Itt az új jégkorszak és a második amerikai polgárháború

Britannia #1

Történet: Peter Milligan
Rajz: Juan José Ryp
Valiant Comics

A történelmi fikció a frankofón képregénypiac egyik legerősebb és legnépszerűbb zsánere, melyet szorosan követ a thriller/krimi műfaja (a franciák polarnak hívják), aztán pedig jön a science fiction és a fantasy. Amerikát viszont szinte megfojtja a szuperhős témájú képregények dömpingje, és éppen ezért tűnik a Britannia kuriózumnak a felhozatalban. Persze Milligan is inkább historizáló fantasyt hozott a tarsolyában, ám szerencsére a nagyobb hangsúly a történelmi tényeken, de legalábbis anekdotákon van.

Antonius Axia centurió különleges feladatot kap, ki kell szabadítania a brit druidák karmai közül egy Vesta-szüzet, egyenesen a Vesta főpapnő személyes kérésére. Jó időzítéssel üt rajta a természetpapokon, akik éppen fel akarják áldozni a foglyukat Orkusnak - azonban a rituálé helyszínéül választott ősi barlang kipárolgásainak köszönhetően olyasvalamit lát meg, amit ép emberi ésszel nem lehet felfogni. A Vesta-szüzek éveken keresztül ápolják a megbomlott elméjű katonát, aki eközben bepillantást nyerhet a titkos fóliánsaikba, amelyek felfedik az emberi természet (de persze elsősorban a férfiak) mozgatórúgóit. Mire újra egész emberként elhagyja a templom vendégszeretetét, Antonius képes lesz olvasni a testbeszédet, képzett lesz a pszichológiában, és olyan nyomokat is észrevesz, amelyeknek mások nem tulajdonítanának jelentőséget.

Milligan egy olyan történelmi korba és társadalmi közegbe helyezi a nyomozás modern, deduktív és pszichoanalitikai eszközeit használó főhősét, ahol teljesen mindennapos, hogy az emberek az isteneknek áldoznak a segítségükért, és elítéltek torkát vágják el, hogy az élet és a halál között lebegő, éppen távozó lelkétől szerezzenek meg olyan információkat, melyeket az élők nem ismerhetnek. A cinizmussal, logikával és modernnek is nevezhető tudással felvértezett ókori Sherlock Holmes (de nevezzük inkább Philip Marlowe-nak, mert hiszen lesz bőven dolga gyönyörű, veszélyes nőkkel, és nem egyszer fogják összeverni a kíváncsiskodásáért) magától Nérótól kap feladatot: az északi, vad, engedetlen régióban állomásozó római katonák morálja romokban hever, szörnyekről és sötét mágiáról suttognak, és neki kell kiderítenie, mi ebből az igazság.

Milligan jól keveri a történelmi valóságot a saját sztorijának elemeivel: az egyébként modern gondolkozású Antonius ugyanolyan természetességgel tart rabszolgát, mint bárki más, a Vesta-szüzek különleges helyzetükből adódóan olyan komoly politikai befolyással rendelkeznek, hogy még maga Néró is kénytelen türtőztetnie magát velük szemben, Róma pedig valóban óriási vérfürdőt rendezett a brit druidák között, és ez komoly lázongásokhoz vezetett Britanniában. Juan José Ryp hozza a szokásos, profi formáját: a realizmus, a vér és a belek sosem okoztak neki gondot, itt talán az egyetlen gyengéje a (vélt vagy valós) szörnyek ábrázolása. Mindezektől függetlenül a Britanniát már csak a témája miatt is érdemes felvenni a követni való sorozatok közé.


Cage! #1

Történet és rajz: Genndy Tartakovsky
Marvel Comics

Tartakovsky Luke Cage-feldolgozása már legalább 8 éve lebeg a limbóban, hiszen bőven akadt tennivalója az utóbbi időben: az orosz származású, elsősorban animációs filmekkel és sorozatokkal (Star Wars: Clone Wars, Dexter’s Laboratory, The Powerpuff Girls) foglalkozó zseni nem régen fejezte be a Hotel Transylvania 2 munkálatait és a Samurai Jack sorozat feltámasztását. A Netflixes Daredevil sikerét meglovagoló Jessica Jones-tévésorozat és ennek kvázi spin-offja, a Luke Cage (elképesztő zenék, fantasztikus karakterek, harmatgyenge történet) fogadtatása időszerűvé tette, hogy kiolvasszák a hidegre tett projektet, így a Marvel belevágott a négyrészes minisorozat kiadásába.

Nagyon fontos leszögezni: aki nem bírta annak idején a Dexter laboratóriumának (kizárólag eredeti hanggal!) harsány, szögletes-szálkás, karikírozott képi világát, és bizarr, abszurdba és szürreálisba hajló humorát, annak bizony a Cage! sem fog sok örömet okozni, ugyanis pont ezt a receptet használja Tartakovsky Power Man újragondolása is. Pontosabban ez egyáltalán nem újragondolás: éppenséggel az eredeti, hetvenes évekbeli karakterhez, korszakhoz nyúl vissza. Kanárisárga ing, fémtiara, vastag láncból álló öv, manapság már inkább viccesnek hangzó egysorosok, eufémizmusok (Sweet Christmas!), over the top akció. Mindez azt is jelenti, hogy természetesen ez a minisorozat a saját kis burkában, idejében, a Marvelnél jelenleg folyó Civil War 2 eseményeitől és következményeitől teljesen függetlenül létezik - ugyanakkor a hetvenes évek egyik legjelentősebb történetszála (a hírhedt Sötét Főnix saga) tesz benne egy pár oldalas cameót.

A sztori viszonylag egyszerű: Luke Cage helyretesz egy görkorcsolyás, funky bankrablóbandát, majd elindul egy találkozóra Misty Knighttal, aki viszont alaposan megváratja nem túl türelmes természetű hősünket. Kiderül, hogy Misty, és vele együtt New York összes szuperhőse titokzatos körülmények között, szőrén-szálán eltűnt. Cage nekilát, hogy megkeresse őket, de természetesen belefut a helyzetet alaposan kihasználó szupergonosz nemeziseibe, amiből persze óriási bunyó kerekedik: fej nem marad beveretlenül, és komplett fogsorok landolnak az aszfalton.

Én mindig is nagy rajongója voltam az olyasfajta kezdeményezéseknek, mint a két Strange Tales antológia: ezekben a Marvel független, rendkívül eklektikus rajzstílusú, elsősorban az indie szcénában alkotó szerzőket és rajzolókat kértek fel a klasszikus karaktereik újraértelmezésére rövid, pár oldalas történetek keretében. A Cage!-nek is nagyon jót tesz Tartakovsky egyedi stílusa és történetmesélése, mert el mer és el is tud rugaszkodni a konvencionális szuperhősnarratívától (és ugyanezt az érvet támasztja alá Brian Azzarello és Richard Corben még a MAX imprint alatt megjelent Cage minisorozata is).


Dead No More: The Clone Conspiracy #1

Történet: Dan Slott
Rajz: Jim Cheung
Marvel Comics

A Pókember kalandjait követők nagy többsége valószínűleg egyetért velem, hogy a legjobb dolog, ami Peter Parkerrel a kétezres években történt, az Dan Slott. Sikerült alaposan felráznia az önismétlő, rossz tévésorozatok módjára ugyanabba a status quo-ba visszatérő, unalmas, kiszámítható történetmesélést: új helyzeteket teremtett, új, izgalmas szereplőket hozott a főhős életébe, Parker személyiségének új aspektusait fedte fel, és számos alkalommal önvizsgálatra és nézeteinek revideálására kényszerítette a hálószövőt. Slott óriási bizalmat épített fel a munkájával, terveivel, ötleteivel kapcsolatban: a Superior Spider-Man időszaka megmutatta, hogy akár a lehetetlent is képes véghezvinni, hiszen Pókember-történeteket mesélt Peter Parker nélkül, ráadásul az egyik legnagyobb nemezisével a főszerepben.

Mindez a bevezető azért volt szükséges, mert most olyat lépett meg, ami elsőre megkeserítheti minden Pókember rajongó szája ízét: nem csak egy hírhedten zavaros, közutálatnak örvendő, kilencvenes évekbeli történethez nyúlt vissza, de ráadásul olyan karaktereket támasztott fel Peter Parker múltjából, akiket eddig senki sem mert visszahozni (maximum egy egylövetű geg kedvéért, de hát aki szereti, pont ezért kedveli Deadpoolt: igen, a személyes Gwen Stacy-klónokról beszélek).

Az új Amazing Spider-Man sorozatban már láttuk gyűlni a jeleket: egy titokzatos alak supergonoszokat toboroz azzal, hogy feltámasztja rég halott szeretteiket (Rhino feleségét, Dr. Curt Connors családját), a Sakál (igen, az eredeti Clone Saga szürke eminenciása) visszahozza J. Jonah Jameson feleségét a New U biotechnológiai cégen keresztül, és újra életre kelti Parker legközelebbi „kollégáját”, az őt időnként időnként Pókember-jelmezben kisegítő The Prowlert, miután az új, női Electro véletlenül megöli őt. A klónok ráadásul nem a megszokott klónok, hanem rendelkeznek a mintául szolgáló páciensek teljes személyiségmátrixával és minden emlékével egészen a haláluk pillanatáig: bizonyos szempontból nem is másolatok, hanem valóban a feltámasztott személyek.

Természetesen mindennek van egy hátulütője is: napi egy kapszula hiányában a klón teste elkezd rohamosan leépülni, majd kínok között elpusztul. Ez rengeteg érdekes kérdést vet fel: egyrészt hogyan fog reagálni Peter, amikor mondjuk életben találja Gwen Stacyt (és akkor még a Ben bácsi példáig el sem mentem), és kiderül róla, hogy nem egy sima másolat, hanem valóban a nő, akit szeretett, és mi mindenre lesz képes Gwen (és ezzel együtt Peter), hogy megkapja a napi gyógyszerét, és ne pusztuljon el újra. A klónozás morális részét nem is említettem, valamint azt sem, hogy Slott már több interjúban elejtette, hogy a Sakál valódi célja (mint tudós és nem mint szupergonosz) egyelőre még elő sem került. Márpedig úgy néz ki, hogy ez nem a bosszú, és még csak nem is a szokásos világuralmi marhaság.

Óriási szerencsejátéknak tűnik elsőre, de az eddigi munkássága alapján Slott pont kihozhat belőle valami igazán izgalmasat és érdekeset. Reménykedjünk, hogy nem egy újabb Spider-Verse-nek, hanem egy Superior Spider-Man minőségű történetnek nézünk elébe.


Frostbite #1

Történet: Joshua Williamson
Rajz: Jason Shawn Alexander
DC / Vertigo Comics

A legutóbbi GeexKomixban már láttunk apokalipszist, ahol a Napunk pusztító sugarai vetnek véget az emberi civilizációnak, Williamson pedig egy újabb, ráadásul ember teremtette jégkorszakkal hoz el valami hasonlót. A horrorzsáner után (Nailbiter), posztapokaliptikus témához nyúlt, de nem törekedett igazán arra, hogy áltudományos tényekkel, netán erkölcsi beszéddel támogassa meg a történetét: mindössze egy jó science-fiction ponyvát akart írni.

Keaton szállító egy olyan világban, ahol a települések elhagyása óriási kockázatot jelent: ha az ember kifogy a kémiai melegítőkből, akkor szép csendesen jégszobor lesz belőle egy hóborította pusztaságon. Keaton mégis ebből él: pénzért bárkit eljuttat a megmaradt kevés városok egyikéből a másikba, ha jónak találja a túlélési esélyeket. Amikor két gyanúsan jómódú ügyfél, apa és lánya keresi a segítségét, nem is vállalná el a melót, ha nem törne ki járvány a településen (a címbéli frostbite, amely belülről kifelé haladva fagyasztja meg a beteg szöveteit, és ha ez még nem lenne elég, rendkívül fertőző), így azonban üdvözítő tervnek látja a gyors távozást. A dolgot bonyolítja, hogy új utasai keresett emberek, a férfi ugyanis a Cold Fusion Six, vagyis azon tudósok az egyike, akik az emberiségre szabadították a soha véget nem érő telet, amikor egy új energiaforrás után kutattak. A tudós lánya ráadásul azt állítja, sikerült kidolgoznia az új, pusztító járvány ellenszerét, ami megmagyarázza, miért kell immáron együtt menekülniük a nyomukban loholó fejvadászok elől.

A nem túl eredeti történetet nagy szerencsénkre az a Jason Shawn Alexander illusztrálja, aki már komoly tapasztalatot szerzett a disztópikus témákban, amikor megírta és -rajzolta az Empty Zone című opusát. A stílusa szemet gyönyörködtető, még úgy is, hogy a Frostbite világát amúgy vizuálisan nem túl izgalmas, fehér hótakaró borítja. Ha másért nem, miatta érdemes egy esélyt adni Williamson jeges világvégéjének, hátha menet közben a narratíva is felnő a képi világ színvonalához.


Warlords of Appalachia #1

Történet: Phillip Kennedy Johnson
Rajz: Jonas Scharf
BOOM! Studios

A második amerikai polgárháború után járunk a nem is olyan távoli jövőben, a 2040-es évek környékén, amikor a szabad vallásgyakorlás eltörlése miatt 13 állam kiválik az Amerikai Egyesült Államokból, és az Unió több éves háború alatt képes csak térdre kényszeríteni őket. Az egyetlen kivétel Kentucky: az engedetlen állam lényegében egy megszállás alatt tartott nemzet az USA területén belül. A címadó Appalachia egy kulturális régió, melynek részét képezi Kelet-Kentucky (ahol a történet játszódik) is, de több államot magában foglal, és rengeteg sztereotípia kapcsolódik hozzá az ott élők életvitelét és kultúráját illetően: kemény, tanulatlan, hegyvidéki emberek, a civilizációtól elvonultan, klánokba és családokba tömörülve, akik csak a saját törvényeiket tisztelik, és teljesen függetlenül, önellátóan élnek (klasszikus példa erre a moonshine, a saját maguk kotyvasztotta torokkaparó alkohol).

Már a felütés is rendkívül izgalmas, de a világ kibontása még érdekesebb: Kade Mercer összeszorított fogakkal és a fejét leszegve próbál normális életet élni a családja kedvéért, a közelben állomásozó katonák mostoha körülmények között tönkrement járműveit bütyköli, és titokban viszonyt folytat az egyik női parancsnokukkal. Mindeközben az amerikai elnök véget nem érő rádiópropagandában tüzeli az amerikaiakat a drónok által ellenőrzött Kentucky lakosai ellen, melynek erdeiben egy újfajta methkristály következtében állattá degradálódott, elkékült bőrű drogosok élnek falkába tömörülve, a helyi vallás, a Mountain Faith Church (a valóban létező Primitív Baptista Egyház alapján) pedig hegyi folyókban kereszteli a híveket. Az ott élők íjakat és nyilakat használnak a vadászathoz, és az érintetlen rengetegben kóborlók akárha 100 évvel ezelőtti életet élnének.

Minden megváltozik azonban, amikor egy vallási fanatikus miatt a katonai állomáson tüzet nyitnak Kade családjára, barátaira, szomszédaira: a férfi kénytelen megvédeni magát és az övéit, és az első katona meggyilkolása után nincs megállás, elébe kell menni az elkerülhetetlenül bekövetkező retorziónak.

A címből és Johnson interjúkban elhintett mondataiból jókora fegyveres konfliktusra és gerillaháborúra lehet számítani, hogy aztán a lángokból előemelkedjenek Appalachia hadurai. A téma hibátlan, tele van lehetőségekkel, Scharf pedig abszolút jó választásnak bizonyult: ugyanolyan biztos kézzel rajzol harcikocsit, mint szűk pincelépcsőjén vívott kézitusát.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!