Rusznyák Csaba: Ki a faszt érdekel, hogy hívják a sajtos
negyedfontost Párizsban? Vagy hogy a britek mit tesznek a sült krumplira
ketchup helyett? Többek közt ezek azok a kérdések, amelyeknek valószínűleg –
legalábbis valamilyen kiszámítottan, kimódoltan logikus világban – fel kellett
volna merülniük bennem, amikor először láttam a Ponyvaregényt. De rohadtul nem
merültek fel. Ez az egyik, ami lenyűgözött a filmben (bár ezt persze akkoriban
még nem tudtam megfogalmazni): hogy tökmindegy, a végtelenül menő karakterek a
cselekmény egy sarkalatos pontjáról folytatnak diskurzust, vagy valami teljesen
irreleváns témáról értekeznek, ugyanúgy zabálni kell minden szavukat. Valami
idióta egyszer azt írta egy cikkben, hogy Jules és Vincent jelenetének a csomagtartós kameraállásból
kellene indulnia (a szerző tételesen
felsorolta, hogy mi felesleges a filmben, és összesen vagy egy órát „kivágott” belőle), és bár
nem szokásom ilyesmit mondani bárkiről, főleg egy ún. kollégáról, de a csávónak
nyilván fingja sem volt róla, hogy mitől működik a Ponyvaregény. Hogy mitől olyan vicces
és laza és (minden abszurditása ellenére) életszerű.
Még nem voltam tizennégy, amikor láttam a filmet – moziban, amikor anno bemutatták Salgótarjánban. A keresztanyámmal néztem meg, aki nagyjából bármire kapható volt (bár a legenyhébb - értsd: Tom és Jerry-szint fölötti - erőszakot is nehezére esett elviselnie, úgyhogy akadtak problémái a vetítés alatt), mert a haverjaim közül senkit sem érdekelt – franc se tudta még akkor mifelénk, főleg a mi korosztályunkban, hogy ki az a Tarantino. Kivéve persze engem <büszkén kihúzza magát, és megigazítja a nyakkendőjét>. Merthogy az HBO pont egy-két héttel azelőtt adta le a Kutyaszorítóbant (valószínűleg az volt a film hazai premierje), hogy a Ponyvaregény felbukkant volna a moziműsoron. Előbbit a szüleimmel néztem meg otthon, és annak ellenére, hogy iszonyatosan tetszett, az utolsó negyed órában azon izgultam a legjobban, nehogy kizavarjanak a szobából. Nem volt nekem szabad annak idején ilyen csúnya filmeket nézni, márpedig apám nem vette jó néven, hogy „kifolyik a vér a tévéből”, és amikor a végén meglátta a rendező nevét, háborogva megjegyezte, hogy naná, hogy egy olasz, csak azok csinálnak ilyen vérlucskos mozikat. (Utólag visszagondolva kifejezetten tisztelem apámat, hogy anno ennyire képben volt az olasz műfaj filmek jellegzetességeit illetően! Ebből mit sem von le, hogy Tarantino amúgy max. negyedrészt olasz, születését és nevelkedését tekintve meg echte amerikai.)
Hát így rögzült bennem az, hogy „Tarantino”. Azt hiszem, az egyik első rendező volt (többek közt John McTiernan és James Cameron mellett), akinek megjegyeztem a nevét, addig leginkább csak színészeket tartottam fejben. (Van Damme!!!! És neked mi a gyerekkori kedvencszínészes bűnöd?) Aztán napokkal ezután kezembe került a következő havi moziműsor, és bumm: Tarantino. A többi meg már… tudod. A következő években John Travolta karrierje kimászott a pöcegödörből, a bukást bukásra halmozó Bruce Willis regenerálódott, Samuel L. Jackson sztár lett, és mindenki posztmodern akart lenni, mindenki össze akarta boronálni a humort és az erőszakot, mindenki fel akarta szabdalni a filmje időszerkezetét ésatöbbi ésatöbbi. Nekem meg akkoriban fingom sem volt azokról a filmekről, amik a Ponyvaregényt és a Kutyaszorítóbant ihlették, úgyhogy csodálatosan, varázslatosan, brutálisan új volt az egész. Most már sokkal több fogalmam van Tarantino kulturális hátteréről, de a Ponyvaregényt még mindig imádom.
Borbíró Andris: A Ponyvaregény mágikus mű: képtelenség egyértelmű indoklást adni rá, miért működik, de rohadtul működik, akkor és azóta is, szemben egy csomó másik filmmel, ami követni próbálta, lemásolva külsőségeit és belsőségeit. Hiába teszel bele egy csomó esendő karaktert egy fekete humorú krimibe, hiába emeled át a látványos hatáselemeket (váratlan és explicit erőszakjelenetek, hosszú és céltalan dialógusok, melyeknek a cselekményhez semmi közük, határozott könnyűzene-használat, rengeteg üvöltözés és káromkodás), az összhatás valószínűleg kaotikus és fárasztó lesz, nem pedig - mint a Ponyvaregény - megmagyarázhatatlanul szórakoztató, ezer felfedezésre, újranézésre, kultuszt teremtő diskurzusra csábító aprósággal (lyukas zoknis tánc, hamburgerkultúra, The Gimp!...), mely rabul ejti a néző figyelmét, különös és lakályos világot teremt neki, és hirtelen egyáltalán nem is tűnik olyan hosszúnak az a két és fél óra.
Sőt, e mágia működési elve annyira nem egyértelmű, hogy még maga Tarantino sem képes visszaidézni azt a nemtörődöm lazaságba csomagolt őszinte és megrögzött mesélési vágyat, mellyel a Ponyvaregényt készíthette: az én rajongásom a Kill Bill 2. részéig tartott, azzal a filmmel kezdve és kisebb-nagyobb egyenetlenségekkel azóta is a túlírt (de a korai filmekre jellemző könnyedség és őszinteség nélkül túlírt) dialógusok, forgatókönyvírói és rendezői aránytévesztések, összességében - gyanítom - fejébe szállt kultusza rontja középszerűvé műveit. Titkos reményem, hogy idősebb korában, kicsit talán megfáradva Hollywoodtól, megfáradva saját gyerekes túlpörgéseitől, látunk még tőle korszakos remekművet. Megérdemelnénk. Megérdemelné.
Felkai Ádám: A Ponyvaregény nem csak felvonultatja Tarantino eszköztárát, de – és hangsúlyozom – véleményem szerint itt használja azokat a legprecízebben. A filmnek látszólag számtalan felesleges eleme van, a hömpölygő, laza párbeszédek, a felborított időrend, ám ezek egy svájci óramű fogaskerekeiként épülnek bele a végső szerkezetbe. A dumálás a kocsiban meg a folyosón a sajtos negyedfontosról meg a puncinyalás és a talpmasszázs viszonyáról nem csak felvázolja a világot, a kapcsolati hálókat, felskicceli a szereplőket, kipányvázza a sztorit a valóságba, de megágyaz a későbbi jeleneteknek is. Ugyanígy a felborított időrend lehetőséget teremt arra, hogy a jelentek először önmagukban működjenek, nem hajszol bele minket, nézőket, a végső konklúzióba, elrejti a cselekményt mozgató erővonalakat.
Persze mindez rohadtul nem érdekelt, amikor először láttam. Felfoghatatlanul menő – ennyi volt a lényeg. Szerintem még lógtam is a suliból (valószínűleg nem, de szeretnék így emlékezni a dologra), amikor egy haverom VHS-én megnéztük. Akkoriban már attól nagyon rossz fiúnak tűnt valaki, ha a faterjától elcsent cigit megnyújtotta valahol, mi pedig leküldhettük az első, tüdőszaggató slukkokat. Ehhez képes John Travolta herkát olvasztott kiskanálon, aztán benyomta magának, és utána még vezetett is! Ráadásul annak a John Travoltának az XXL-es kiadása, akit anyám annyira imádott a Grease-ben meg a Szombat esti lázban. Ez meg Tarantino másik nagy dobása, a casting. Travolta itt is előkapja a tánctudását, és megkockáztatom, hogy emlékezetesebben ropja, mint bármelyik korábbi, kifejezetten erre építő filmjében. A szövegekről pedig még nem is beszéltem, pedig azokat is idézgettük egymásnak a folyosón vagy az öltözőben. Elég volt egy „a béna alszik”, és mindenki levágta, miről van szó.
Nekem, és – felteszem – az egész generációmnak több is volt ez, mint film. Egyfajta beavatás. Legfőképp azért, mert valami olyat adott, amit előtte soha semmi.
Nagy Krisztián: Talán egy kezemen is meg tudom számolni, hány olyan film van, amit egy-két évente rendszeresen előveszek, olyan pedig még kevesebb, aminél hezitálnom kell, hogy milyen nyelven nézzem (hol angolul coolabb, hol magyarul dögösebb a szöveg, de van, ahol mindkettő, esetünkben Mia Wallace borzasztó vicce a legjobb példa erre). A Ponyvaregény pont ezek keresztmetszetébe esik, de ami még ennél is fontosabb, ez volt az a film, ami után felismertem, hogy a faék egyszerűségű akciófilmeken, vastag humorú vígjátékokon és vértől iszamos horrorokon túl is van valami, egy olyan szintű filmkészítés, amit addig elképzelni sem tudtam. A mai napig semmi bajom nincs az előbbiekkel, mindegyiknek megvan a szerepe a filmes táplálékláncban, de a Ponyvaregény utolsó jelenete után tolakodott fel a bensőmben először a vágy magasabb minőségű filmek után.
Akkor ébredtem rá, hogy mi fán terem a jó színészi játék, a parádés dialógus, a fekete humor, a helyzetek halálos hétköznapisága a szereplők számára, a gondolkodásra és spekulálásra serkentő, időben felszabdalt narratíva (ez utóbbit illetően legalább öt évnek kellett eltelnie, míg akár hasonlót is láttam, 1999-ben a Nyomás (Go), 2000-ben a Memento), az elképesztően érdekes és ambivalens karakterek, a szinte bármennyiszer idézhető szövegek és jelenetek. Vízválasztó volt ez a film: először érdekelt ki készítette, amit néztem, milyen filmeket tett le az asztalra előtte, ekkor láttam először egy színész filmes visszatérését (naná, hogy Travolta) és egy újabb sztár születését (naná, hogy Samuel L. Jackson). Sokban volt első, de abban mindenképpen, hogy a Ponyvaregény tárta nekem tágra a filmes univerzum kétszárnyú, veretes kapuját.
Azóta se használtam többet a
hátsó kert ki-bedőlő kerítésének támaszkodó kisajtaját, és ezt nem győzöm majd
minden évben megköszönni egy kaján képű, enyveskezű, videótékás zseninek.
Baski Sándor: Szó sem lehetett róla, hogy moziban nézzem meg a Ponyvaregényt. Na nem mintha bárki is eltiltott volna tőle, csak szeretett kisvárosom egyetlen (pár évvel később diszkóvá alakított) mozijába az ilyen obskúrus rétegművek nem jutottak el, és hát a film létezéséről sem tudtam, mindaddig amíg a helyi videotéka polcán meg nem láttam VHS formájában a bemutató után egy (vagy kettő, esetleg három) évvel. Nem volt rajongás első látásra. Élveztem persze az első másodperctől az utolsóig, de akkor még nem tudtam mit kezdeni az élménnyel. Teljesen más volt, mint bármi, amit addig láttam, merészebb, nyersebb, életszagúbb, menőbb. Azt már elsőre egyértelműen éreztem, hogy a Ponyvaregény ajtót nyit egy másik (film)világba, de ez a világ nekem, a hollywoodi középszaron felnőtt tinédzsernek akkor még annyira idegen és bizarr volt, hogy nem tudtam vagy mertem elsőre belépni. Visszavittem a kazettát, és próbáltam úgy csinálni, mintha röpke 154 perc alatt Tarantino nem írt volna felül mindent, amit addig a filmről mint műfajról tudtam és gondoltam.
Egy hónapig bírtam. Utána visszamentem a tékába, és újra kihoztam a filmet, és akkor már leplezetlenül mertem imádni. A Kutyaszorítóbant is kikölcsönöztem párszor, és amikor kiderült, hogy jön a Jackie Brown a mozikba, már számoltam a napokat.
Megértem azokat, akik szerint Tarantino a kilencvenes években volt a csúcson, és azóta sem tud a saját árnyékából kilépni. Ők a Ponyvaregény eszeveszett kúlságába szerettek bele, abba a világba, amelyikben Mia, Jules, Vincent és a többiek élnek. QT a Kill Bill-lel végleg kilépett ebből az univerzumból, amit az ősrajongók jelentős része soha nem bocsát meg. Számomra viszont a Ponyvaregényt nem a zseniális dialógok, a kultikus karakterek vagy a műfajteremtő időkavarás teszi azzá, ami, hanem a formabontás bátorsága, és az a nyitottság, ami a későbbi QT-filmekből sem hiányzik.
Ugyanez kicsit rövidebben: nekem a Ponyvaregény nem kultuszfilm volt (de persze az is), hanem elsősorban kapudrog. És ezért nem lehetek elég hálás a világ legnagyobb filmbuzijának.
A film hosszú évek után most újra látható a mozikban.