Vademberek hajszája - Vadászidény morgó vénemberre és dacos kölyökre

Taika Waititire akkor figyelt fel a világ, amikor 2014-ben a Flight of the Conchordsból színészként ismerős Jemaine Clementtel íróként, rendezőként és színészként elkészítették a Hétköznapi vámpírokat (vagy azoknak, akik hozzám hasonlóan szintén nem követik a magyar filmcímfordítás sikersztorijait, a What We Do in the Shadowst). A film abszurd, angolosan alulprezentált kínos helyzetkomikuma, fekete humora, valamint (végre!) indokolt áldokumentarista körítése friss vért pumpált az agyonhasznált vámpírtematikába, az egyedi humorra áhítozó közönség figyelmét pedig a párosra irányította.

A bejelentett farkasemberes spinoff (We’re Wolves munkacímen) azonban még várat magára: Clement színészkarrierjét építgeti, Waititi pedig újabb posztmodern paródia helyett egy klasszikus - legutóbb tán a 90-es években népszerű - műfajhoz nyúlt, és kalandvígjátékot forgatott egy mogorva öreg férfi és egy kamasz kialakuló barátságáról…

Várj, várj - felejtsd el az összes rossz érzést, amelyet a “kalandvígjáték” és az egymondatos sztorizanza keltett benned, mert a Wilderpeople azon kevés filmek egyike, amelyeket bármilyen életkorú és érdeklődésű nézőnek ajánlani merek. Nem azért, mert művészileg innovatív, vagy fontos üzenete van - amikor a miskolci CineFesten kijöttünk a moziból, rögtön vitába kezdtünk: a a legkritikusabb közülünk hollywoodi ízűnek nevezte a filmet a melodráma-elemek miatt, szemére vetette, hogy kiismerhető, és sablonokat használ -, de hát kit érdekel, ha jó nézni, ha jobban érzi magát az ember, miután látta, mint előtte?

A történet tempós, klipes megoldásokkal szökdel előre, így a két főszereplő, az öregedő vadász, aki imádja a vadont járni (Sam Neillnek remekül áll az ősz haj és szakáll - remélhetőleg újra megtalálják majd komolyabb szerepekkel), és a kövér, maori kiskamasz, aki javítóintézetből javítóintézetbe vándorolva töltötte élete nagy részét, hamar egymásra hagyatkozva találja magát az új-zélandi vadonban, nyomukban a gyermekvédelmisekkel meg a rendőrökkel, egymást hibáztatva a szituációért, amelybe kerültek. De a vadász fél a börtöntől (ahol járt már), a srác meg az intézettől, azaz nagyjából mindkettejüknek elege van a társadalomból, úgyhogy előbbinek ideje megtanulni némi felnőttes felelősségvállalást, utóbbinak meg felnőni, de ha azt nem is, legalább lőfegyvereket kezelni és állatokat feldolgozni.

Sajnos a valódi új-zélandi vadonról egyáltalán nem tudunk meg semmit a filmből, pedig állati érdekes a téma, kapunk viszont egy csomó őrült karaktert (a jéghideg, aszocialitásig sikerorientált gyermekvédelmis nő egyszerűen zseniális), gyönyörű képeket, rengeteg, giccsességét lazasággal és már-már bollywoodi túlzásokkal megúszó jelenetet és remek zenéket.

Szó mi szó: aki ezt szeretni nem tudja, nincsen annak szíve! Reméljük, a srácok belehúznak a farkasemberes filmmel, de ha mégsem az a következő, akkor is hasonlóképp őszinte, szerethető műveket várunk Waitititől, lehetőleg a kreatívabb, abszurd humorú vonalon...

…Ja, nem. Szuperhősfilmet fog rendezni. Köszi, Hollywood!

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!