Western, Lovecraft és high fantasy egyben

Cannibal #1

Történet: J. Young, Brian Buccellato
Rajz: Matías Bergara
Image Comics

Alig két hete tettem szóvá a Kiéhezettek kapcsán, hogy kevés olyan elcsépelt almfűaj van a mai popkultúrában, mint a zombifilm (vagy képregény), mégis boldog-boldogtalan zombitörténetet akar írni, mert állatira nagy divatja van – és persze akit nem csak a vérben tapicskolás szintjén izgat a téma, az mind igyekszik valami olyan csavart vinni a koncepcióba, amely kiemeli a művét a többi közül.  J. Young és Brian Buccellato képregénye már csak azért is rokonítható (szegről-végről) a Kiéhezettekkel, mert a benne szereplő zombik, ahogy arra a cím is utal, valójában nem igazán zombik: a ’90-es évek közepén elterjedő fertőzés áldozatai teljes mértékben megőrzik identitásukat, intelligenciájukat, épp csak kontrollálhatatlan étvágy készteti őket embertársaik megölésére (és elfogyasztására).

De a Cannibalnak nem ez az egyetlen olyan húzása, amellyel egy jól bejáratott toposzt bolondít meg, Young és Buccellato ugyanis elmondásuk szerint egy afféle antiapokalipszis-sztorit akarnak elmesélni: az események a civilizáció járvány miatti potenciális összeomlásának előestéjén játszódnak, és olyan karakterek állnak a középpontban, akik csak azért sem hajlandók feladni mindennapi életüket.

A főszereplő egy apa és két felnőtt fia, akik egy helyi bárt vezetnek egy floridai kisvárosban, ahová a fertőzésnek mindeddig (konkrétan a nyitójelenetig) csupán a híre jutott el. Az első incidens felrázza a helyieket, és hajtóvadászatot hirdetnek a kannibál után (félelem és paranoia plusz vérszomj és csürhementalitás). A szerzők különösebben meglepő és látványos fogások nélkül, de hatásosan gördítik előre a cselekményt, és a már említett téma mellett szépen megágyaznak a horrorban rejlő rémisztő drámának is.

Jelesül: hogyan képes feldolgozni egy mentális képességei teljes birtokában lévő ember, hogy nem tud uralkodni magán, és időről-időre meg kell ölnie és ennie másokat? Nem egy elrugaszkodott feltételezés, hogy a Cannibal egyik főszereplője megfertőződik majd (a cliffhangerből talán már azt is lehet sejteni, hogy ki), és a történet az ő és a családtagjai, szerettei, barátai külső-belső konfliktusairól szól majd. A felütés ígéretes, Bergara képeire nem lehet panasz (plusz gyönyörű a borító), a többit meg majd meglátjuk.


Jessica Jones #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Michael Gaydos
Marvel Comics

Nem gyakran látni egy Marvel-képregényen „Csak felnőtteknek!”-figyelmeztetést, de aki ismeri Jessica Jones korábbi sorozatát, azt ez aligha érheti meglepetésként. Bendis és Gaydos 2001-ben indították el Alias című képregényüket, benne egy vadonatúj (egykori) szuperhőssel, aki azonban szuperhősködés helyett magánnyomozóként tevékenykedik, és súlyos múltbeli traumákkal a háta mögött, pocsék életmóddal, piával és cigivel, szaftosan káromkodva veti bele magát New York mocskos ügyeibe és a szuperhőslét azon kényelmetlen témákkal teli, mélységes és ocsmány mocsarába, amelybe a mainstream történetek általában nem merészkednek. Az Alias minden túlzás nélkül a 2000-es évek egyik legjobb képregénye, ráadásul egy új, markáns karaktert adott a szuperhősmítosznak, pedig ilyesmire nem sok példa akadt az utóbbi negyven évben (Rozsomák és az újgenerációs X-Men óta talán Deadpool az egyetlen másik olyan figura, aki meg tudta vetni a lábát a nagy ikonoktól zsúfolt talajon).

És most, közel egy évvel a karakterről készült Marvel/Netflix-széria után az Alias eredeti gárdája visszatér egy új Jessica Jones-sorozattal – és nem is okoz csalódást.

A sztori azzal indul, hogy Jessicát kiengedik a börtönből. Nem tudjuk, hogyan és miért került rács mögé, az sem világos, kinek köszönhetően szabadul most ki, és a további oldalak csak további kérdéseket vetnek fel. Merthogy valamiért igencsak megromlott a viszonya egykori barátaival, a a Bosszú Angyalaival, nem is beszélve a férjéről, Luke Cage-ről – ja, és senki sem tudja, hol van közös kisbabájuk. Talán még maga Jessica sem. Szóval egy rakás rejtéllyel indulunk, a főhősnő pedig azzal próbálja viszonylag egyenesbe terelni az életét, hogy elvállal egy bizarr ügyet: egy nő keresi fel, mondván, hogy a férje egy nap arra ébredt, ez nem az igazi élete, és tegnap még más felesége volt.

A rejtélyek megoldásához az első számban még nyilván nem kerülünk közelebb, viszont maradéktalanul megkapjuk az egykori Alias minden erényét: a komoly, sötét és drámai hangvételt, a gondos, érett karakterrajzot, a nagyszerű dialógusokat, a döbbenetesen életszagú atmoszférát és persze Gaydos szokásosan remek képi világát. A vak is látja, hogy Bendisnek hagynia kéne a picsába a Galaxis őrzőit meg az X-Ment, és CSAK ilyeneket kellene írnia. Eleve az élet keményebb, karcosabb oldalának durván korhatáros noir-regéivel kezdte a pályafutását, és sokkal jobban áll neki ez, mint a jelmezes-bombasztikus szuperhősműfaj. A Jessica Jonesban megvan a potenciál, hogy az év egyik legjobb képregénye legyen.


Moonshine #1

Történet: Brian Azzarello
Rajz: Eduardo Risso
Image Comics

Óóóóóhhhh, az utolérhetetlen The 100 Bullets világbajnok gárdája új képregénysorozatba kezd… egészen korán jött idén a karácsony. Azzarello és Risso ráadásul ezúttal egyik kedvenc korszakomba, a ’20-as évek végébe, a szesztilalomba, a gazdasági válság idejére invitálnak, nyilvánvalóan szeszcsempészek, szövetségi ügynökök és gengszterek közé. Ja, bocsánat, valamit kihagytam: vannak még itt farkasemberek is, a Moonshine ugyanis a noir és a horror sajátos ötvözete. A nyitójelenetben kapásból valami szőrős rémség tépi szét az illegális üzelmek után vidéken szaglászó kormányügynököket, köztük Elliot Nash-t is, aki ebben a világban már nem fogja legyőzni Al Caponét.

A főhős egy Lou nevű nagyvárosi gengszter, akit őrült főnöke, Joe vidékre küld, hogy invitáljon (vagy kényszerítsen) be a soraikba egy kivételesen jó minőségű árut előállító családi szeszfőzdét. A Holt-família azonban természetesen keményfejű, a saját törvényeik és kényük-kedvük szerint élő redneckekből áll, akiknek eszük ágában sincs behódolni holmi jöttment városi ficsúroknak. Ráadásul Lou látogatásakor az egyik fiú épp állatiasan hörögve, meztelenül, tökig véresen tér vissza az erdőből. O-ó.

Első számról lévén szó az expozíció kezdetén, a sztori tényleges beindulása előtt járunk. Azzarello a The 100 Bulletsből ismerős nyerseséggel, elevenséggel és rafináltsággal írja a dialógusokat és mutatja be a karaktereket – pár oldal elég hozzá, hogy bizarr módon, de otthon érezzük magunkat a súlyos árnyékokkal, elmeháborodottakkal, gyilkosokkal és szörnyekkel teli világban. A Moonshine nagy dobása nyilván a gengsztertörténet és a farkasember-lore összeházasítása lesz, bár ennek részleteire egyelőre csak utalásokat kapunk (valószínűleg van némi összefüggés a kivételesen jó minőségű pia és a horrortematika közt) – mindenestre Azzarello nem az az író, aki csak úgy, komolyabb belegondolás nélkül egymásnak ereszt két ilyen markáns koncepciót.

És addig is, amíg a folytatásra várunk, legeltethetjük a szemünket Risso vizualitásán. Nem újdonság, de ez a fickó egy zseni, akár a rajzokról, akár a panelkezelésről van szó. Csak nézzétek meg a tökéletesen komponált nyitányt, vagy a befejező képsort a dögösen izzadt fekete nővel és a főhős arcára kiülő étvággyal. Tökéletes.


Predator vs. Judge Dredd vs. Aliens #1-2

Történet: John Layman
Rajz: Chris Mooneyham
Dark Horse Comics/IDW

Én vagyok az első, aki a bennem élő geek ellenére rögtön ferde szemmel néz egy filmre/képregényre, ha a „valami cool vs. valami cool” koncepciót lobogtatva ágál legitimációért. Az ilyen koncepcióból ritkán születnek igazán jó történetek, mert általában csak egyszeri poénra és májerkodásra elegendőek, meg arra, hogy pár sör társaságában két percig elröhögjünk rajta, hogy „hű, mennyire vagány már”. A Dark Horse ennek ellenére alaposan fejest ugrott a crossover-businessbe (most adtak ki a Boom! Studiosszal közösen egy Tarzan of the Planet of the Apes-képregényt, I shit you not), és egymásnak eresztették Mega City-One főbíráját az Alien/Predator-univerzum mumusaival. És hogy ne csak valami hülyeség legyen az egészből, felkérték írónak John Laymant, aki azért általában tudja, mit csinál.

Olyannyira (és ez a vicc az egészben), hogy az első két rész alapján ez a képregény még xenomorfok és ragadozók nélkül is működne: Dredd és bírótársai (köztük Anderson) egy tébolyult, gyilkos kultuszt vezető emoji-robotot üldöznek a senkiföldjén, ahol aztán belebotlanak egy állat-ember hibrideket faragó, pók-DNS-sel felturbózott, őrült tudósba, afféle velejéig gonosz, posztapokaliptikus Dr. Moreau-ba. Mind ő, mind az emoticonokkal és netes szlenggel meg rövidítésekkel kommunikáló robot elég színes és markáns figurák ahhoz, hogy akár önmagukban elvigyenek a hátukon egy bizarr, szatirikus vonásokkal feldobott, pörgős, no-bullshit Dredd-sztorit. De Layman mindezt csak kiindulási pontnak használja.

Mert az őrült tudós persze egy Predatoron meg egy xenomorf-tojáson is kísérletezik (aminek előbbi vadásztársai enyhén szólva nem örülnek), és ennek következményei véresen-tüzesen-ólmosan-belesen robbannak majd a káoszba keveredő szereplők arcába. A Predator vs. Judge Dredd vs. Aliens nagyjából a maximumot nyújtja, már annak keretein belül, ami egy ilyen címtől és koncepciótól elvárható: pörög, tele van akcióval és (geek)bugyinedvesítő ötletekkel, és ami talán a legfontosabb, az amerikai Layman majdnem olyan jól írja Dreddet, mint brit kollégái (tudományosan bizonyított tény ugyanis, hogy Dreddet csak britek tudják tökéletesen írni). Mooneyham rajzai nem mesterművek, de profik, nyersek, lendületesek, vagyis a célnak teljes mértékben megfelelnek. A jelszó: bűnös élvezet.


Seven to Eternity #1

Történet: Rick Remender
Rajz: Jerome Opena
Image Comics

Úgy látszik, ez a hét a nagy visszatéréseké: Bendis és Gaydos, Azzarello és Risso után itt van a Remender-Opena páros is. Kezdjük azzal, hogy ha nem olvastad a Fear Agentet… nem is tudom, mit mondjak neked. Egyszerűen nem élsz teljes életet. Simán a 2000-es évek egyik legjobb sci-fijéről beszélünk, és messze nem csak a képregényes közegen belül, hanem úgy án bloc – ha kíváncsi vagy rá, mégis miféle ponyvamennyországról van szó (és a ponyva szót itt a lehető legjobb értelemben használom), errefelé foglak meggyőzni róla, hogy szükséged van rá, mint vízre a sivatagban.

A Seven to Eternityvel Remender és Opena ezúttal a fantasy területére csörtet be. De felejtsd el a mai divatirányzatokat, ez nem valami Trónok harca-klón, és nem is afféle tolkieni mese, sőt még a sword and sworcerybe is bajosan illeszthető be (bár az első szám alapján még ehhez áll a legközelebb). A történet egy családról szól, amelynek feje évekkel ezelőtt a vadonba költöztette a pereputtyát, mert nem volt hajlandó részt venni egy pusztító háborúban. Döntése azonban csak ideiglenes békét hozott nekik: a háború rájuk talál, ahogy az egész világot az uralma alá hajtó zsarnok pribékjei felkeresik, hogy behódolásra kényszerítsék vagy megöljék őket.

A sztorileírás azonban önmagában kevés, hogy kifejezze, milyen gazdag, őrült, komplex világot teremtett Remender. Mágikus képességek, félelem és paranoia, kapcsolat a holtakkal, rettenetes szörnyetegek, misztikus bestiák, és mindez egy lovecrafti vonásokkal és westernelemekkel beinjekciózott high fantasyben, amelynek középpontjában egy megviselt, de kemény, harcra kész, háromgenerációs család áll. Remender jó szokásához híven korán meglengeti a karakterkaszát, és eszében sincs fogni az olvasó kezét, sőt, mentőöv nélkül vágja bele a mély vízbe. Szedegesd csak össze te magad a félinformációkat, a magyarázat nélkül lábad elé szórt kifejezéseket, és következtesd ki az ábrázolt univerzum működésének törvényeit és mechanizmusait – ha tudod. Lefogadom, hogy beletelik még pár részbe mire teljesen megértjük Zhal világát. (Ennek persze megvannak a hátulütői is, konkrétan néha kicsit zavaros az első szám, de összességében tetszik ez az érett, fokozatos, cseppet sem szájbarágós világépítés.)

Addig is Opena fantasztikus vizualitással kápráztat el: mindenfelé azt mondogatják (Remender maga is), hogy ez az eddigi legjobb munkája, és hajlok rá, hogy egyetértsek. Rendkívül színes és részletekben gazdag, aprólékosan kidolgozott képekkel mesél, ami nem kicsit segít befogadni az egyszerre monumentális és bensőséges témákat narratív rejtélyekbe ágyazó szöveget. Ez az első szám valami igazán gyönyörűnek és emlékezetesnek lehet a kezdete.

PS: Egészen fantasztikusnak tűnik Max Landis forgatókönyvíró és Giuseppe Camincoli új sorozata, a Green Valley is, de az első rész alapján annyira nem látni, hogy mi lesz belőle (erre Landis maga is figyelmeztet az utószóban), hogy úgy döntöttem, inkább pár számmal később írok majd róla.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!