A spoiler-para elpusztíthatatlan ősellensége a recenzensnek: szerencsétlen cikkíró nyilván nem kívánná tönkrevágni közönsége élményét, esze ágában sincs lelőnie a poént, legszívesebben elhallgatná, mit talál Mills nyomozó a dobozban, vagy, hogy ki a franc az a Keyser Söze. Egyes esetekben viszont beállhat az a rettenetes helyzet, hogy az elemezni kívánt anyag alkotójának van pofája művének negyedénél elhelyeznie egy olyan orbitális csavart, melynek titokban tartása konkrétan ellehetetleníti a további nyilatkozatokat: ha nem árulom el, mi a Vörösingesek trükkje, sosem tudod meg, mitől különleges, és talán neki sem kezdesz az olvasásának. Az alábbiakban megpróbálom kifejteni véleményemet anélkül, hogy elrontanám a mókát.
A fiatal, ígéretes karrier előtt álló Andrew Dahl zászlós a Rettenthetetlenre, az Egyetemes Szövetség tiszteletet parancsoló zászlóshajójára kerül. Élvezettel, elszántan veti bele magát munkájába, minden vágya, hogy aktív részese lehessen a titokzatos, idegen világok felkutatásának, analizálásának, teljes megismerésének. Boldog, egészen addig, míg rá nem döbben, hogy a kutató-expedíciók mindegyike életveszélyes misszió: testi épségét földférgek, jégcápák és űrborzok fenyegetik, békés nyugdíjas évekre kevés esélye van, sokkal valószínűbb, hogy valami kozmikus pestis lerohasztja a csontjairól a húst, vagy épp a rejtélyes okból kábé hetente felrobbanó hatos fedélzeten szakad cafatokra.
Dahl és hozzá hasonlóan megrettent újonc-társai szomorúan konstatálják, hogy a küldetések leginkább rájuk, a legénység alacsony rendfokozattal bíró tagjaira veszélyesek, a tisztek minden támadást sértetlenül megúsznak, vagy, ha véletlenül mégis bajuk esne, emberfeletti regenerálódó-képességről tesznek tanúbizonyságot. Nyomorúságos sorsra kárhoztatott hőseink számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a Rettenthetetlennel valami baromira nem stimmel, és elhatározzák, hogy életben maradnak akkor is, ha létezésük gyökeresen ellentmond valóságuk alapvető működési elveinek.
A Vének háborúja-sorozattal John Scalzi már bebizonyította, hogy baromi élvezetesen tud military sci-fit írni, mestere a tökös dialógusoknak, és sikerrel rángatja magával olvasóit a vérgőzös űrcsaták pokoli helyszíneire. A Vörösingesek kezdetben hasonló stílusú, szórakoztató, folyamatosan pörgő kalandnak mutatja magát, Scalzi azonban nem éri be ennyivel, szanaszét csavarja-facsarja a narratívát, kirugdalja közönségét a kényelmes befogadói szerepből, nem engedi, hogy elmerüljünk a cselekményben – könyvének erényei és hibái pedig egyaránt kreatív-destruktív alapötletéből eredeztethetők.
A regény sűrűn adagolt akciói őrületesen dinamikusak, vizuálisan is értelmezhetők, olyannyira, hogy nem a „vászonra kívánkoznak” meghatározás a helyes velük kapcsolatban, inkább úgy érezzük, mintha egy hipermodern multiplexből, vagy épp a tévénk-monitorunk képernyőjéről teleportáltak volna a könyv lapjaira. Scalzi tökéletesen imitálja napjaink sci-fijeinek képi megoldásait, a fejezeteket lezáró súlyos mondatokat olvasva szinte látjuk, ahogy vágás előtt elsötétül a kép, és mindez szerves része a tervének, nem pusztán random, jelentés nélküli stílusgyakorlat. Innentől viszont erősen olvasófüggő, mennyire toleráljuk elszabadult ötleteit: vigyorogva bólogatunk poénjain, vagy felbőszülten átkozódunk, milyen ravaszul és önző módon kicseszett velünk.
A szerző először felépít egy mérsékelten eredeti, ám annál vonzóbb univerzumot, belepakolja szintén nem éppen paradigmaváltó, de könnyen megkedvelhető karaktereit, konfliktusokat gerjeszt és történetet sző, hogy aztán az egészet beáldozza a nagybetűs KONCEPCIÓ kedvéért. Ez a bizonyos koncepció szerencsére gondosan kidolgozott, mívesen levezényelt és lelkiismeretesen végigvitt, Scalzi blöffel véletlenül sem vádolható. A sztori irányváltásakor hangosan felröhögtem, imádtam a csavart, kezdeti lelkesedésem a finálé felé haladva azonban fokozatosan csökkent – az alapjában véve remek ötlet kifejtéséhez bizony sok ez a 266 oldal, pláne, hogy a lezárásra az író szentimentális üzemmódba vált, ami végképp nem áll jól sem neki, sem pedig a könyvnek. Én lennék az utolsó, aki pont a kulisszahasogatás miatt kritizálná a szerzőt, viszont egy idő után hiányérzetem támadt, mivel szívesebben olvastam volna további akciódús kalandokat az agyas, ironikus, többszörösen idézőjeles regény-rombolás helyett, ami azért szomorú, mert éppen ez az alkotói attitűd lenne hivatott kiemelni a könyvet a zsánertengerből.
Mint említettem, az élmény olvasófüggő, biztos vagyok benne, hogy sokaknál maximálisan betalál majd Scalzi könyvének játékossága, arcátlan öntörvényűsége. Éppen ezért érdemelhet mindenkitől egy esélyt: garantálom, hogy hasonló felépítésű, a negyedik falat ostromló sci-fivel nemigen találkozunk egyhamar.
Eredeti cím: John Scalzi: Redshirts, fordította: Pék Zoltán
Agave Könyvek, 2016, 266 oldal
