Kritikát önéletrajzi felütéssel kezdeni nem tartozik a különösebben eredeti módszertanokek közé, ám jelen esetben a tárgy bizonyos, minimálisan elvárható viszonyulási szintek olyan semmibevételével, alulmúlásával kérkedik, ami tulajdonképpen BÁRMIRE feljogosítja a megbízott írnokot. Ráadásul annyira traumatikus élményről van szó, hogy szarozni sincs az embernek ereje: engem a mechanika szigorlatom óta nem néztek ennyire hülyének. (Hogy a kisköltségvetésű apokalipszis-hangulat kegyelemkettesben oldódott, az leginkább a Shrek cirmosától eltanult ábrázatnak köszönhető.) Más kérdés, hogy a tanár szemében ott, akkor borongó világfájdalom tökéletesen jogos visszatükröződése volt szellemi pallérozatlanságomnak. A vehemens, s egyben lekezelő didaxis azóta tudat alá hantolt, arcpirító emlékét a mélyzölden instanthumanista és számítóan vértelen Scott Derrickson rendezőnek sikerült exhumálnia, s ettől olyan univerzális embergyűlölet lett urrá rajtam, hogy ha nem fájna a hátam, most izibe' beállnék egy légióba. Ölni, kérlek alássan, ölni.
Mer' ha ez a rendező megélhetési szócsöve lehet az angolszász konzumkultúrának, akkor én köszönöm, de inkább nem kérek belőle. És az, mert hiába mondom, hogy ez a szar akkora szar, hogy sárkánycsászárok és hipervándorok adják a másikat, az Amikor megállt a Föld direktori juttatásaiból Derrickson tízahetediken utódja fogja felszántani a jövő soksávos autópályáit olyan hibridekkel, melyek gyártástechnológiája sáskahadként habzsolja fel életterünket. (Nyomatékosítom: ez még egy elég jó jövőkép.)
Csak semmi félreértés – én is szeretem a szójanővérkét, ha hús, akkor csak hód –: nem a bolygót olajostul, esőerdőstül, óceánostul, pandástul kizsákmányoló embert átlagban két mutatóujjal feddő példázat puszta tényével van a gond, Tyler Durden is belemondja a tutit a kamcsiba (de ő egyrészt pofán lövi magát, másrészt a végefőcím után saját pokolgépe repíti haza - le), hanem ahogy a szövegkönyv ezt az áporodott ökorizsát a néző torkán le akarja nyomni.
A siralmas módon kiszámítható történet spoilerezése recenzionistát próbáló feladat. Ilyetén ambíciók hiányában tudatom, hogy Keanu Reeves újra megmenti a földet, megint látjuk embrionális pózban, megint kiválasztott, megint az emberi és az a fölötti létformák közti átjárhatóság harcos békekövete, és bár megint aránytalanul sok skillel ajándékozta meg a forgatókönyv, vélhetőleg egyik sem vonul be olyan elasztikussággal a mozgókép alltime klasszikusai közé, mint ahogy tette azt a limbótudománya. A Jennifer Connelly által domborított (? Ennek a nőnek egyre kisebbek a mellei.) asztrobiológussal (vagymi) párban pedig egy olyan hardcore szenvelgést prezentálnak az alapfordulaton utilitarista Homo Sapiens válsághelyzetben éledő önzetlen, írd és mondd: önfeláldozó hajlamairól, hogy azt huzamosabban hallgatni még tán a latin-amerikai szappanoperákon edződött keményidegzetűeknek is zsigeri fájdalom. Külön szerencse, hogy ezekre a sokkszerű vészhelyzetekre a több milliárd évnyi evolúció a mentális menekülés olyan fiziológiai lehetőségeit dolgozta ki, mint a pavlovi vihogás, vagy a sikongató lábrázás.
A sajtóvetítés közönsége pedig nem volt rest élni ezekkel a lehetőségekkel.
Egyetlen egyszer esett meg, hogy nem a filmen, hanem vele nevettünk, ez – természetesen – az agresszív nemzeti politikának címzett verbális tockos volt, ám a frappáns helyzetkomikum olyan gyorsan lett a következetlen karaktervezetésű script martaléka, mint amennyire obligát és lejárt maga a gesztus. A figurák a pürés állagú didaktika örvén bírnak mindössze létjogosultsággal: a női védelmi miniszter és Connelly raszta mostohafia egy konzekvens, hihető morfémára, mimikára nem pazarolják merő klisé szerepüket, teljesítményük a hőspáros esetlen eseményszálú, monoton moralizáló melodrámájával karöltve kényszeríti ki a magyar celebeket illető spontán utálatot.
Innentől kezdve meg már majdnem lényegtelen, hogy a CGI úgymond "naprakészsége" mennyire vetekszik a választási kampányrigmusok valóságtartalmával, ráadásul a bolygóközi enyészet munkássága cuzámmenánblokken megszemlélhető: ingyért az előzetesben (kamion, stadion). Milliónyi űrnyű is csak azt rágja a számba: eddig csak fekete pontod volt bioszból, toleranciából és önmérsékletből, szartál mindenre, mindenkire és magadra is, egy pángalaktikus parolára gépágyútűzzel felelsz, de nyugi, van még bőven abból a hitelkeretből, melyből az unokáidtól kölcsönzöd a sártekét. Egy piacra tervezett közönségfilmtől persze ne várjunk a felhasználóbarát rutindádánál radikálisabb megmondanivalót - amíg van piac. Meg közönség.
És ugyan illendő lenne most fellapoznom egy tokot, kivennem egy lemezt, és parlagon hagyott műveltségemet gondozandó megnézni az 1951-es eredetit, de nincs kedvem lehajolni ahhoz a polchoz. Nem érdekel az emberi kultúra. Sem Gaia. Csak egy cowboy-kalapot akarok a fejemre, meg egy atombombát a seggem alá.
Nyithatjátok a zsilipet.
