1968 az italók diadalmenetének utolsó nagy éve volt, legalábbis ami a produkciós oldalt illeti – rá egy évre az olasz filmgyártás már csak töredékét termelte az addigi filmmennyiségnek, aztán Az ördög jobb és bal keze sikere nyomán az addigi komor hangvételt és tragikus hősöket felváltotta a könnyedebb, vígjátékszerű megközelítés. Ennek a korszak- és szemléletváltásnak egyik terméke az Ötfős hadsereg (Un esercito di cinque uomini), amely le sem tagadhatná, hogy korának gyermeke, ugyanis legszembeszökőbb vonása, hogy tétován, irányt keresve forgolódik, és bár végül megtesz néhány lépést, túl messzire nem jut.
Felemásságát már gyártási körülményei is szavatolhatták: eleve olasz-amerikai koprodukcióban készült (hivatalosan az MGM égisze alatt), rendezője az amerikai Don Taylor, akinek viszont besegített az olasz producer, Italo Zingarelli, valamint egyes visszaemlékezések szerint a közvetlenül rendezői debütálása előtt álló, itt hivatalosan még csupán forgatókönyvíróként jegyzett Dario Argento. A végterméken aztán kiválóan tetten is érhető a sok dudás egy csárdában effektus, bár azt természetesen utólag már képtelenség megállapítani, mi kinek az érdeme vagy éppen sara.
Az alapfelállás napjaink csapatverbuválós filmjeinek ismeretében viccesen ismerősnek hat (no nem mintha akkoriban, pláne westernen belül újszerűnek számított volna). A mexikói forradalom idején járunk, és a titokzatos Holland (Peter Graves) rátermett szakembereket keres egy pöttyet rázós melóhoz – egy tökig páncélozott, ágyúval és gépfegyverekkel felszerelt katonai vonatot kellene fél millió dollárral könnyebbé tenni. Ez a rövid enumeráció után összecsődülő banda legtöbb tagja szerint elég hülye ötlet, azaz hát leginkább körülményes öngyilkosság, annál is inkább, mivel egyetlen ifjú fenegyerek kivételével mind túl vannak legszebb napjaikon. Eljárt felettük az idő, a világ megváltozott, és ugyan mit tehet az egykori, magányos vadnyugati hős (vagy éppen szamuráj, mert az is van ám) holmi tömegirtó fegyverek ellen? Elmúlt már ennek a romantikája, kesereg az öreg ex-katona, Augustus kapitány (James Daly). Ámde pénz beszél, a végső rászánásban pedig kimondva-kimondatlanul ezen romantika iránti nosztalgia is szerepet játszhat: ha már múlni kell, akkor látványosan.
Hiába alaptoposz a westernben a vonatrablás, itt azért többről, vagyis másról van szó, az Ötfős hadsereg ugyanis leginkább vadnyugati környezetbe emelt heist-film, a Mission impossible-lel való összehasonlítás például már eleve Peter Graves szerepeltetése miatt adja magát. És ez tök jó, hiszen friss, egyedi megközelítés a műfajon belül, a gond csupán az, hogy a film nem kezeli elég határozottan a témát. Eleve probléma, hogy bár magát a fő akciót nyilván nem lehetett nem a játékidő utolsó harmadára időzíteni, addig azonban valahogy el is kellett jutni, az alkotók pedig többnyire beérték ezzel a valahoggyal. Így aztán a hibák az első, igencsak teszetosza egy órában ütköznek ki a leginkább, és itt köszönnek vissza leginkább az akkoriban már fásultnak és fantáziátlannak tűnő spagetti klisék. Hosszú percek és snittek vesznek kárba teljesen értelmetlen tájmutogatásra, elszánt lovaglásra, dramaturgiailag végső soron fölösleges akciójelenetekre.
Pedig már az alapszerkezetből üvölt, mit lehetett, kellett volna kezdeni ezekkel a percekkel: ha már öt eltérő egyéniséget eresztettek össze (könyörgöm, hiszen még a cím is ezt hangsúlyozza), és ha már felmerült a régi archetípusok egykori dícsőségének elmúlása, alkalmasint ki lehetett volna bontani. Márhogy ennél jobban, hiszen kísérletek szemmel láthatólag történtek rá, de ezek soha nem haladják meg a tétova kérdésfelvetés szintjét. Szereplőink jellemzése jobbára kimerül képességeik ismertetésében (robbantásszakértő, izomember – egyébként Bud Spencer -, szamuráj, akrobata, és persze a titokzatos megbízó), jellemvonásból fejenként egy jutott nekik (az se túl markáns), így a csapaton belüli szemléletbeli eltérések ütköztetése, a belső konfliktusok tárgyalása, a felkínálkozó polémia elmarad. A legfőbb feszültségnek színtiszta dramaturgiai alapja van: mivel mi, nézők nem tudhatjuk meg előre a terv részleteit, hiszen akkor lőttek a nagyjelenetnek, a megbízó is elhallgatja azt emberei elől, akik olykor zsörtölődnek egy kicsit emiatt, de aztán csak belenyugszanak. Ez így kérem olcsó.
Maga a heist aztán enyhe elnyújtottsága ellenére teljesen rendben van, sőt, kifejezetten emlékezetes és ötletes, bár igazi feszültséget és izgalmat csak nyomokban képes kiváltani. Mindenesetre látszik, hogy erre ment ki a játék, hogy ez volt a film talán egyetlen igazi apropója – erről árulkodik aztán a sajnos borzasztó hányavetin odakent, lapos, semmitmondó és elsietett befejezés is, mely után csak bambulunk magunk elé, hogy oké, de ezt így most minek? Egyáltalán nem kellemetlen az összbenyomás, csak iszonyatosan súlytalan és felemás: az Ötfős hadsereg legfőbb gondja a határozatlansága és az ihletetlensége. Lehetett volna egy utolsó, nagy dráma, egyben reflektálás magára a műfajra és annak változására. Lehetett volna remek, kizárólag szórakoztatni vágyó kalandfilm (a humor itt-ott már megcsillan benne, legtöbbször természetesen Bud Spencerhez kötődően). Végül mindkettő lett, és egyik sem. Kár.