Az a baj, hogy nagyon kiműveltek lettünk az utóbbi harminc-negyven évben: pontosan tudjuk, mit kell csinálni, ha leszáll a kertben egy repülő csészealj. Előkapjuk a zseblámpát az éjjeliszekrény fiókjából, halkan lefütyüljük azt a bizonyos öt hangot, majd magunkhoz vesszük a lapátot a fészerből - lehet, hogy békével jöttek, de ki tudja manapság… Biztosan tudjuk, hogyan és mit fogunk mondani a kis zöld emberkéknek, de hogy vajon hogyan adjuk tudtára élettársunknak, hogy annyira nem élvezzük anyósék főztjét, hogy minden vasárnapot náluk kelljen tölteni, na az nem megy. Ha eddig még nem vette volna észre a Nyájas Olvasó: mai foglalkozásunkon a kommunikációról lesz szó.
Az Érkezés nem indul másképpen, mint mondjuk a Függetlenség napja: a világ tizenkét pontján megjelenik a Nagyonnagy Valami - amiben az első furcsaság, hogy nem az Empire State Building vagy a Big Ben előtt találtak leszállóhelyet, hanem van, amelyik a tenger felett lebeg, de a számunkra leginkább érdekes Valami Montana állam egy kevéssé izgalmas, ám annál ködösebb mezőjén kötött ki. A másik furcsaság a Valami alján lévő nyílás, ami tizennyolc óránként tárul ki, hogy meglátogassuk a Valamiben rejtőző Valakiket. Velük kellene Dr. Louise Banksnek (Amy Adams) felvenni a kapcsolatot valahogy. Mert az továbbra is kérdés, hogy voltaképpen mit is akarnak tőlünk?
Már Krúdy álmoskönyve óta tudjuk, hogy minden zsáner tulajdonképpen rólunk szól, még a sci-fi is, nem pedig a valójában tisztán soha ki nem vehető sötétbarna lényekről, akik üvegfal és némi jótékony füst mögül válaszolgatnak türelmesen Dr. Banks és a bájosan esetlen, ugyanakkor legalább annyira tudós Dr. Ian Donnelly (Jeremy Renner) kérdéseire. Ezt az örök igazságot használta ki kegyetlenül a Felettünk a Föld, valóságtól elemelt, mondhatni magas koncepciójú alapötletét ellenben olcsó melodrámára és még olcsóbb, fájdalmas távolbanézésre pazarolta. Az Érkezés azonban akkor sincs híján léptéknek, ha a cselekmény nagy része az idegen Valami kissé nyugtalanító függőleges várótermében vagy a nem kevésbé sötét sátortáborban játszódik le, meg-megszakítva némi poszt-Csillagközi inváziós, de annál mindenképpen realisztikusabb médiainzertekkel.
Adja magát az összehasonlítás mondjuk a Harmadik típusú találkozásokkal - amely a legjobb példa a korai Spielberg-barokk kényszerességére és nagyotmondhatnékjára - vagy még inkább a Carl Sagan könyvéből adaptált Kapcsolattal: mindkét főhősnő súlyos traumát hordoz magában, miközben több-kevesebb sikerrel próbálja meg rávenni a feljebbvalóit, hogy ugyan már engedjék el a ravaszt egy pillanatra, csak amíg tisztázzuk, mi is folyik itt. És amilyen nehézkes és lassú a kommunikáció a szó szerint körmondatokban megnyilvánuló idegen lények és hőseink között, legalább olyan nehéz rávenni Michael Stuhlbarget vagy éppen a legjobb Morgan Freeman-pótlék Forest Whitakert a nemzetközi együttműködésre. Nem is kell sokáig várni az első incidensre, amelyet minden rendes inváziós sci-fiben egy legalább húszperces pusztításbalett követne, amelyben a Burj Khalifa minimum függőlegesen dőlne rá a London Eye-ra, vagy valami hasonló csacskaság.
De az Érkezés nem az Amikor megállt a föld, inkább A nap, mikor megállt a Föld, és a két leginkább hazavihető tanulság sem annyira Földtől elrugaszkodott (muhaha): az egyik, hogy beszéljünk egymással, sőt, ne hagyjuk abba a párbeszédet, a másik pedig, hogy az időről alkotott fogalmaink meglehetősen primitívek - de ebbe ne menjünk most bele, ha megnézi a Kedves Olvasó, érteni fogja, miről vartyogok itt. Az Érkezés igazi hard sci-fi, de ne várjunk tőle hosszú monológokat mindenféle intelligensnek hangzó, elvont metafizikai meglátásokkal: míg egy Nebula-díjas novella adaptációjától alapesetben buta Hollywoodizálást kapunk, itt bizony tényleg képre ültették mindazt, ami írásban annyira jól működött. Ha olcsó egysorosokat szeretnék gyártani, mondhatnám hogy ez itt kérem a Függetlenség napja diplomásoknak, ugyanakkor tényleg el nem hanyagolható tény, hogy ennyire érdekes és intelligens, nagyköltségvetésű sci-fit ritkán engednek gyártásba. Nem is értem, hogy adtak rá pénzt, amikor egyetlen rohadt repülőgéphordozót sem dobnak benne a Fehér Házra.