katatón állapotban az Arkhamban – de Batman felbukkanásának első jelére felébred, és újra őrült ámokfutásba kezd. J. M. DeMatteis Going Sane című sztorija még ennél is messzebbre megy. Az elején Joker azt hiszi, megölte Batmant, aminek kezdetben örül, de aztán rájön, hogy így nincs többé közönsége, ha pedig nincs közönsége, nincs értelme Jokernek lennie. Átoperáltatja az arcát, és normál életet kezd: megismer egy nőt, akivel egymásba szeretnek, és akit végül feleségül is kér. Ám amikor fél év után Batman felépül, és az újságok megírják a visszatérését, ismét elpattan benne valami, és a sötét lovaggal együtt Joker is újra akcióba lendül. A téboly és a megszállottság mindkettejüket visszarántja egymás karjaiba.

Joker Batmannel kapcsolatos céljai egyébként hangulatától – illetve az íróktól – függően változnak: vagy meg akarja ölni, de úgy, hogy az egy emlékezetes, grandiózus, frenetikus tett legyen (Batman 655: „Sikerült! Végre megöltem Batmant! Egy rakás kiszolgáltatott, tehetetlen kölyök szeme láttára! És most hozzátok a Télapót!”), vagy egyszerűen szórakozni akar vele, és a világért sem okozná a halálát (Batman 663: „Sosem tudnálak megölni. Mivé lenne az előadásom a komikus mellékzöngém nélkül?”). Illetve ott van még Kevin Smith (Cacophony) és J. M. DeMatteis (Going Sane) olvasata, amely szerint Joker megszűnne Joker lenni, ha Batman nem létezne többé – akkor végre mindketten kitörhetnének az őrület körforgásából, és szabadok lehetnének.

De természetesen sosem lesznek azok. Hiszen abszolútumok.

JOKER-TÖRTÉNETEK, AMELYEK NÉLKÜL NEM ÉLET AZ ÉLET:

• Batman 1: The Joker/The Joker Returns (1940): Joker első (és második) felbukkanása.
  
• Batman 7: Wanted: Practical Jokers (1941): Joker megölhetné Batmant, de nem teszi.
  
• Batman 25: Knights of Knavery (1944): A már komikus Joker először fog össze a Pingvinnel.
  
• Detective Comics 168: The Man Behind the Red hood (1951): Joker eredettörténetének első elmesélése a Red Hood személyiséggel és a vegyi folyadékkal.
  
• Batman 186: The Joker’s Original Robberies (1966): Szupergonosz team-up! Joker és törpe segédje, Gaggy.
  
• Batman 251: The Joker’s Five-Way Revege (1973): Az O’Neil-Adams duó új, őrültebb Jokerének első felbukkanása.
  
• Batman 260: This One’ll Kill You, Batman (1975): Batmannek három napja van, mielőtt szó szerint halálra röhögi magát Joker mérgétől.
  
• Joker 1: The Joker’s Double Jeopardy (1975): Joker egyetlen (rövid életű) saját sorozatának első része.
  
• Detective Comics 475-476: The Laughing Fish/Sign of the Joker (1977): Az Englehart-Rogers duó klasszikus Joker-sztorija a nevető halakkal és az immár teljesen tébolyult bohóccal.
  
• The Dark Knight Returns (1986): Az idős Joker és Batman utolsó összecsapása Frank Miller képregényes mérföldkövében.
  
• A gyilkos tréfa (The Killing Joke) (1988): Alan Moore klasszikusa Joker és Batman kapcsolatáról és az őrület természetéről.
  
• Arkham Elmegyógyintézet (Arkham Asylum) (1989): Grant Morrison elmélete Joker “szuperracionalitásáról”.
  
• Batman 426-429: Halál a családban (Death in the Family) (1988-1989): Joker brutálisan meggyilkolja a második Robint (igazából nem egy jó képregény, de abszolút megkerülhetetlen – talán semmi másra nem utalnak vissza olyan sokat, mint erre).
  
• Legends of the Dark Knight 65-68: Going Sane (1994): Joker ideiglenesen épelméjű lesz, és beleszeret egy nőbe. Igazi elfeledett mestermű.
  
• Mad Love (1994): Eisner-díjas, fantasztikus graphic novel Harley Quinnről a klasszikus animációs sorozat alapján.
  
• No Man’s Land (Több sorozatot, sok részt magába foglaló crossover) (1999): Joker a földrengésben romba dőlt Gotham egyik részét irányítja, és megöli Gordon második feleségét, Sarah-t. (A No Man’s Land egyébként a nagy Batman-crossoverek abszolút legjobbika.)
  
• Gotham Central 12-15: Soft Targets (2004): Joker egy puskával terrorizálja a várost karácsonykor – a sztori középpontjában kivételesen nem Batman áll, hanem a gothami rendőrség nyomozói. (Ahogy a Gotham Centralban általában – kiváló sorozat.)
  
• Batman: The Man Who Laughs (2005): Joker első felbukkanása az új kontinuitásban, a Batman 1 modern remake-je. (Októberben itthon is megjelenik.)
  
• Detective Comics 826: Slayride (2007): Joker autós ámokfutásba kezd karácsonykor, a megkötözött Robinnal az anyósülésen.
  
• Batman 663: The Clown at Midnight (2007): Illusztrált novella Joker új személyiségének (és mosolyának) megszületéséről.
  
• Batman: Cacophony (2009): Kevin Smith felteszi a kérdést: mit jelent egymásnak Batman és Joker, és vajon tényleg meg akarják ölni egymást?
  
• Detective Comics 867-870: Impostors (2010): Batman- és Joker-imposztorok háborúznak egymással Gothamben (kakukktojás, mert Joker csak flashbackekben bukkan fel benne, viszont végig érezhető a „befolyása” – egyébként nagyszerű sztori).
  
• Batman 13-17: Death of the Family (2012-2013): Joker beteg tervet eszel ki, hogy elszakítsa Batmant az évek során maga köré gyűjtött szövetségeseitől – hogy csak ők legyenek egymásnak.
  
• Batman 35-40: Endgame (2014-2015): A Death of the Family folytatása – afféle ultimate Batman vs. Joker sztori, remek befejezéssel.

Ez a cikk egy eredetileg 2008-ban, a KépregényNeten megjelent írásom alaposan átdolgozott és frissített verziója.