Egyes szélsőséges vélemények szerint Philip Kindred Dick ugyanazt a könyvet írta újra és újra – ez az állítás nyilván túlzó és pontatlan, annyi azonban kétségek nélkül kijelenthető, hogy életművében rengeteg visszatérő motívumra, mániákus következetességgel, tántoríthatatlanul boncolgatott témára bukkanhatunk.
Valóságunk alapjait, létünk kereteit folyamatosan kétségbe vonja, a felettünk álló entitások létezését nem tagadja, jóindulatukban azonban finoman szólva kételkedik. Paranoid rémálmaiban semmi sem az, aminek látszik, minden éremnek számlálhatatlan oldala van, senki sincs biztonságban, a realitás hazug, a lét esetleges, az ember tudatlan és véglegesen félrevezetett. Kérdésfelvetései olyannyira komplexek és eredetiek, hogy zsánerszkafanderbe véletlenül sem erőltethetők: bár önmagát sci-fi íróként aposztrofálta, munkái kívül kerülnek minden, általunk ismert műfaji tartományon, figurái izolált univerzumukban bolyonganak válaszok után kutatva, vakon, reménytelenül, de legyűrhetetlen akarattal.
Élete másolta a könyveit, könyvei másolták az életét, a fikciót és a valóságot gyakran ő maga sem tudta-akarta szétválasztani, ebben pedig a közismert hallucinogénfogyasztási szokásainak kevesebb szerepe van, mint gondolnánk. Sokkal valószínűbb, hogy mindenben, amit valaha állított világunk kiismerhetetlen, számunkra felfoghatatlan rendszereiről, tökéletesen igaza volt: olyan mélyre merült elméjének örvényeibe, hogy képessé vált tisztán látni azt, amit a legtöbben csak sejteni merünk. Nevezetesen, hogy soha, semmit nem fogunk tisztán látni, de még csak sejteni sem.
Rajongói körökben gyakori vitaforrás, hogy Dick novelláival, vagy regényeivel alkotott maradandóbbat – a kérdés az életmű befogadhatatlan gazdagságának okán értelmezhetetlen, lévén mindkét területen prezentált örökérvényű kultklasszikusokat és (saját magához mérten) középszerű munkákat egyaránt, az Agave kiadónál megjelent Emlékmás című válogatás kapcsán azonban ez utóbbi eshetőségtől szerencsére nem kell tartanunk: a kötet esszenciális PKD, minden egyes novellája emlékezetes darab. A könyv leginkább a filmre adaptált írások közül szemezget (Emlékmás, Különvélemény, Sorsügynökség, de itt van a Peter Weller főszereplésével készült mérsékelten szórakoztató B-mozi, a Screamers alapját képező Második változat is), a szövegek közül hat korábban már megjelent magyarul, hat azonban eddig még soha – egyértelmű tehát, hogy a könyv beszerzése erősen ajánlott rajongók és beavatatlan Dick-olvasók számára egyaránt: minden itt van, amiért a szerzőt szeretni lehet és olvasni érdemes.
Annak ellenére, hogy PKD a leggyakrabban adaptált sci-fi írók egyike, igazából a mai napig Richard Linklater Kamera által homályosan című élőszereplős-animációs dolgozata az egyetlen valóban regényhű, a szerző szellemiségéhez minden ízében pontosan igazodó munka. Paul Verhoeven zseniális Emlékmása is meglehetősen lazán kezelte az alapanyagot (ez nem is csoda: a rövidke novellából enyhén szólva problematikus lett volna egész estés mozit forgatni), ebben az esetben azonban nyilván megbocsájtjuk az alkotói szabadságot, még akkor is, ha a vásznon nem részesülhettünk abban a nyugtalanító, bizsergetően összetett, felemelő, egyben félelmetes élményben, amit az írott verzió lezárása okoz (pontosabban: teljesen más élményben részesülhettünk).
A Prominens szerző című sztori szintén ambivalens érzéseket okoz: végső csavarja ugyan sejthető, mesteri tálalásának okán mégis kellemes mindfuckban részesít, hüledezés közben pedig még vigyorogni is van alkalmunk cinikus, bölcs, provokatív humorán.
A romantikus-akciózós Sorsügynökség a legkevésbé sikerült Dick-adaptációk egyike, kész szerencse, hogy nem sok köze van az eredeti novellához: paranoid, főhősét és olvasóját egyaránt kétségek között tartó, komor hangulatú sztori a valóságot manipuláló titokzatos ügynökség tevékenységét felfedő kisemberről, aki megpróbáltatásai után már azt is örömmel fogadja el, hogy nem több ő, csak egy „adminisztrációs hiba áldozata”.
Az utód a kötet talán legvészjóslóbb, a maga visszafogottságával is torokszorongató novellája egy apa kétségbeesett küzdelméről a mesterséges úton fogant és csúcsfejlettségű robotok által nevelt fia szeretetének elnyeréséért. Ez persze csak a felszín: a lassú, komótos, de távolról sem érdektelen felvezetés után Dick egyetlen rövidke párbeszéddel eléri, hogy olvasás után percekig futkosson a hátunkon a hideg.
A Különvélemény Steven Spielberg kevésbé klasszikus, de még bőven szórakoztató munkáinak egyike – ő is komoly változtatásokat eszközölt az alapanyagon, filmje azonban legalább részleteiben képes igazodni az eredeti szöveghez, amely egy fordulatos, lendületesen megírt, gondosan építgetett sci-fi-krimi, a Dickre jellemző döbbenetes csavarokkal és sötét lezárással.
A Megőrzőgép bámulatosan eredeti, a fantasztikum eszközeivel előadott filozofikus eszmefuttatás a művészet mulandóságáról, és az alkotó ember hiábavaló vágyáról, hogy uralkodhasson műve felett. Az evolúció törvényei mindenre érvényesek, a teremtés nem kontrollálható.
A Második változat már-már horrorba hajló, komor, kiút nélküli, apokaliptikus lidércnyomás egy maréknyi katona (?) elkeseredett küzdelméről az önmagát fejlesztő, legyűrhetetlen robothadsereg ellen – Dick szörnyetegei a nagyhatalmak közötti fegyverkezési verseny logikus következményei, és nincsenek kétségei: a gépek hamarosan egymás ellen háborúznak majd.
Az idegen invázió legalattomosabb formája, ha nem is tudunk róla, hogy lezajlott. A Szuvenír főhősének nem adatik meg a tudatlanság kegyelme, látnia kell, mi történt a világával, de nem tehet mást: alkalmazkodik, él, és úgy tesz, mintha ennek lenne még bármi értelme.
Az Apáink hite rettenetesen nyomasztó, feneketlenül cinikus novella egy kegyetlen, gonosz istenségről, aki csak azért jelenik meg egy óvatlan, tehetetlen és kiszolgáltatott halandó előtt, hogy közölhesse vele: nincs hová bújni előle. Az ember a Fellegvárban és Palmer Eldritch szelleme egyaránt kísért – a paranoia garantált és indokolt.
A Hazárdjáték történet az ember ösztönös, ostoba kíváncsiságáról, mellyel öntudatlanul löki magát az idegen hódítók elé. Semmit sem értünk, és semmit sem tanulunk, mindenkori bizakodásunk, örökös reménykedésünk egyre mélyebbre vájja sírgödrünket, boldogan lapátoljuk magunkra a földet, amíg engedik nekünk.
A sors kereke a válogatás leginkább pozitív hangvételű tétele: egy elvakult, fanatikusan hívő szerzetes (igaz, csak saját túlélésének érdekében) hajlandó levetni a hit rabigáját, képessé válik kiszakadni az addig önmagára erőltetett béklyók szorításából. Az ember itt felülemelkedik a kozmikus akaraton, kijátssza a végzetet – a történet lezárása ugyan csak sejteti a győzelmet, ez azonban elég ahhoz, hogy végre fellélegezhessünk.
Kit választanál férjedül: egy szívtelen, érzéketlen, bunkó, kizárólag a munkájával törődő, zsémbes tudóst, vagy valamit, ami kedves, előzékeny, romantikus, csak éppen egy másik bolygóról érkezett? A Mi az ember? maró humorú, gúnytól csöpögő szatírája egyértelmű választ ad - a kötet záródarabja egyben a könyv legviccesebb története is.
Az Emlékmás az eddig magyarul megjelent Philip K. Dick novelláskötetek legegységesebb, legkompaktabb, legmeggyőzőbb darabja. Bármelyik bolygón.
Eredeti cím: Twelve Short Stories, fordították: Galamb Zoltán, Gálvölgyi Judit, Pék Zoltán, Szántai Zsolt, Szente Mihály
Agave Könyvek, 2016, 384 oldal
