Narcos: 2. évad – A szörnyeteg arca

Nemes Jeles László azt mondta egy interjúban, hogy A bukás harmadik birodalmi propaganda, mi több, Hitler-glorifikáció. Nyilván, mert Oliver Hirschbiegel arra vállalkozott, hogy megmutatja Hitler emberi oldalát, és ez mindig veszélyes terep – az emberek hajlamosak félreérteni. Minden tiszteletem Nemes Jelesnek, és számomra az összes EB-s meg olimpiai siker együtt nem ér tizedannyit sem, mint a Saul fia jól megérdemelt diadalmenete, de téved: a humanizálás nem glorifikáció, ellenben szükségszerű. Rá lehet sütni Hitlerre, hogy szörnyeteg, kétségkívül kiérdemelte, de attól még nem egy idegen bolygóról jött, és nem is egy őrült tudós tenyésztette ki egy földalatti laboratóriumban. Ahogy Pol Potot, Sztálint és a történelem többi zsarnokát és tömeggyilkosát sem. Ezek a „szörnyetegek” is emberek voltak, merthogy az ember sajnos nagyon is képes mindarra, amit tettek, és ezt nem intézhetjük el egy legyintéssel, mint valamit, ami eredendően kívül áll rajtunk, az emberi természeten – el kell fogadnunk, meg kell értenünk, fel kell dolgoznunk a maga teljes valójában.

Ez az, amiben a Narcos második évada utolérhetetlen.

A sztori ott folytatódik, ahol az első évad véget ért: Pablo Escobar 1992-ben megszökik börtönkastélyából, és a hatóságok elől bujkálva, a háttérből igazgatja tovább drogbirodalmát. De immár nem csak a kolumbiai rendőrség és a DEA van a nyomában. Vetélytársai megérzik a vérszagot, kihasználják a lehetőséget, és megalakítják a saját halálosztagukat Escobar és emberei kegyetlen levadászására. Kolumbia háborús övezetté válik, a tetemek halma egyre magasabbra nő.

A Narcos első évada bő másfél évtizedet ölelt fel, és jobbára dokumentarista stílusban festett részletekben gazdag tablót a drogkereskedelemről. Sokkal inkább foglalkozott a kábítószerüzlet működésének hiteles boncolgatásával, mint a karakterek drámájával. A második évad ennek pont az ellentéte: mindössze másfél év alatt játszódik le, és teljes egészében Escobar körül forog, még a korábban főszereplő DEA-ügynökök is inkább csak asszisztálnak a drogbáró történetéhez. A fókuszpont e drasztikus eltolódása ellenére a Narcos két évada mégis olyan, mint egyetlen húszórás mozifilm, amely a klasszikus gengszterfilmes dramaturgiát követi: az első évad a felemelkedés, a második pedig az elkerülhetetlen bukás. Ebből az is következik, hogy talán soha, semmi nem ábrázolta még ilyen hosszan és alaposan egy gengszter mélyrepülését – egy átlag mozifilmben mondjuk az utolsó fél óra jut rá, itt ennek a hússzorosáról beszélünk.

Wagner Moura nem hagyja veszni a lehetőséget, Escobar szerepében minden túlzás nélkül az év egyik legerősebb filmes/sorozatos alakítását hozza (A bukással egyébként ő is párhuzamot vont). Az arcára van írva a gőg, az arrogancia, az agresszió, a düh, az iszonyatos bosszúvágy, de ugyanúgy a szeretet, a fájdalom, az összetörtség, a szívszakadás is. Az egyik legdöbbenetesebb jelenetben, miután ellenségei megtámadják és elűzik őt és családját a házukból, az új rejtekhelyükön megkérdezi Escobartól megszeppent kislánya, hogy hogyan fog így rájuk találni a Télapó. Azért a fél percért, amelyben a sok-sok ezer ember haláláért felelős, kíméletlen drogbáró a sírva fakadás határán, elcsukló hangon, hebegve válaszol a gyermekének, akinek az élete az övével együtt nemrég egy hajszálon függött (és most sem sokkal többön), Moura a világ összes létező színészi díját megérdemelné.

A Narcos nagyon vékony jégen táncol Escobar karakterével. Bátran bemutatja jellemének pozitív oldalait, a felesége és a gyerekei iránti feltétlen szeretetét éppúgy, ahogy az emberei iránti tiszteletét, megbecsülését és háláját. Szinte várod, mikor jön a gengszterfilmek tipikus jelenete, amelyben a magából kikelt főnök hidegvérrel agyonlövi egy csatlósát, aki valamilyen hibát követett el, de hiába. Hacsak el nem árulják őt, még a hangját sem emeli fel, és ez megmagyaráz egy s mást azzal kapcsolatban, hogyan törhetett ilyen magasra: katonákat vásárolhatsz magadnak, de lojális követőkhöz, akik szeretnek, és készek meghalni érted, jóval több kell a pénznél. Escobarról tudvalevő, hogy ördögien karizmatikus ember volt, és a Narcos ezt nem is hallgatja el – sőt, Moura alakításának köszönhetően tele van mélységes őszinteséggel, és olykor azon kapod magad, hogy szimpátia támad benned egy lényegében dühöngő tömeggyilkos iránt. Elég kényelmetlen érzés.

Glorifikációról, mentegetésről természetesen szó sincs: a Narcos húsba vágó részletességgel ábrázolja Escobar sokkal jobban ismert, korabeli újságok címlapjain közszemlére tett oldalát is. A kivégzéseket, a leszámolásokat, a könyörtelenséget, a vérben gázolást. Azt, ahogy dühödten fröcsögve követeli ellenségei kiirtását, vagy ahogy terroristajellegű bombamerényletet rendel el Bogota egy zsúfolt utcájában, civileket, ártatlanokat, gyerekeket ölve halomra, csak hogy üzenjen a nyomában koslató kormánynak: velem ne baszakodjatok. Ahogy a birodalma recsegve összedől körülötte, és űzött vadként hajtják ellenségei a törvény mindkét oldaláról, és egyre mélyebbre zuhan a csúcsról, átérezzük a helyzetét, mert az írók és Wagner megkapó erővel ábrázolnak olyan alapvető érzelmeket (magányt, család iránti aggodalmat, keserűséget, veszteséget stb.), amelyeknek, bárki éli is meg azokat, nem tudunk teljesen hátat fordítani. Közben mégis teljesen egyértelmű, hogy Escobar számára nincs menekvés, hogy a megváltás esélyéről már rég, több ezer gyilkossággal korábban lemondott. Ez a mesteri egyensúlyozás a karakterrel szinte példátlan.

És bár a fókusz végig Escobaron van, a DEA, a kolumbiai rendőrség és a rivális kartellek, szervezetek szempontjai sem sikkadnak el. A második évad a harmadik résszel indul be igazán, amikor a törvény két oldalán indított hajtóvadászat elkezd mocskos módon összefonódni: a hatóságok akciócsapatának (Search Bloc) és a kartellek halálbrigádjának (Los Pepes) néhány tagja összejátszik a színfalak mögött, hogy minél előbb kivonhassák Escobart a forgalomból. Az amerikai konzulátustól és a DEA-től a kolumbiai kormány legfelsőbb szintjéig mindenki szemet huny a Los Pepes által levezényelt, egész Medellínt megrázó mészárlások fölött, sőt: politikai machinációkkal az országban tartják Escobar ártatlan feleségét és gyerekeit, hogy ők is állandó veszélyben legyenek, és a drogbáró egy pillanatra se lélegezhessen fel.

Tűz ellen tűzzel, mészáros ellen mészárosokkal, a cél szentesíti a legaljasabb eszközöket is. Minden, a játszmában résztvevő úgynevezett tisztességes ember azzal nyugtatja magát, hogy nem számít, hány határt lép át, mennyire feketedik be, milyen aljas módszerekhez folyamodik, mert ha Escobarral végre leszámoltak, elfelejthetik az egészet, és tiszta lappal indulhatnak. De persze a világ nem így működik, és a sorozat félelmetesen jól demonstrálja, hogy a gonosz elleni küzdelemben mindenki besározódik, vezessék bármilyen nemes szándékok.

A Narcos második évada azért sokkal jobb az (amúgy remek) elsőnél, mert ritkán látott érzékenységgel és szakértelemmel manőverez a jó és a rossz közti szürke zónában, mind a karaktereket, mind a cselekményszálakat illetően. Brutális, ugyanakkor furcsán megindító, vériszamos dráma egy ember és szörnyeteg bukásáról.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!